A felszállás pillanatában sóhajtottam egyet míg mások csak szorongatták az ülés karfáját. Mintha az segítene, ha lezuhan a gép.
Augusztus van még és én épp a repülőn ülök. Útban Dél-Korea fővárosa felé.
Huszonkettő vagyok és befejeztem a tanulmányaimat. Munkát akartam vállalni minél előbb, ezért utazom én Szöulba.
Apa egyik régi barátja szívesen fogad, szóval nála szállásolok el. Be kell majd szállnom a lakbérbe, de nem ez most az első szempont. A munkát kell megszereznem.
Szöul nem a szülővárosom, de van bennem koreai vér. Apám teljesen koreai csak a fél koreai anyám elcsábította. Mindig elmesélik, hogyan találkoztak és mindig azt akarják, legyek olyan, mint ők. Anyám író, apám pedig ilyen nagyvállalati góré. De szerettem a gyerekkorom. Koreában fogantam meg, de közben Los Angelesbe költöztek szüleim. Másképp nő fel egy gyerek, ha Amerikában él. De jól tudok angolul legalább.
A munkában ez előny talán, de nem tudom, hogy sikerül-e az interjú.
A Kirin Art School egy nagyon erős intézmény. De egy álmom, hogy tanár legyek.
A Kirin zeneművészeti suli vagyis a tánc és az ének, ami diktál. A dalszövegírás vagy csak maga a zene kottázása.
Szerintem én leszek a legfiatalabb, aki tanár akar lenni. Nem is tűnök annyinak, amennyi vagyok valójában. Anyám szerint négy évet simán letagadhatok.
Informálódásom szerint tizenhat éves kortól jelentkezhetnek a diákok. Képzelem, mennyien jelentkeznek oda.
Több óráig semmit sem tudtam kezdeni magammal a gépen. Vagy olvastam és amikor már megengedték zenét hallgattam.
A mögöttem ülő fiútól majdnem felrobbantam. Hisztizett anyjának, hogy így meg úgy. Én meg higgadtan csak beraktam fülembe fülhallgatóm.
Nem meglepően félig koreai származásommal kpopot hallgatok legtöbbször.
Amint landoltunk ismét elégedetten sóhajtottam.
A reptéren egy táblával várt apám barátja, Kim WooJi.
- Ms. Park! Mehetünk? - vigyorgott.
- Luna, hívjon Lunának. - húztam a szám.
Két nevem van a kétféle származásom miatt. A koreai nevem Park LuNa. Apám, Park LeeYoon. Anyám, Amber Wilson. A Wilson, anyám vezetékneve, ezért az lett az én nevem is, de néha jobban tetszik a Park. Soha nem fogom tagadni a származásom.
- Erre van a kocsi. - mosolygott továbbra is.
- Hány éves? - kérdeztem.
- Harminchét. Luna, nem tegeződnénk inkább? - nevetett.
- Jobb lenne.
- Hívj csak WooJinak.
- Rendben. Amúgy honnan ismeri az apámat?
- Kollégák voltunk. Még régebben az első munkahelyemen. Csak utána ő lett a főnök és kicsit megváltozott, de nem bántásból. - mentegetőzött.
- Semmi, semmi. Tudom, hogy ha valakiből főnök lesz akkor megváltozik. Az otthoni dolgok is kissé így történtek.
Otthon, talán pont mióta apa főnökké lett kinevezve és ez körülbelül három éve volt. Plusz még anya, mint író kiadott akkoriban egy könyvet, szóval sokszor egyedül voltam otthon. Az ilyenekből sok pénz folyt be a szüleimnek így pénzesebbek lettünk. Végül is ezáltal nem egyedül voltam, hanem a dadával, akit felfogadtak szüleim míg mind a ketten távol voltak. Jó fej volt meg minden, de azért mégsem a szüleim egyike volt.
Autóval elkocsikáztunk a lakásáig.
Három hálószoba, egy fürdő, konyha, nappali. Látszott, hogy azért neki is van miből ennie.
Megmutatta szobámat.
Egy olyan ágy volt benne, mint a hercegnőknek a mesékben. Nem rózsaszín csak annyira puccos. Volt egy íróasztal az ablak alatt egy irodai székkel. Kétajtós ruhásszekrény, mellette pedig könyvespolc.
Két bőröndömet leparkoltam a szekrény mellé.
- Mikorra kell menned az iskolába? - szólalt meg WooJi.
- Csak holnap. - vontam meg a vállam.
- Talán engem nem is találsz itthon, mert hosszú műszakom van holnap.
- Rendben.
- Segítsek kipakolni? - kérdezte.
- Ah, nem kell. - legyintettem. - Megcsinálom magamnak, köszönöm.
- Akkor hagylak is, elmegyek a boltba addig. - csukta be az ajtómat.
Leültem ágyam szélére és nagy sóhajtással körbenéztem a szobán. Mosolyogtam, mivel mostantól egyedül is fogunk tudni boldogulni visszatérve a gyökereimhez.
*Korea megjöttem*
Viszont van olyan dolog, ami már most aggaszt.
Van egy oldalam, személyiségem, amivel mindig élek. De van egy olyan, ami időszakonként megjelenik bennem és teljesen az ellentétemet mutatom, de tudat alatt. Szüleim már kis korom óta mondták nekem, hogy ez van, de sohasem veszem észre magamon. Talán két éve tanultam meg, hogy tartsam kordába. A felbukkanását nem akarom újra.
1.rész vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése