40.rész (Befejezés 2/2) - Last dance

*YoonGi pov*

Egyszerűen elviselhetetlen volt nézni, hogy semmit sem tehettem, hogy felébredjen a kómából. Alig aludtam pár órát esténként. Forgolódtam az ágyban, amiben nem volt velem Luna, néztem a plafont azon rágódva, hogy vajon jól van-e. Ha még nem is volt időm, akkor is elmentem meglátogatni.
BoMiéknak is elmondtam a dolgot, SiWonnak is, hogy ezért nem tudtam még visszautazni, megértően adott több időt.

Aztán egy hét után, hétfőn mikor látogatóban voltam nála, ültem a szokásos ponton az ágya mellett, majd egyszer csak elkezdte felnyitni pilláit. Rémület ült a szemére, de mikor engem meglátott kicsit lejjebb csillapodott. Hívtam a nővéreket, majd levették őt a lélegeztető gépről.
Feljebb ült kicsit, majd rám pillantott kérdően. Elmagyaráztam aggódó lényének a helyzetet, fejéhez kapott, ahol kötését, illetve varrásait felfedezve elrántotta ujjait.
 - Kezdem úgy érezni, hogy bajba kerülsz, ha velem vagy - fogtam meg kezét.
 - Ne mondd ezt - álmoskás erőtlen hangon szólalt meg, és szorította meg kézfejem, majd egy apró mosolyt vett fel, hogy megnyugodjak, hogy minden rendben lesz. - Sétálni akarok.
 - Nem lehet még, most keltél fel - tartott vissza, és engedtem neki inkább, és csak néztem békés mosolyát, amivel rám nézett.


*Luna pov*

Felébredtem, felültem az ágyban, és hirtelen ugrottam egy nagyot, mikor realizáltam, hogy nem Los Angelesben keltem. Még egyszer körülnézve kicsit megnyugtatott, hogy azért a szoba ismerős volt, majd belépett YoonGi, a szoba tulaja az ajtón ingben, nagy mosollyal az arcán.
 - Jó reggelt, drágám! - süllyedt be alatta az ágy széle, mikor leült.
 - Én..hogyan kerültem ide? - szegeztem felé a kérdést. - Én,.. mi még Los Angelesben voltunk - forgattam a fejem, majd megakadt a tekintetem az erkélyajtón, amin csak úgy kúsztak be a nap meleg, fényes sugarai. - Miért van ilyen napos idő decemberben? - pattantam fel, és lépkedtem az üvegajtóhoz, kinézve rügyező fákat véltem felfedezni. - Mi folyik itt? Ezt most álmodom? - fogtam a fejem, idegesen beletúrtam hajamba.
 - Nyugodj meg, tudom, mi a baj. Mi az utolsó emléked? - kezdett nyugodt léptekkel felém sétálni.
 - Öhm..- szedtem össze gondolataimat. - Iszonyú fejfájással aludtam el, de kint még december volt,  és hideg - tapasztottam mutatóujjamat az üvegre.
 - Ne ijedj meg attól, amit mondani fogok, de már lassan április - elképedtem. - Aznap, amire utoljára emlékszel, az volt az a nap, amikor este elvittünk a sürgősségire, mert nyöszörögtél álmodban, nem akartál felkelni, nem is tudtunk felébreszteni - kezdett neki a mesélésnek. - A szüleid nagyon megrémültek, ahogyan én is. Elértünk a kórházba, ahol megműtötték a daganatodat, mert nem volt más választás. Engem nem engedtek be, de amilyen fájdalmasan arcod volt alvás közben, nagyon féltem. Telt az idő, a műtét az esetek tíz százalékába esett, hála istennek, és sikeres volt, de egyből visszatért az aggodalmam, amikor a doktor közölte, hogy te kómába kerültél. Annyi minden történt ok nélkül, hogy nem tudtam, merre kapkodjam a fejem. Bejártam hozzád minden nap, délután, együtt hallgattuk az első közös dalunk, igaz, nem voltál fent - egy könny szökött YoonGi szemébe. - Egy hét után felébredtél, és ugyanúgy ez volt az utolsó emléked, azóta minden héten hétfőn így kelsz fel, hogy nem emlékszel annál többre, hogy elaludtál decemberben - vonta meg vállát. - Aztán visszatérnek valahogyan, de csak egy hétre.
 - Azt mondod, hogy már körülbelül három hónapja így élek, hogy elfelejtem hetente a dolgokat? - próbáltam összerakni a kirakóst az agyamban.
 - Igen. Lehet, van rá megoldás, de félek, hogy annak is rossz vége lenne - lépett elém, és húzott magához egy ölelésre. - Legalább nem mindent felejtesz el ilyenkor - Aggódok minden nap, hogy nem-e felejtesz el engem is - suttogta. Meleg ölelése jól esett, el is hagyott az aggodalom. - Öltözz, mert mennünk kell.
 - Hova? - értetlenül néztem rá.
 - Ma van a gála a Kirinben, öltözz és utána indulunk is - hagyott magamra a szobában, én meg a szekrényhez sétáltam, ahol egy vállfára már ki volt készítve öltözékem. Fel is vettem a hófehér árnyalatú, kicsivel térd alá érő ruhát, amihez járt egy vékony barna öv, ami  derekamnál szépen megadta alakomat. Megpillantottam az asztalon óvatosan lehelyezve a nyakláncomat, amit fel is vettem, és tökéletesen illett öltözékemhez.

Kimentem a szobából, fura volt, hogy lábam már meggyógyult, így könnyedén sétáltam le a lépcsőfokokon. YoonGi rám nézett, és elmosolyodott.
 - Itt van az én szép Lunám. Szólj, ha kérsz valamit enni - ölelt át újra, majd megindultunk a kijárat felé, amikor megráztam fejemet, jelezve, hogy éhes az nem voltam. Az előszobában a több pár cipőből a saját régi tornacipőmet vettem fel, barátom meg sem szólta, csak újra elvigyorodott.
Kilépve a friss, virág illat ütötte meg orromat, amit a kellemes szellő szállított el hozzám, majd a tavaszi napsütés elért az arcomig, éreztem, hogy szívtam be a d-vitamint. Feltöltődtem. YoonGi be akart szállni autójába, de én megfogva kezét rántottam magammal tovább egy sétálásra a suliig. A kellemes napsütést alig szakította meg néhány bárányfelhő időnként.
Az intézményhez érve pedig felfedeztem, milyen sokan jöttek el a gálára. Diákonként egy-két szülő, illetve még egy pár hozzátartozó eljött megnézni a gyerekeket, ami szívmelengető látvány volt. SiWon szorgosan üdvözölte őket a bejáratnál mosolyogva, majd minket is meglátott, odasietett hozzánk.
 - Gyorsan menjenek a diákokhoz, nagyon izgulhatnak. A többi kolléga már velük van a nagy öltözőben - YoonGira néztem értetlenül, mert a ,,nagy öltöző"-ről még nem hallottam.
Majd elindultunk, megálltunk egy folyosónál, ami nem is volt ismerős, ahol egyre csak gyűltek a családtagok, beverekedtük magunkat egy nagy helyiségbe, ami nem az előadó volt, de felfedeztem az összes diákot a suliból. Éppen BoMi szónokolt köztünk lelkesítően.
 - Mindig lelkesíted őket, ugye? - szólaltam meg, majd hirtelen egy BoMi termett a nyakamban.
 - Na, akkor látjátok már semmiért nincs aggódni való. És Luna a szomszédban vannak valakik, akik már vártak - mutatott az ajtó felé, ami a helyiségből nyílt, majd mikor benyitottam, az én kedves Diamond Wolves csapatom idegeskedett. Nem csak azok voltak jelen, akik a múltkori fellépésen hanem a többiek is. Megmosolyogtatott, hogy Amber, Krystal, és még nővére is elkísérték a csapatot.
Krystal fellelkesült arccal nyújtott át egy pólót, amelyen a 'Diamond Wolves' felirat díszelgett esztétikus betűtípussal.
 - Fiúk, lányok! - fordultam Los Angeles-i diákjaim felé. - Ha most kimentek innen nem lesz miért izgulnotok. Sokan vannak, de az ne zavarjon benneteket, mert csak érezzétek a táncot. Táncoljátok úgy el, amit ez a két szépség tanárotok megtanított - bókoltam Krystaléknak egy kicsit ezzel. - mintha csak az utolsó táncotok lenne, rendben? - csillogó szemek vettek kerül egyik pillanatról a másikra.

Befáradtunk mindannyian a nagy előadóba, amit apum és Jin apja tettek lehetővé. Egy tágas csarnok jött létre a Kirin mellett, ahol most talán ezer ember üldögélt fészkelődve, és még pár száz izgult a fellépése miatt. SiWon feltessékelt minket, tanárokat a színpadra, majd ő is fellépett a széles emelvényre. Sorba álltunk, pár méterre egymás mellett, elnyúlva széltében a színpadon. Egyesével végig néztem rajtunk, fessen, de mégis tavaszias öltözékekbe bújva teljesen más volt az összkép. Az első sorokban felfedeztem szüleimet, Jint, apját, és Amberéket is.
 - Mindenki üdvözlök a Kirin Art School gáláján szeretettel! - szólt bele a mikrofonba. - Én Choi SiWon vagyok, az intézmény igazgatója. Itt mögöttem az iskola tanárait láthatják. Hirai MoMo, az ének- és japán nyelv tanár - meghajolt az említett. - Yoon BoMi, az elsősök, illetve a másodikosok tánctanára, Jung HoSeok, aki Miss Yoon tánctanár párja, Son NaeEun, szintén az első két évben tanító énektanár, és mellette az énektanár párja Park JiMin, Kim TaeHyung, a harmadik, illetve negyedik évfolyam énektanára, Min YoonGi, a két évfolyam tánc-, és angoltanára - minden szólított meghajolt illedelmesen, majd SiWon rám nézett. - és végül Luna Wilson, YoonGi tánctanár párja, aki nem rég tért vissza közénk egy kihagyás után - én is előrehajoltam, majd tapsvihar közepette levonultunk. - Akkor hát megnyitnám a gálánkat, és az első fellépők pedig Luna Wilson Los Angelesből érkező táncakadémiai diákjai - pár segítő diák kigurította a szükséges kellékeket, majd elindult az alap zene, NaeEun és JiMin meg felsétált a színpad két szélén álló mikrofonokhoz, és ők énekelték végig a dalt. A szemnek és a fülnek is üdítő volt, mint egy büszke anyuka néztem őket.
Széles mosollyal hajoltak meg, majd újabb felkonferálás után jöttek sorra az osztályok, vagy évfolyamok tánccal, vagy egy dallal.
 - Most egy külön kérésre érkezik két harmadikos diákunk, akik sokat gyakoroltak, hogy ezt előadhassák itt is, önök előtt. Fogadják szeretettel Oh HaYoungot és Jeon JungKookot - a színfalak mögül előjöttek, majd megálltak egy méterre egymástól, a színpad elején, a fiú pedig szájához emelte a mikrofont.
 - Talán nem tudom visszaadni az eredeti előadót, de megpróbálom. Ezt a számot Luna és YoonGi tanárainknak küldjük - mosolygott felénk a páros. - I remember - csendült fel a zene, amitől egyből kirázott a hideg. Az összes eddigi emlékem visszatért az elmúlt hónapokról.
JungKook elrappelte a saját versszakait a szám elején, amitől az állam is leesett, hogy ilyet tud, majd HaYoung csodás hangja furakodott az ember fülébe a refrénnél, és a közös részeknél pedig egymásba fonódott a két fiatal hangja. Az előadás közben YoonGi lassan átölelt hátulról, nyomott egy puszit arcomra, akaratom ellenére is elmosolyodtam. Pirosra tapsoltam a kezemet a végén, majd bekönnyezve öleltem át barátomat.
Még fél órányi büszke bőgés után elérkezett az utolsó záró szám, a keringő, amit szintén igazgatónk konferált fel.
 - Most pedig a végzős évfolyam zárókeringője következik, köszönöm, hogy eljöttek, és fogadják mély szeretettel őket is, ahogy eddig tették a többiekkel, remélem elnyerte a tetszésüket a Kirin Art School diákjainak, illetve a L&K Dance Academy tanoncainak előadásai, és akkor jöjjön hát a zárótánc, érezzék magukat jól még egy utolsó szám erejéig - hajolt meg kissé, majd átadta a színpadot a fehér ruhás lányoknak és öltönyös párjaiknak. Csak úgy suhantak az emelvény felületén a zenével egyesülve, teljesen belemerültem.  A vége beállás pedig kecses és elegáns módon zárta le ezt az egész gálát.
Annyiszor gondolkoztam el azon, hogy mi lett volna, ha én nem leszek tanár itt. Az indított el rengeteg dolgot, és még mennyit fog. Büszkén nézhetek a tanoncaimra, a koreai, és az amerikai diákjaimra egyaránt. A kis hang pedig eltűnt a fejemből örökre.
Hátam mögé nézve nem találtam YoonGit, ezért keresni kezdtem a tömegben, majd SiWont láttam csak, hogy újra felment a színpadra.
 - Kérem, maradjanak még egy pár percre - értetlenül néztem, mert azt hittem ennyivel le lett zárva, aztán megszólalt egy zongora valahol, de nem fent, az 'I remember'-t játszotta valaki. Főnököm intett nekem, hogy menjek fel mellé, aztán mikor a közönséggel szembe álltam a szőkeség lépett egy vonalba velem, a zongora tovább szólt, én még értetlenebbül néztem rá. Ezután fél térdre ereszkedett, egyik kezében egy mikrofonnal.
 - Luna Wilson, kertelés nélkül kimondom, beléd zúgtam, ahogy a tinik szoktak egymásba. Nem vagyok egy nagy szám, de itt volnánk.

 - Mi értelme van, hogyha hetente elfelejtem a fél életem, YoonGi? - könnyeztem be.

 - Engem soha nem fogsz elfelejteni, inkább elmesélem hetente, amiket elfelejtesz, de nem akarlak megint látogatni minden nap a kórházban vagy elveszíteni. Úgyhogy mellettem maradsz, mert soha többé nem engedlek el magam mellől - elővett másik kezével egyik zsebéből egy kis dobozkát. - Hozzám jönnél feleségül?

Egy tűzijáték élménye játszódott le a fejemben, az összes emlékem kettőnkről előjött, rosszak s jók egyaránt, a közönség meg elkezdte kántálás szinten mondani, ami nekem is a nyelvem hegyén volt. A szót, ami megváltoztathatná az életemet, nem is csak az enyémet. A szót, amit ezerszer talán már kimondtam, de csupán most van nagyon nagy jelentősége. A szüleimre néztem a tömeg első soraiban, akik boldogan mosolyogva adták a szavakat a többi vendéggel együtt. Jinre terelődött tekintetem, akivel összeházasodtam volna, ha nincs MoMo, aztán ott vannak a többiek, mindegyikőjüknek megköszönhetnék valami apróságot.

Letérdeltem YoonGi elé, de még így is látott az utolsó sor is, rámosolyogtam barátomra, a tömeg elhallgatott, várták válaszomat síri csendben, vettem egy nagy levegőt. Megfogtam YoonGi kezét, amelyikben a mikrofont tartotta még mindig.

 - Igen - mondtam bele határozottan, aztán megcsókoltam YoonGit, együtt felálltunk, ráhúzta az ujjamra a csillogó gyűrűt, a közönség ezerrel tapsolt, ujjongott nekünk.

Elsírtam magam, mert YoonGiból, akibe csak úgy beleütköztem anno augusztusban, ezúttal a vőlegényemként tekinthetek mostantól. És az a lakat ott fent a toronyban Örökre ott is marad.

- Vége -

39.rész (Befejezés 1/2) - Good night..

*Luna pov*

Lebattyogtunk enni egyet YoonGival. Nem vagyok éhes, de talán csöndben marad ez hang a fejemben. Leültem a konyhába, elém tett egy előre becsomagolt szendvicset, majd amint újból felnéztem rá ételemből aggódó arcát fedeztem fel.

 - Mit álmodtál?

 - Hagyjuk - haraptam egyet reggelimből. - Nem fontos.

 - Miért ne lenne fontos a számára, Luna? Szeret téged, akkor nem jött volna el eddig, hogy csak annyiban hagyja a rémálmaid.

 - Ennyiben akarod hagyni, hogy hirtelen rosszul lettél, hogy rémálmaid vannak? Nem akarod megtudni, hogy miért vannak? - emelte fel hangját, de aggodalmat, féltést éreztem hangnemváltásában. - Általában egy fejfájás is valami bajt jelez, valamit, aminek nem kéne lennie.
 - Miért nem mondod el az álmodat, azt, hogy hallasz?
 - Nem mondom el - motyogtam magamban.
 - Én jót akarok neked, és ha hallgatsz rám, akkor nem lesz semmi baj, Luna.
 - Luna, miért törted el a tükröt tegnap? - lépett mellém YoonGi. - Miért beszéltél magadban előtte?
 - Hallotta, hogy miket mondtál, aggódik, Luna!
 - Szállj ki a fejemből! - rohantam a nappaliba. Leültem a kanapéra, majd térdeimre támaszkodtam könyökeimmel, és tenyerembe tettem fejemet.
 - Ezt kinek mondtad? - sietett utánam barátom.
 - Nem hagylak békén, amíg nem teszed, ami neked jó!
 - Meghaltam az álmomban, YoonGi! - pillantottam rá fájdalmasan, idegesen, majd elhallgattam.
Leült mellém, értetlenül nézett rám. Hátradőltem a kanapén, magam elé bámultam. Vállam felett áttette karját, magához húzott.
 - Tudod, hogy nem lesz semmi baj, Luna. Én itt vagyok veled. Mindig itt leszek - erre a mondatára beugrott az a jelenet, amikor augusztus végén nála aludtam, szintén magához húzott, úgy aludtunk el.
Mennyi minden történt azóta, pedig csak négy hónap telt el. Annyi minden rosszat csináltam. Annyi 'mi lett volna, ha?' kérdés jár a fejemben. Mi lett volna, ha nem jövök vissza egyszer sem Los Angelesbe, és ott maradtam volna mindig Szöulba? Mi lett volna, ha nem jön a képbe Jin?
Mi lett volna, ha nem akarok tanár lenni?
Lehunytam a szemem, újra megszólalt a fejemben az idegesítő hang.
 - Ne aludj el, most már ne, nem szabad - nem hallgattam az apró hangra, ami halkult el fejemben, mélyültem el, YoonGihoz bújva aludtam el. Végre éreztem, hogy normálisan ki tudom magam pihenni, fejfájással ugyan, de az is csak elnyomott még jobban.


*YoonGi pov*

Éreztem, hogy jobban hozzám bújt, hogy elnehezedett, mert elnyomta az álom. Rámosolyogtam szuszogó alakjára, legbelül örültem, hogy békésen alszik. Én is kicsit beszundikáltam, majd Luna fájdalmas mocorgására ébredtem. Próbáltam felrázni álmából, de nem reagált. Ordítottam a nevét, de nem hatott semmit. Odahívtam a szüleit mellé, ők sem tudtak, mit kezdeni vele. Homlokán apró, hideg verejték csapódott ki, megijedtem. Szülein láttam a kétségbeesést. Felkaptam a rémálmaiban szenvedő barátnőmet, majd a szüleit utasítva az autóhoz siettünk.
Beszálltam a hátsóülésre Lunával, apja a volán mögött, anyja pedig az anyósülésen helyet foglalt, ekkor Mr. Park a gázra lépett. Legördült nyikorgó kerekkel a feljáróról a jármű, aztán már csak szeltük az utakat. A közlekedés nem nekünk kedvezett. Mintha ezernyi piros lámpát kellett volna kivárnunk. Magamhoz szorítottam a remegő testet, próbáltam továbbra is felébreszteni hiába.
Ekkor zöldre váltott a lámpa, olyan sebesen mentünk, talán túl is léptük a megengedett sebességet jóval, de ez Luna apját nem nagyon izgatta valószínűleg.
A kórházba érve siettünk, elmondtunk, miért jöttünk, az orvos kikapta Lunát a kezemből, és egy hordágyon elvitték. Az emeletre vitték, azután már csak eltűnni láttam az egyik műtő ajtaja mögött, ahol mi már csupán a fehér ajtót nézhettük kívülről. Az aggodalom és a félelem érzései ültek a fejembe.
Biztos most megműtik az agyát, de képtelen lennék elviselni, ha elveszteném. Ha az esetek kilencven százalékába esik, én belehalok. Én nem szerettem még senkit így, ilyenképpen.


*Luna pov*

Hirtelen az ágyamban ébredtem fel, hihetetlenül lüktető fejfájással. Tettem egy lépést ágyamtól távolodtam, de belehasított egyet halántékomba a fájdalom, lépni is alig bírtam, aztán összecsuklottam a lépcsőn lefelé. Bevertem sípcsontjaimat, belilultak egyből. Összehúztam inkább magam, lábaimat magamhoz húztam. 
A másik pillanatban kint teremtem a hidegben, valamilyen vonatállomáson. A sínek között ücsörögtem, ugyanolyan pózban, mint ahogy az előző pillanatban még a lépcsőnkön. Elkezdtem vacogni a fagyos szellőtől. Többen is kérdezték, mit keresek ott, ordítottak, hogy keljek fel onnan, de mozdulni sem bírtam. Remegni kezdtek a sínek mellettem, fényességet láttam meg a távolban, a vonat közeledett felém.
 - Ez így jó neked, hogy nem hallgattál rám? - szólalt meg bennem a kis hang. - Jobb így, hogy ilyen dolgok szélén állsz? Jó, hogy itt ülsz, és semmit nem tehetsz, hogy elkerüld? Rendben van, hogy annyi mindent tehettél volna ellenne, de nem tetted? - sírva fakadtam. A vonat egyre jobban csak közeledett. Lehunytam a szemem, ekkor kicsordult egy könnycsepp pilláim közül, a vonatkürt összerezzentett. Aztán már csak a csapódást éreztem, de mikor kinyitottam szemeimet, egy fehér folyosón álltam, kórházi ruhában, amit a betegekre adnak. Senki, egy lélek sem volt körülöttem.

A folyosó üres volt, csupán a plafonon, néhány méterenként elhelyezett, téglalap alakú lámpák alkották a bútorzatot. Cipő és bármi lábbeli híján éreztem a hideg, szintén fehér követ lábaim alatt.
 - Örülsz, hogy ide jutottál? - szólalt meg mögöttem valaki. Megfordulva saját magamat fedeztem fel rendes ruhában.
 - Ki vagy?
 - Én te vagyok - felelte keserű mosollyal az arcán. - Csak éppen az a Luna vagyok, aki legbelül volt mindig is. Én döntöttem el néha a helyes utat helyetted is, de mivel nem hallgattál rám, néha átvettem az irányítást, hát ha rájössz utána, hogy a rossz útra nem kéne rálépned. Csomó gondot okoztam neked, valóban, nélkülem viszont nem is élnél már.
 - Hagyj békén - fordultam meg, mire az üres folyosón megjelentek különböző kinézetű ajtók, lefagytam.
 - Nem volt jobb, mikor nem csináltál semmi rosszat, boldog voltál YoonGival? - nyitott be egy szép, barna faajtón, ahol azt a jelenetet láttam, mikor fent voltam YoonGival a toronyban, és éppen a lakatot helyezte a korlátra. - Nem volt így jobb?
 - Ezek emlékek? - mutattam a többi ajtóra.
 - Igen. Vannak itt fájdalmasak, mikor elvesztettél valakit, például a nagymamád. Vannak olyan ajtók, amik mögött megbánt dolgok vannak, félrelépések, hasonlók. Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tette nyakamba a saját nyakláncom, amin a kis kulcs még mindig ott volt. - Rég volt rajtad, hordd mostantól. Én itt is hagylak, többet hallani sem fogsz.
 - Meg fogok halni? - fogtam meg karját.
 - Ezt nem tudhatom, annyit tudok csupán, amennyit te - tűnt el alakja.
Így újra egyedül voltam, de az ajtók nem tűntek el.


*YoonGi pov*

Órák óta egy mondat sem derült ki, de aztán az orvosa kilépett a műtőből.
 - Luna hozzátartozói? - fordult felénk. - Rendben lesz. Meg kellett műteni a daganatát, mert már a szervezete nem bírta, és ezért lehettek a rosszullétei, meg az állapota, ahogyan idehozták, azt is ez váltotta ki. Túlélte szerencsésen - ekkor mind a hárman fellélegeztünk. -, de sajnos kómában van. Az okát még nem tudjuk, lehet sokk is, de holnapig dolgozunk a megoldásokon, viszont addig is megkérném önöket, hogy menjenek haza, mert nem is tudnák ma látni őt. Holnap délután már látogathatják.
 - Rendben, köszönjük - higgadtan, de aggódva szólalt meg Luna apja.
Elhagytuk az épületet, majd hazamentünk.
Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert túlságosan is sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet Lunával. Nézegettem Luna dolgait szobájában, majd a polcán megtaláltam a nyakláncát az apró kis kulccsal.
Másnap, pedig meglátogathattuk. Egy kórteremben helyezték el egyedül. Lélegeztető gépre volt kötve. A látványtól anyukája sírásban tört ki, ezért Mr. Park ki is vitte a folyosóra. Egyedül voltam barátnőmmel a szobában ekkor.
 - Szia, drágám - ültem le az ágya melletti székre. - Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tettem le a nyakláncot a kis éjjeliszekrényre. - Nem tudom, most hallasz-e vagy nem, de nem akarlak elveszteni. Öhm..szeretnél hallgatni egy kis zenét? - vettem elő telefonomat, majd a fülhallgatót betettem Luna fülébe, és elindítottam az első közös emlékünk első dalát.
Megijedtem tényleg, mert nem volt még senkim kómában. Nem is akartam soha.
 - Ezt itt hagyom neked, mert mennem kell - jeleztek a nővérek az ajtóból. - Jó éjszakát..szerelmem - nyomtam egy puszit homlokára.


*Luna pov*

Elkezdődött egy ismerős dallam visszhangozni a folyosón, majd az egyik ajtóhoz léptem, ahol csak felerősödött a hangja. Benyitottam, és egy újabb emlék ütközött velem szembe.
Együtt táncoltunk a Kirin tánctermében, az 'I remember' című dalra. Vagyis kívülről néztem az emlékem. Rám mosolygott.
 - Nem olyan vagy, mint amilyennek látszol.
 - A felét sem ismered.
 - Meg szeretnélek ismerni, Luna.
 - Lesz időd rá, YoonGi.
Éreztem, hogy már itt beleszerettem. Ezek után megismertem BoMit is, aki Krytallal együtt, nővérem helyett nővérem volt. Bekönnyeztem, összerogytam.
Nem akarok elmenni innen. Elhalkult a zene is körülöttem. Kilökött onnan valami, az ajtó becsapódott. Feltápászkodtam, elkezdtem szaladni, amennyire lábaim bírták. Végtelen folyosó, milliónyi, különböző kinézetű ajtókkal. Nem jutottam semmi végére, csak futottam.
 - Jó éjszakát, szerelmem - hallottam ismét visszhangozni egy ismerős hangot, de nem tudtam merre szaladjak, hogy utolérjem.
Futottam, ahogyan csak bírtam, hirtelen viszont a talpaim alatt már nem járólap volt, hanem hideg, vizes homok. A parton voltam. Messzebb már melegebb, és szárazabb volt a homok, de én maradtam az árnyékban.

A távolba néztem, két szülő alakját fedeztem fel. Egy kis pöttöm kislány kezeit fogták, lóbálták a víz felett játékból. Újabb könnyeket kezdtem hullatni, mikor felismertem a saját kis családomat. Talán ez volt az utolsó együtt töltött napunk, amikor nem a munkával törődtek a szüleim. Hiányoznak ezek a napok, amiket lassan húsz éve vissza nem tudnék már hozni.

39.rész vége

37.rész - Missing patch

A szobámban, az ágyamon hanyatt fekve bámultam a plafonom. A hófehér felület akár rám is szakadhatott volna, akkor sem tettem volna semmit csak gondolkoztam volna tovább.

 - Vállaljam-e a kezeléseket vagy nem? - őrlődtem, mivel rákerestem neten a kockázatokra, plusz azok, amiket mondott a doki, amik felmerülhetnek közben, aztán hasamra fordultam, magamhoz vettem a kemény fedelű könyvecskét, ami anyu adott, majd ami csak úgy jött leírtam. Az összes gondolatomat, kérdésemet.

A teleírt oldalt nem vettem jó jelnek, túl sok kérdőjel volt a fejemben. Összecsuktam az oldalakat, aztán a már lassan meggyógyult lábammal lesántikáltam a konyhába. Mit ne mondjak, most jól esne YoonGi jelenléte.

Egy almát unatkozásképpen elfalatozva dőltem neki a konyhapultnak.
Visszaemlékeztem arra, mikor régen a dokik azt mondták a két személyiségemre, hogy képzeletbeli barát, akkor talán az is volt, a nagymamám halála által létrejött barát, de most inkább örülnék egy az agyam által létrehozott embernek, mint egy gombócszerű valaminek a koponyámon belül.


*YoonGi pov*

Túlságosan is érzem, hogy nincs mellettem, érzem, hogy nem csak pár napra marad távol, érzem, hogy nincs is WooJinál, érzem, hogy nincs a kontinensen. Nem foghatom meg kezét, ha akarnám.
Az óráimat, mint egy zombi, aki nem rég ébredt fel álmából tartottam meg, de diákjaimon is láttam, hogy hiányolják Lunát.
Később, az utolsó órák előtt, délután TaeHyunggal elegyedtem beszélgetésbe.
 - YoonGi, tudom, hogy hiányzik, de ne legyél ilyen hangulatban tőle. Mesélek valamit, rendben? - válasz nélkül hagytam, hogy tudja folytatni. - Kedveltem Lunát, de neked köszönhetően egyre többet beszélgetek HaYival, mivel ugye te hoztad el a múltkori buliba.
 - Ne is beszéljünk arról a buliról, - szakítottam félbe. - de folytasd, kérlek.
 - Ezek előtt viszont féltékeny voltam rád, hiányzott, ha nem volt ott. Most ezzel nem a feldühíteni akartalak, hanem azért, mert valamiért mégsem engem választott, hanem téged, meg sokat kibírt már a kapcsolatotok, nem fog egy kis távolság megártani. Nem fogalmaztam annyira érthetően viszont remélem, azért megértetted a lényeget.
 - Meg - bólintottam.
 - Látni fogod még, nyugodj meg - veregette meg hátamat.
Sajnos túlságosan is láttam valaminek a végét ekkor, nem tudtam magam mosolyra késztetni.
Utolsó órám végeztével is még mindig a táncteremben üldögéltem a zongoraszéken. Néztem magam elé. Ez egyszer nem Lunára gondoltam, hanem azokra az estékre, amikor este tizenegyig is gyakoroltam a táncokat, hogy ne utáljam annyira a munkámat, hogy meg tudjam szerezni magamnak a biztos állást. Nem, én nem akartam eredetileg tánctanár lenni, de hát muszáj volt így lennie, mert ha maradtam volna az alap felállásnál, annál, amivé akartam válni, nem nagyon jutottam volna sokra.
A zene viszont minden tervemben szerepelt valamilyen formában.
Szüleim sohasem foglalkoztak igazán velem anno, ezért a zenével menekültem el tőlük és a világtól, mint sok, még otthonlakó a húszas évei előtt.
Már este hat fele járt, mikor BoMi toppant be az ajtón.
 - Mit keresel itt, YoonGi? - huppant le mellém.
 - Gondolkoznom kellett, de ilyenkor nagyon elrontom a kedvem. Igazából te mit keresel itt, BoMi?
 - Bent hagytam a tanáriban a telefonomat, te viszont mióta Luna nem jött vissza veled talán kicsit lehangolt vagy, mármint én annak látlak. Ha tényleg látni akarod, videóhívás már létezik vagy menj vissza hozzá, YoonGi. Harcolj érte - mosolygott biztatóan rám. - Ha már értem nem volt erőd - nevette el magát. - Viccelek, maradsz vagy jössz? - lökte el magát a bútorzattól.
 - Menj csak. Majd megyek én is - erőltettem egy vigyort arcomra, majd belenéztem a tükörbe, és rám jött a köhögő roham. Sajnos, láttam már olyat, mint ami Lunának van most, és nem lett jó vége. Nem tudom, hogy megéri-e leszoknom a cigiről, hogy ne károsodjon tovább a tüdőm, vagy hagyjam, mert úgysem bírok majd Luna nélkül élni, és hát valamiben meg kell halni.


*Luna pov*

A hajnali decemberi hideg érte arcomat, amikor rávettem magam, hogy elmegyek sétálni, elsétáltam a házunk előtt fekvő útig, és le is ültem a padkára, olyat belehasított egyet talpamba a fájdalom, hogy nem bírtam volna talpon maradni. Erről a helyzetemről az a régi karácsony jutott eszembe, amikor tele voltam sebekkel és leültem a padkára sírva. Nem vállalom. Szellemi leépüléssel járna. Nem vállalom. Nem is élnék utána normális életet. Nem vállalom. Eldöntöttem. Nem vállalom. Meg kell tennem még pár dolgot.
 - Jesszusom, Luna, miért ülsz itt kint? - rohant hozzám anya.
 - Nem vállalom, anya - hajtottam le fejem. - Nem lenne utána jó senkinek, főleg nem nekem.
 - Így döntöttél? - húzott fel a hideg aszfaltpadkáról, bólintottam kérdésére. - Elvesztem hát egy szem lányom, de ha így jó neked, ám legyen - ölelt magához szorosan, talán ennyire még nem szorított meg egyetlen ölelésénél sem eddigi életem során. - De menjünk be, szívem - törölte le úgy, hogy ne láthassam egy könnyét, de megláttam. Nem akarnék úgy élni tovább.
Kicsit később, dél táján skypeolni akartam YoonGival, amint elérhető lett a státusza. Amikor felvette rámosolyogtam laptopom kamerájára.
 - Szia, YoonGi.
 - Hiányzol - sóhajtott egy mélyet, követtem példáját és én is sóhajtottam egy mélyet.
 - YoonGi, nem vállalom a kezeléseket. Tudom, mivel járna egy idő után, nem akarom.
 - Tudtam, hogy ez lesz az elhatározásod, de akkor miért nem engedted, hogy ott maradjak?
 - Neked továbbra is tanítanod kell a diákokat, én meg el leszek itt is.
 - Hogyan tudnék lenni csak úgy, hogy nem látlak?
 - Most is látsz.
 - Ismertem olyat, akinek ilyen volt, mint neked. Tudom, mi a vége. Én akkor mit fogok csinálni, ha..- lehajtotta fejét, haja belelógott arcába, nem láttam. - Jó éjt, Luna. - tűnt el a képernyőről, és ekkor görcsbe rándult gyomrom, a sírás kerülgetett. Betoppant szobámba anyum, gyorsan elkezdtem mosolyogni, de aggódva leült mellém.
 - Mi történt?
 - Semmi, YoonGi, csak, nem akar elveszíteni azt hiszem. - hajtottam le fejemet.
 - Miért akartál sírni, drágám? - simogatta meg hátamat.
 - Mert én sem akarom őt, anya. Augusztus óta ismerem, de nem bírok nélküle meglenni. Nem akarok ezzel nyálas lenni, tényleg, de tudom, hogy mi fog következni - magam elé néztem, eldőltem az ágyamon. - Neked leesett már, hogy mi fog velem történni, anya? - nem szólt semmit, csak kiment a szobámból.
Sírni fog. Anyu mindig olyan volt, hogy nem akarta, hogy sírni lássam. Nem tudom, hogy apu előtt sírt-e már, de biztos. Anya azt szerette volna elérni, hogy ne lássam őt gyengének soha, egyszer sem. Viszont tudom, hogy mikor fájnak neki dolgok. Látszik valakin, ha valami emészti.
Nem akarok még tovább menni.

Az elkövetkezendő napon lábamról szinte egész végig megfeledkeztem, mert a fejfájásom elnyomta. Semmilyen fejfájás csillapító nem volt otthon, ezért anyum elment a dokimhoz kérni valamilyen receptet. Lekísértem az ajtóig, és ahogy elhajtott a kocsival, egy másik jármű gördült a házunk elé, mielőtt még becsuktam volna az ajtót. Kiszálltak belőle az utasai, a lábam viszont újra bejelzett, nem bírta el súlyom hirtelen, így összerogytam. Fájdalmasan, de mégis boldogan néztem a felém közeledőkre.

37.rész vége

36.rész - Promise

*Luna pov*

Még nagyobbra nőtt a gombóc torkomba, amint befejezte mondatát.

- Ön.. rákos.. egy daganat nyomja azt az agyi részét, ami a viselkedésért felel, ez válthatta ki a viselkedésváltozást. - elakadt a levegővételem is. - Ha vállalni szeretné a kezeléseket, amikkel megszüntethető, el kell mondanom, lehet, hogy a kezelések illetve beavatkozások nem hatnak, nem segítenek, plusz még kockázatokkal is járhat. Viszont, ha nem vállalja el, akkor lehetséges, hogy lerövidül az élete. - komoly tekintettel, határozottan beszélt a dolgokról, a kockázatokat taglalta, amivel a műtét járhat, ha a kisebb kezelések nem segítenek.

- Öhm.. - szedtem össze a gondolataimat. - Hányan élték túl az ilyen műtétet? - muszáj volt megkérdeznem, mire mondta, az esetek kilencven százaléka nem.

Olyan gyorsan történt minden, hogy megismertem YoonGit, hogy összejöttünk, hogy barátokat szereztem. Talán néha túl felelőtlenül hoztam döntéseket, nem nőttem még fel egyes dolgokhoz. Ezúttal viszont megváltozik minden, mert tudom, mi van a fejemben.

Csak nem tudom, mit akarok kezdeni vele.

Elköszöntünk, megígértük, majd telefonálunk, és azzal a lendülettel el is hagytuk a kórházat.

Hazafelé kocsikáztunk, mikor még egy dugó közébe is csöppentünk. Szótlanul meredtem kifelé az ablakon, amikor YoonGi felsóhajtott elég feltűnően. Felé nézve hümmögtem egyet.

- Mit fogunk csinálni most? - nézett továbbra is előre.

- Te visszamész SiWonnal Szöulba, én itt maradok, és elvállalok pár kezelést, azután kiderül, hogy életben maradok-e. - YoonGi szemöldöke egyből felszaladt homloka közepére.

- Miért hagynálak egyedül? Miért hagynálak itt? - akadt ki hangosan beszélve hozzám.

- Nem akarlak visszatartani, SiWon meg nem fog engedni ennyi szabadságot neked. - próbáltam nem felemelni hangom, higgadt maradni. - Légyszi ne is kezdjünk el ezen veszekedni, veszek ki betegszabadságot. Megoldom.

- Miért nem hagyod, hogy ott legyek veled, és fogjam a kezed?

- Mert. Két hónap alatt igen sok minden történt velünk, és mégsem elég. Most nem is tudom, hogy együtt vagyunk-e... - hajtottam le a fejem, az ölem bámultam.

- Sajnálom, de én úgy gondolom, mióta az a lakat ott van fent a torony korlátján, együtt vagyunk, viszont bocsánat, ha te nem így gondolod. - síri csend lett hirtelen a járműben, ami apám birtokát képezte, majd megindult a kocsisor, és szinte elakadás nélkül mehetünk előre. Nem szóltunk egymáshoz egész úton, majd leparkolt a házunk felhajtóján, kisegített a kocsiból, kinyitotta nekem az ajtót, hogy tudja a mankóimmal előre haladni, de egyetlen szót sem szólt, aztán feltrappolt a lépcsőn a szobámig, utána már nem láttam alakját.

- Szia, Luna. Mi történt YoonGival? - jött a nappaliba anyum, amint letettem fenekem a kanapéra. - Mi volt a dokinál?

- Daganat van az agyamban, ami a viselkedésemet megváltoztatja, mert olyan részt nyom az agyamnál, YoonGi meg mellettem akar maradni, én meg visszaküldtem Koreába. - mondtam végig egy szusszal, aztán kezeimbe temettem arcomat. - Nem tudom, mit csináljak, anya. - szipogtam.

Elkezdte simogatni hátamat anyum, majd mikor megállította kezét vállamon meg is szólalt.

- Sajnálom, ami történt veled, ezt az én vonalamról örökölted. Az anyai ágamon minden második nőnek ilyen fajta betegsége volt, sajnos, sejthettem volna, hogy neked is lesz, ha nekem nem volt. Viszont mielőtt félreérted, nem akarom, hogy most elkezdj sírni, ezért tartom magamat. Apádnak mikor fogod elmondani, ha nem mész vissza amúgy? - hallottam hangján, hogy sírni tudna, azért amim van, de örültem neki, hogy nem tette, mert én is rákezdtem volna.

- Nem tudom, nem tudom, mit szólna.

- Mi az, hogy mit szólna? Nem állapotos vagy, hanem beteg, kicsit másképpen beteg, de amúgy az. El kéne mondanod neki is.

- Anya, több hete nem is beszélgettem vele szinte, nem fogom most zaklatni.

- Rendben, rád hagyom a dolgot, de egyet kérdezek még. Biztos nem akarsz visszamenni? - szemébe néztem. - Én még emlékszem arra a lányra, akinek a parafatáblája tele volt ragasztgatva cetlikkel, hogy miket akar elérni, aki el akart jutni Koreába, mert ott akart dolgozni, aki kézzel-lábbal ragaszkodott a terveihez, majd csak elrontotta úgy, hogy hívta őt az este, de mégis visszatalált, egyetemet végzett, csodás lány lett belőle, és én még mindig tudom, hogy egy ilyen betegség sem fog legyőzni, mert te akkor sem sírtál, ha eltörted a lábad kiskorodban, tudom, hogy az idő azért sok sebet ejtett rajtad, de nem lesz baj, amíg vannak melletted, akik tartják a hátukat bármi is van.

- Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem akartál sírni, de én nekem most már muszáj. - könnyeztem be nevetve. - Hogy tudsz mindig ilyen bölcseket mondani, meg egyszerűen hogyan emlékszel mindenre?

- Anya vagyok. Majd megérted. - mosolygott. - Na, de menj fel YoonGihoz. - bólintottam, majd felbicegtem az emeletre, és beléptem szobám rejtekébe.

Barátom már békésen aludt ágyamon, leültem mellé az ágyra, sóhajtottam egyet.

- Sajnálom, hogy hazaküldtelek, de szeretném, hogy továbbra is tanítsd a diákokat, mert én nem megyek vissza. Nem szakítok veled, nyugi, de lehet most ezt nem is hallod, szóval majd holnap kikísérlek titeket a repülőtérre, elbúcsúzunk, - néztem előre elképzelve a jelenetet. - aztán lesz, ami lesz. - mosolyodtam el nagyot sóhajtva, majd egy zuhanyzás után én is lefeküdtem aludni YoonGi mellé.

Másnap fájdalmasan néztem kicsit, ahogy YoonGi bepakolta cuccát táskájába, de hitegettem magam, hogy neki dolga van Szöulba.
Átsétáltam a vendégszobába, ahol SiWon pakolt nagyban, erre felém fordult.
- Bejöhetek? - kopogtam azért illendőségből.
- Ez nem az én házam. - mosolygott.
- Nem megyek vissza a Kirinbe, nem tudom, meddig ugyan, de kellett szólnom.
- Tudom, hallottam a beszélgetését az édesanyjával tegnap, mikor hazaértek YoonGival. Én azért hallom az egyes dolgokat, ne higgyen rólam semmit, csak mindig akkor vagyok ott, amikor ilyeneket beszélgetnek. Sajnálom, hogy nem tud visszajönni, én nem rúgom ki azért, csak kicsit felfüggesztem önt, rendben? Ha egy ideig nem is viszont márciusban látjuk önt a megnyitógálán. - bólintottam elsomolyogva, majd elindultunk lefelé. Anyum, mint sofőr elfoglalta helyét a kormány mögött, SiWon az anyósülést foglalta be magának, barátommal meg hátra ültünk, és amint mindenki bekötötte biztonsági övét le is gördült a feljáróról a jármű. Zöldet kaptunk egész úton, ezért zökkenőmentesen haladtunk Los Angeles utcáin. YoonGi nem szólt semmit hozzám, hallgatás volt a kocsiban, ekkor anyum bekapcsolta a rádiót, mert nem szerette amúgy sem soha a kínos csendet.
Leparkolt anyum az egyik üres helyre, majd elköszönt a két utastól, akik már nem ültek vissza, én meg elkísértem őket a kapuig, ahonnan indult a gépük.
- Megígéred, hogy nem csinálsz bajt? - fordult felém YoonGi megfogva vállaimat, kicsit meglepett ez a hirtelen, ezért csak feltettem a kisujjam elmosolyodva. - Tényleg megígéred? - fogta meg saját kisujjával az enyémet és összeérintette nagyujjunkat.
- I promise. - öleltem át ezek után, majd ő meg magához szorított.

- Ideje mennünk, YoonGi. - lépett hozzánk SiWon.
- Menj csak, megleszek. - engedtem el kezét, már távolodott a beszálló kapu felé, nem is nézett felém, integetve fordultam meg, mikor hirtelen visszarohant hozzám, és megcsókolt, majdnem sírva fakadtam ekkor. Megfogta arcom, szemembe nézett.
- Ne hiányolj, légyszi, és ne sírj, kérlek. - nyomott még egy puszit homlokomra még mielőtt tényleg eltűnt volna a tömegben. Szipogva kimentem a kocsinkhoz, behuppantam az ülésre, mankómat hátratettem az ülésre, majd egy biccentéssel jeleztem, hogy indulhatunk, nem szóltunk semmit, csak csendben mentünk haza. Hiányzik már most...

Egy héttel később is még mindig éreztem a számon a csókjának ízét.
Az idő sajnos túl lassan telt, így túl sokszor volt időm gondolkozni, ilyenkor mindig az eszembe jutott, hogy milyen távol is volt. Tudtam a napi rutinját, de mégsem tudtam, mit csinált akkor abban a pillanatban.
Le kell valamivel foglalnom magam. 
Ezért anyum, mielőtt még elment volna odaadott pár kemény fedelű, barnás színű noteszt, amik kívülről könyveknek látszottak, majd egy azzal a mondattal távozott, hogy találjam fel magam.
Lehetséges, hogy arra célzott, írjak valamit, de az első oldalt csak végig rajzolgattam.
Aztán rájöttem, miért ne lehetne belőle egy naplóregény.

36.rész vége

35.rész - Az eredmény

*Luna pov*

Valamiért az este, az éjszaka és a hajnal sem akart telni. Ahogy előre megmondtam nem aludtam két óránál többet. Elszundikáltam, de felriadtam valami rémálom folytán hideg verejtékkel arcomon és az egész este így játszódott le számomra.

Olyan hajnali négy táján azonban már YoonGi is felkelt a motoszkálásomra. Álmos fejjel fordult felém.

- Mi a baj, Luna? - törölte ki a csipát a szeméből.

- Aggódom, YoonGi. - ültem fel az ágyon lelógatva lábaimat. - Elmentem orvoshoz, - lehajtottam fejemet, hajam arcomba bomlott. - mert már elegem volt a két személyiségemből, hogy mindig a bajt okozta nekem. Agyi ct-t hajtottak végre rajtam, hogy hátha valami látszó probléma van-e. - sóhajtottam egyet ölembe tekintve. - Félek, YoonGi. - bugyogtak ki a könnyeim.

- Semmi baj, drágám. - puszilt hajamba. - Itt vagyok melletted. - ölelt át.

Igaz, ölelése kicsit megnyugtatott, de a baj gondolatát nem terelte el a fejemből. Talán tényleg így mégis jobb volt, hogy elmondtam neki a dolgot.

*HaYoung pov*

Egyszerűen nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor JungKook csak úgy ott hagyott, nem is kérdeztem meg azóta meg tőle, hogy mit gondolt, vagy mit miért tett.

Ma is kénytelen voltam menni suliba.

Amint megláttam a suliban, elkerültem, de sajnos a tanórákról nem tudtam lógni többet, így késve is, de be kellett mennem.

- Elnézést a késésért! - szólaltam meg, amikor beléptem a terembe.

- Semmi baj, HaYoung, ülj le valahova. - mosolygott rám megértően BoMi, aki a lyukas órája miatt helyettesítette Lunát. - JungKook mellett jó lesz, közel van. Na, szóval ott tartottam, hogy.. - folytatta, amit elkezdett, míg én leültem az említett helyre.

- Szia. - húzta arrébb cuccait a padon. Szinten tartások vannak, hetente pár órák, de tényleg csak az alapok.

Többször akaratlanul is rápillantottam a mellettem helyet foglaló ajkaira, be is villant ekkor az, mikor meg akart csókolni, én meg naiv módon elszalasztottam a leghelyesebb srác közeledését. Majd az óra közepe felé megint azt a hideg tenyeret éreztem, mint akkor délután, de körülbelül két másodperc erejéig, míg le nem pillantottam lábamra. Azután felnéztem a balomon ülő fiúra, aki kajánul mosolygott előre. Valami megint jár a fejében.

Mikor meghallottam a diákok által isteni hangnak nevezett csengőszót, azonnal kirohantam a teremből, a szekrényem mellett álltam meg csak, amit nagy ritkán ha használok, néha meg az osztálytársaim használják, ha elhagyják az ő kulcsukat. Kinyitottam, bepakoltam a tankönyvem, amire jövő héten lesz csak szükségem, majd becsuktam az ajtaját, és valahogy a semmiből ott termett JungKook.

- Mit akarsz? - vetettem oda a kérdést.

- Nem állhatok itt? - hajolt közelebb arcomhoz.

- Amíg nem zavarsz engem, azt csinálsz, amit akarsz. - dobtam hátra hajamat a távozás jeleként.

- Nagyon nehezen adod magad. Kerülsz. Mi az oka? - fogta meg csuklómat. - Tetszem én neked, de próbálod magadban letagadni. - állapította meg a nyilvánvalót. Hirtelen minden lélek eltűnt a folyosóról, amikor az igen rövidnek tűnő szünet a csengő jelzésével véget ért. JungKook közelebb húzott magához, szemembe nézett. - Bocsánat, hogy ott hagytalak. Tetszel, én meg néha nem tudom kifejezni az érzéseimet. - közeledett ajkaimhoz, én meg ezúttal nem távolodtam el, vette is a jelet, megcsókolt, egy hosszú csók erejéig összeért ajkunk, majd én szólaltam meg.

- Nem kéne órára menni? Csak sok a késésem már, anyámék meg kinyírnak. - kezdtem el magyarázkodni.

- Ne menekülj előlem többet. - karolt át, adva fejemre egy óvatos puszit.

Miért löktem el először?

*MoMo pov*

Mióta SiWon visszahívott, hogy tanítsak a Kirinbe japán nyelvet meg, hogy különfoglalkozásokat tartsak a kicsit lemaradottabb diákoknak kezdem hiányolni az otthonomat, a szüleimet.

Minden nap ebben az időpontban van egy lyukas órám, ekkor általában Jinnel leülök a suli előtti padra beszélgetni, ugyanis van mit beszélgetnünk végül is, tavasszal hozzámegyek.

- Messze van még az esküvő, de meg kéne ismerned a szüleimet. - szólalt meg a beszélőkém. - Én már találkoztam apukáddal, de illik, hogy a lány szüleivel is kéne találkozni.

- Nem nagyon szeretek találkozgatni, mert a végén kérdezősködnek rólam.

- Jin, nem több év múlva szeretném elmondani nekik, hogy ja, amúgy már férjnél vagyok. Így is apád erőltette rád, hogy házasodj meg, nem? Mondhattál volna neki nemet, de nem akarok most összeveszni. Hiányoznak a szüleim és kész, bocsánat, hogy be akartalak nekik mutatni, bocsánat, de - kaptam el tekintetem róla. - de én azt hiszem, én megyek is. - álltam fel kínosan a helyemről, meg nem álltam a tanáriig.

Lerogytam a székemre. Nem akartam összeveszni vele, de mégis sikerült. Szüleimmel álmodok már egy jó ideje, akikről a jó ég világon semmit sem tudok. Haza akarok menni.

*Nate pov*

Nem tudom, tényleg nem tudom. Hiba volt-e talán, hogy szakítottunk Krystallal vagy nem..

Telefonom lemerült útközben, ezért a legközelebbi telefonfülkébe léptem, mert muszáj volt a kevés aprópénzemből felhívnom valakit. Amint bedobáltam az egy híváshoz szükséges értéket, tárcsáztam. Kicsengett, de a hívott fél nem akarta felvenni. Ránéztem a telefonkagylóra, majd gyorsan átfutott az agyamon, futnom kell.

Elengedtem a kezemben tartott kültéri telefonkagylót, majd kirontottam a fülkéből, és ahogy csak bírtam rohantam a célom felé megállás nélkül. A pirosokon is átszáguldva, az életembe került ez a maratonfutás, hogy elérjek az életemhez.

- Krystal! - ordítottam teli torokból megállva a ház előtt, ami a célom volt, még a maradék energiámmal. - Krystal! - leheltem ki az utolsó energiám is, amit valahol a város utcáin hagytam.

- Nate? - nyitotta ki emeleti ablakát, ami pont a ház elé adott kilátást. - Mit keresel itt hajnalban?

- Gyere le! - ereszkedtem már térdeimre, mert tényleg elfogyott belőlem a lélek. Kabátban, de megjelent előttem Krystal aggódó arccal. - Sajnálom, Krystal. - fogtam meg kezét.

- Mit akarsz Nate?

- Hogy bocsáss meg, legyünk újra együtt. Az egész városon futottam, mert nem vetted fel a telefont. - vettem egy mély levegőt, hogy valamennyivel újra feltöltsem tüdőmet. Lassan újra két lábra álltam, kezembe fogtam az előttem álló lány arcát, majd szemébe néztem. - El akartam mondani, hogy még mindig nem tudlak elfelejteni. Szeretlek.. - hajoltam közelebb hozzá és amikor nem húzódott el megcsókoltam. Közelebb húztam magamhoz, elmélyítve a csókot. Egyik percről a másikra így hajnalok hajnalán olyanokat teszek, hogy nem is tudom, miket cselekszem, de egyet tudok. Szeretem ezt a lányt.

*Luna pov*

Jól tettem, hogy elmondtam YoonGinak, miket csináltam az elmúlt napokban. Kicsit megnyugodott a szívem, mikor láttam és hallottam Nate hajnali akcióját, aki ordítozott a szomszédban lakó barátnőmnek a korai órákban. Ő boldog már legalább. 

A kért időpontra megjelentünk a doki rendelője előtt, aki időben fogadott is egy másik orvos társaságában üldögélt a vizsgálóban. Biztos ezért kellett ma jönnöm, biztos csak ő tudja elmondani az eredmény alapján, hogy mi bajom. Nagyban elmélkedtem, mikor hozzám szólt az új arc a teremben.

- Szóval Ms. Wilson. - fordult felém papírokkal a kezében.

- Luna, hívjon kérem Lunának. - javítottam ki, mert a hivatalos megszólításokat gyűlölöm.

- Luna, én Mr. Choi vagyok, vagyis szólítson így, szóval inkább beszéljünk a lényegről, nem fogom elmesélni az életem történetét. Az eredmények. - kereste meg az én aktám béli eredménylapot. Görcsbe rándult a szívem, gyorsan YoonGi keze felé nyújtózkodtam, hogy fogja meg, mert elájulok. Az idegesség lett rajtam úrrá, ami igazából egész nap kísértett engem, mint ha az árnyékom lett volna egész álló nap. A lapokat forgatva kezében fagyott le az arcáról a mosoly, ami talán mindig a személyisége velejárója volt. - Sajnálom, Luna. - nézett fel rám a lapokból. - Ön.. - nyelte egy nagyot.

35.rész vége

34.rész - A tudat

YoonGi már javában aludt, én meg csak a plafont tudtam elemezni. Az időeltolódást nem tudom megszokni egyből, még akkor sem hogyha ez már a második éjszakám itt Los Angelesben. Már annyira unatkoztam, hogy megfogtam magam és lebicegtem a konyhába, de ahogyan leértem a földszintre anyumat láttam meg a nappaliban. Este tízkor meg sem lepett volna viszont a hajnali órákban igen fura volt látványa.

- Miért nem alszol anya? - szólítottam meg beletúrva hajamba.

- Nem tudok. - vonta meg vállát.

- Ne is mondd.

- Mi a baj Luna? - váltott aggódó anyába.

- El szeretnék menni dokihoz, mert túl sok bajt okozott már nekem ez a két személyiség dolog. Talán tudnak valami értelmeset mondani, és lehet, hogy adnak valamit rá, ellene. Az akadémia után, majd el is battyogok, de egyet kérnék YoonGinak nem akarok elmondani semmit erről, főleg ha valami baj lesz, remélem nem is kell majd semmit elhallgatni előle.

- Ahogy akarod lányom.

*YoonGi pov*

Kicsit szokatlan volt, hogy más környezetben ébredtem, főleg az, hogy más időszakban is, mert egy másik országban, másik kontinensen nyitogattam a szemem. Luna ébresztgetett reggel nyolc környékén, mivel az akadémiájára kellett mennünk, biztos, hogy nekem nem lett volna muszáj, de örült, hogy elkísértem.

Teljesen euforikus élményem volt, mialatt én csak néztem a távolból ülve a barátnőmet, amint bemutatja főnökünket tanoncainak, majd SiWon felfedezi az ismerős arcot a tömegben.

- JiHoon? - fordult a fiú felé SiWon.

- Igen, ő, mert tudtam, hogy csak egy kis foglalkozás kell vele és jobb lesz, adtam neki egy lehetőséget. - válaszolt Luna.

A határozott és érett Lunát láttam ott állni főnökünk mellett, akinek talán ha egyszer ellenkeztem vagy beszéltem vissza. Talán újra szerelmes lettem ebbe a Lunába is.

Határozottan a kezében tartotta a dolgokat, mint egy vezető mondta a történéseket, hogy mik lesznek, hogy lesznek márciusban az avató ünnepségen.

A diákok fele fellelkesült, azonban a másik felének azonnal lefagyott a mosoly az arcáról, ezt ugyanúgy tanárjuk is észrevette, vagyis barátnőm, de jó is kimondani ezt.

- Nem lesz semmi baj, srácok, ugyanolyan jól fogjátok nyomni, mint múltkor. - nyugtatta meg őket.

- Köszönöm, hogy eljöhettem ide, személyesen is elmondhattam, hogy meghívom a csapatot a gálára, szóval szeretettel várok mindenkit tavasszal Szöul csodás iskolájába. Addig gyakoroljatok. - köszönt el kivételesen mosolyogva az igazgatónk.

- Márciusig jobban leszek én is, kitartást mindenkinek, viselkedjetek jól Krystalnak és Ambernek. Sziasztok! - integetve mentünk ki az intézményből.

Amilyen nagy vigyor volt a gyerekek arcán, attól még nekem is jobb kedvem lett.

Ahogyan sétáltunk hazafelé lassan ügyelve Lunára, és beértünk a házukba, Luna anyukája azonnal lefoglalt minket. Időközben a ház tulajának lánya eltűnt, szülője pedig nem vallotta be, hová is tűnt a gyereke.

Igaz, többször kérdezett tőlem Anne, de végig azon kattogtam, hol jár szívem hölgye.

SiWon felment szobájába idővel fontos ügyekre hivatkozva, én meg a szokatlan álmosságom nyomása alatt elnyúltam a kanapén és az összes zaj, kérdés, görcsölés elől elmenekültem az álmaimba, de ott is folytatódtak a gondolkodásom fonalai.

Álmaimban is magamhoz akartam ölelni Lunát, mert fura volt, hogy hova kellett elmennie szólás nélkül.

*Luna pov*

A régi dokim vizsgálójában foglaltam helyet, akihez mindig is jártam. Már tinédzser koromban hozzá kellett járnom, annyi bajom volt.

Töviről hegyére elmondtam, miért mentem, mit szerettem volna egyáltalán elérni a látogatásommal.

- Nem tudja, hogy mi okozta még a legelső alkalommal ezt a kettős személyiséget, mert általában nem csak úgy jön, normális esetben egy trauma váltja ki. Mindenkiben meg van a hajlam erre, de Önben mi váltotta ki, emlékszik?

- Nagyon régen volt az első alkalom, nem emlékszem, nincs róla aktám vagy ilyesmi? - kikereste, majd lapozgatni kezdte az aktám.

- Semmit nem találok az esetről, ami fel lenne jegyezve. Esetleg ha támogatni tudja, hogy végre hajtsunk egy agyi ct-t megtudjuk, hogy van-e valami elváltozás és nem csak trauma, ha pedig nincs semmi észlelhető tovább kutatunk, hogy mi lehet az oka, tovább küldjük.. - magyarázta tovább, de levettem, hogy pénzzel való támogatásra gondolt, anyu biztos ki tudja gazdálkodni, de ha apám rá jön, hogy itt ct-zgetik az agyam egyből elkezd összehordani mindenfélét.

- Mikor lehetne végre hajtani ezt az egész vizsgálatot?

- Talán a legkorábbi időpont a holnapi nap, amikor esedékes lehet. Elvállalja?

Elgondolkozva a kérdésén nagyon sok gondolat megfordult a fejemben, hogy mi lehet az eredménye a vizsgálatnak, de meg kellett tudnom, mert tovább nem tudtam két személyiséggel élni.

- El. - jelentettem ki határozottan kicsit félve.

- Rendben, akkor beírom magát, a többit holnap a vizsgálat után elrendezzük, látom még magát. Viszlát! Vigyázzon a lábára. - köszönt el mosolyogva, de én csak egy keserű szájhúzással válaszoltam, majd kiléptem a helyiségből, fülem sípolni kezdett ok nélkül. A hófehérre festett folyosókat átszelve értem ki újra az utcára, ahol hűvös szél fújta meg arcomat.

Mialatt hazataxiztam társamul fogadtam a mankóim, az ülésnek döntöttem őket, tekintetem meg a kinti világra szegeztem, - amely most nem volt annyira derűs, mint mikor jöttem, - de hamar átcikázott az utcákon a jármű, ezért elmélkedni nem volt időm. Kifizettem az utat, majd rá terheltem súlyomat a járást segítő partneremre.

Belépve a házba YoonGi állta utamat, kérdezte merre jártam, lerendeztem annyival, el kellett intéznem dolgokat. Pillantásából viszont kiderült egyből, hogy nem hitte el, amit mondtam neki, nehéz őt átverni mostanában.

Anyumnak meg egy fejbiccentéssel jeleztem, hogy megérkeztem, majd ismét egy kegyetlen lépcsővel néztem farkasszemet és sajgó lábamra néztem. Talán a front miatt, ami áthaladt az országon, de lábfejem egyszerűen le akart szakadni a helyéről.

Este, mikor már rég aludnom kellett volna a gondolataim nem hagytak nyugton. Egyrészről bűntudatom nem csillapodott bennem, mert YoonGinak nem mondtam el, mit csináltam. Másrészről aggodalom ült a szívemre és már torkomban dobogott a kis ketyegőm, mert vállaltam a vizsgálatot, nagyon éreztem, valami baj lesz.

*YoonGi pov*

Azok az emberek közé tartozom, akik nem abban az értelemben a legjobbak az ágyban, hanem úgy, hogy akár a ház leéghetne körülöttem fel nem kelnék. Dél környékén kezdtem el pislogni, addigra Luna ismét eltűnt és csak a hűlt helyét hagyta maga után. A lassú, zombi tempómmal mentem le a lépcsőfokokon, a konyhában a szintén nagyokat pislogó főnökömet fedeztem fel a konyhaszéken támasztva a magas pultot és a mindig mosolygós anyósomat láttam pörögni a konyhakövön, miközben készített nekünk egy déli reggelit.

- Látom, nem vagyunk annyira különbözőek az alvásban, SiWon. - rogytam le főnököm mellé.

- Fogd be a szád, YoonGi. - dörzsölte meg halántékait erősen, jelezve, hogy fejfájással küzd. - Mrs. Wilson, hogyan van mindig ennyi energiája? Nem dolgozik ön valahol?

- Tegeződjünk nyugodtan. - mosolygott felénk. - De dolgozom én, de író vagyok és szabadságot tudtam kivenni. Az energiám meg csak úgy jön, mert hát, ha én is olyan mosott rongyként jöttem volna le, mint önök, vagyis ti, akkor ki csinálna tápláló reggelit? - tett elénk egy-egy finom tál ételt, ahogyan említette. - Nagyon sok éve már, hogy korán kellett kelnem. - kezdett el mesélni, míg mi termeltük befelé a tálnyi rántottát. - Mióta van nekem az egyetlen szem lányom minden egyes reggel hajnalba kipattannak a szemeim, mert hát neki is reggeli, suliba vittem meg ugye amik ezzel járnak. Viszont amikor már nem kellettem minden nap neki, mert egyedül is boldogult, még akkor is kikeltem és kikészítettem neki a dolgait. Mert egyszerűen szerettem nézni, ahogyan rám mosolyog a korai órákban. Szeretem a lányom, bármi hülyeséget is csinált tinédzser korában, az alkohol meg ezek például, én nem bűntettem meg, egy kicsit talán, de az a fajta anya voltam, aki felkötötte a haját ha másnaposan a kagylót ölelgette. Hmm.. - mosolygott a padlóra kicsit elmerengve. - Mindig volt rá energiám és úgy érzem, megérte a fáradságom.

- Átveszem innentől, Anne. - szólaltam meg sóhajtása után.

- Vigyázz a lányomra.

- Úgy lesz. - nem akartam megkérdezni, merre jár a lánya, mert biztos megkérte őt, hogy ne mondja el nekem.

*Luna pov*

A doki ismeri a családom, tudja, hogy kitudjuk fizetni a vizsgálat költségeit, de azért néha meg kell szánni ezt az embert, vagyis hát mindenki a pénzre hajt, mert ebben a világban a pénz a mozgatórugója a társadalomnak lassan.

- Na, szóval Luna, kedvesem. Ebbe a szerkezetbe befekszel, semmi baj nem lesz, csak csinál egy képet az agyadról, lehet, félelmetesen néz ki ez a kis gép itt melletted, - döntötte félre a fejét. - de minden rendben lesz.

- Nem félek, mehet, túl szeretnék rajta lenni. - befeküdtem a gépbe, majd elkezdődött a folyamat.

Mikor már kiszállhattam magyarázott mindent össze-vissza, de annyira egyértelmű volt számomra, hogy mindent előbb csinál meg ez az orvos, ha egy kis ,,támogatást" kap. Nem értek az orvosi dolgokhoz, mi mikorra lenne kész, de biztosra kimondta a holnapot.

Holnap. Az a nap, amikor kiderül az eredmény, még egy újabb éjszaka, amikor maximum két órát alszok. YoonGi még mindig nem tud semmiről, nem is kell, vagy mégis..

34.rész vége

31.rész - Elszakít

*YoonGi pov*

A doki válaszát vártam még mindig.

- Talán több hónapig nem tud majd a lábára állni. - nyögte végre ki. - Sok is a vérvesztesége.

- De ő...tánctanár.

- Sajnálatos, tényleg, de ha rááll nagyobb baj lehet vele, mintha kivárja azt az időt.

- Értem, köszönöm. - el is sietett az orvos úgy, hogy fehér köpenye csak úgy lobogott.

Benéztem az ajtó kis ablakán, Luna békésen aludt. Nem táncolhat? Bele fog pusztulni.. és én is..

Mivel a nővér, aki épp akkor lépett ki a kórteremből beengedett, belibbentem a helyiségbe.

- Ahj, Luna. - leültem az ágy mellett lévő székre. - Miért hagytam, hogy ez a nap ilyen legyen? - nem vagyunk együtt, de késztetést éreztem arra, hogy megfogjam kezét és el ne eresszem. Megszorítottam kezét és elmosolyodtam. Én szerettem ezt a lányt.

*Luna pov*

Kezdtem magamhoz térni, ekkor újabbat hasított lábamba a fájdalom. Feküdtem a fehér kórházi ágyon, nyitogattam szemeimet. A fehér falak és a gyógyszer szag vett körül. YoonGi mosolyogva ült mellettem.

- Szia. - szorítottam meg én is kezemen nyugvó kézfejét. - Béna voltam, ugye? - néztem le lábamra. - Végül is magamat adtam. - nevettem el magam. - Mit mondott az orvos? - kérdeztem nyúzott hangon, majd kicsit feljebb ültem és hátradőltem.

- Egy pár hónapig nem táncolhatsz, Luna. Megígérem viszont, hogy bármit megteszek. - beszélt ezek utána is valamit, de kizárólag szája mozgása jutott el tudatomig. Miért történt ez velem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Néztem továbbra is YoonGi ajkait, mikor csettintett egyet arcom előtt. - Figyelsz rám, Luna?

- Bocsi, de nem.

- Annyi minden el tudja vonni a figyelmed, drá... - hagyta befejezetlenül mondatát.

- Mi? - vigyorogtam rá.

- Hogy van a lábad? - hm, látom, hogy témát váltottál, YoonGi.

- Néha bagyon belehasít, ha olyat mozdulok, de elviselhető. De éppen pár órája még kiműtöttek belőle valamiket, nem? Mert gondolom kiszedték az üveget. Amúgy nagyon ügyesen váltottál témát, de mondjad szépen, mit akartál.

- Drágám. - vakarta meg tarkóját.

- Rájöttem, ha veled vagyok, valami mindig történik velem.

- Ah, érzem ennek mi lesz a vége. - szakított félbe.

- Hagyod, hogy befejezzem, drága YoonGim? - húztam fel szemöldökömet. - Viszont én ezeket át szeretném élni veled. Azt mondtad, bármit megteszel. Ne hagyj többet elmenni mellőled. - elmosolyodtam, elég nyálas hangulatba kerültem, de ezt ki kellett mondanom, el kellett mondanom neki.

- Soha többé nem engedlek, ígérem és tudod, hogy mi van? Nem költözöl hozzám? - hajolt közelebb suttogva kérdését.

- Apám mit szólna? - néztem igéző mély barna szemeibe.

- Elmúltál már húsz is, Luna. Van beleszólása?

- Legyen, ha többet nem akarod magad felgyújtani.

- Max téged esetleg.

- Hülye. - csaptam meg kezét mosolyogva.

Én szeretem ezt az embert. Minden egyes pillanatban csak egyre jobban akarom, de mindig valami elválaszt minket.

Mikor elküldte a nővér őt, a beteglátogatás végezte végett, elszomorodtam. Már kiment a helyiségből, ültem az ágyon az ölemet bámulva. Hirtelen visszaszaladt meglepve ezzel, majd arcomhoz hajolva megcsókolt. Ekkor mintha az első tavaszi szellőt éreztem volna átsuhanni a szobán, a kellemes illatával. Szinte egy pillanatra csókolt meg, de lelassult az idő. Csak ő és én voltam az egész világ ellen. Így engedjem, elmenni innen? Hagyjam, hogy most hazamenjen, feltakarítsa a megszáradt vért, ami a sebemből folyt jelezve életem leghosszabb és legfájdalmasabb időszakának kezdetét?

A fülembe suttogta, ,,jó éjszakát, drágám" aztán végleg kiment az ajtón.

Most tényleg egyedül maradtam nem is tudom meddig, igazából belehaltam az előbb történtekbe.

Ez az egész, hogy a csókja után hagytam, hogy elmenjen olyan, mintha találtam volna egy szép virágot, az enyém lett, aztán meg csak hagytam, hogy a szél kifújja a kezemből.

Egyedül üldögéltem a szobában az ágyon, műtött lábbal, ami a szívemmel párhuzamban sajgott.

Olyan csend volt, talán még a por hullását is hallottam volna ha nagyon fülelek. Ekkor arra lettem figyelmes, az ablakon pöttyök jelentek meg melyek, mint a patakok lefolytak az üvegen.

Egyre sűrűbben koppantak a vízcseppek a felületen egy egész vízhálózatot létrehozva az átlátszó anyagon. Az időjárás borúsra fordult, sötétebb lett a felhők csapata a magasban. Mikor csend van az ember el tud gondolkozni bármin. Csupán a folyosóról beszűrődő hangok adták meg az alapzaját a pillanatnak. Már most hiányzik. Legördült egy esőcsepp az ablakon. Mit csinálok, ha nem láthatom több napig? Követte őt egy másik. Elméletileg nem is, de gyakorlatilag egyedül maradtam. Belehasított a fájdalom talpamba, ahogy véletlenül megmozdítottam, a csókja édes íze mégis elterelte a fájdalom érzését agyamból. Mégis mit tettem vajon, hogy ezek történtek ma?

Beszélgetőtárs és telefon híján a plafon bámulás töltötte ki az éjszakám nagy részét, mivel álom nem jött szememre.

*YoonGi pov*

Az erkélyen támasztottam a korlátot, amikor megéreztem vállamon landoló vízcseppeket. Fogadjunk, hogy Luna is nézi az esőt. Most itt lehetne velem, de valaki nagyon nem akarja, hogy működjön.

Másnap még mindig csepergett, mikor látogattam ismét Lunát.

Egyből mosolyra derült arca belépésemkor. El kellett döntenem a másodperc tört része alatt, hogyan is akarok köszöni.

Az ágy mellé léptem, a tegnapi elköszönéshez hasonlóan megcsókoltam, mert tényleg így szerettem volna üdvözölni. Meglepett arca megijesztett kicsit, de vigyorgásba hamar átcsapó arckifejezése mosolygásra késztetett.

- Meddig kell még várnom míg megkérdezed? - szólalt meg, amint leültem a székre.

- Mit? - értetlenkedtem.

- YoonGi, akkor én megkérdezem. Leszel a barátom?

- Ja, hogy ezt. - esett végre le. - Hát nem is tudom. - húztam agyát. - Lélekben én mindig tényleg szerettelek. Veszekedtünk, rossz döntéseket hoztunk. Ennek ellenére is szeretném ha a barátnőm lennél.

- Szívesen. - könnyesedett be szeme mosolygás közben.

- Ezt így kell csinálni. Nem simán megkérdezni, odavetni és kész.

- Ahj, te. - játszotta a besértődöttet. A legaranyosabb dolog, amikor így próbál "behisztizett" arcot vágni, de ő nem olyan, aki ilyenen besértődik. - Hoztál valamit nekem?

- Én nem vagyok elég már? - húztam fel szemöldökömet.

- Dehogynem. - lopott tőlem egy csókot, ahogyan közelebb húzott magához.

*Luna pov*

Ez hiányzott nekem. A csókja. Amit mostantól nem hagyok meg másnak.

Lábam gyógyulását egy tavon lévő jégtábla mozgásának sebességéhez hasonlítanám. Már hazaengedtek három nap után a kórházból, de nem mászkálhatok sehova orvosi utasításra. Ezért hát WooJi lakása az egyetlen hely, amit napokig látok csupán.

Az unatkozás evett már belülről. Megnéztem hívásaimat, megdöbbenve néztem egyetlen egy nem fogadott sem volt a híváslistán. Apámnak nem lett mondva, mi történt velem, nem is nagyon kérdezte.

*Krystal pov*

Ezernyi tövis szúrná szívem, összeszorul mellkasom. Egész testemben remegek, ahogy kimondja e szavakat. Mintha hirtelen meghaltam volna. Az összes vér, érzem, elhagyja ereimet, hidegek végtagjaim. A sírást alig bírom visszafogni, fázni kezdek. Ahogy próbálom visszafogni a sírást, annál jobban tör elő belőlem. Nate, miért kellett ezt tenned velem? A nyugodt, nem hirtelen lángra kapó személyiségével szemrebbenés nélkül kimondja.

- Akkor vége? - kérdeztem lehajtott fejjel.

- Részemről igen. - vont vállat egyszerűen.

- Tudod, én nem is értettem, mit ettem rajtad. Egy nőcsábászban bíztam én. - védtem magam, hogy ne sírjam el magam újra. - Nem érdekelsz többet. Menj csak hozzá, ha ott neked jobb. A viszont nem látásra, Nate.

- Szia. - csukta be maga mögött az ajtót.

Sok fájdalmat okozott nekem az elmúlt időkben, én is voltam néha hibás, de főleg a hűtlenség üldözött minket, a kapcsolatunkat. Tulajdonképpen elhidegültünk egymástól, nem régóta vagyunk együtt, de akkor is el kell fogadnom, hogy ezt nem érdemes újra kezdeni. Remélem Luna szerzett valakit magának.

*Luna pov*

Bármit, de tényleg bármit megtennék azért, hogy ne itt a kanapén kelljen ülnöm a kezembe ragadt távirányítóval, hanem a suliban taníthassak, táncoljak. A doki szerint még két hétig nem állhatok rá. Akkor is bebicegek a mankóval, amit adtak még a kórházba valahogy, hogy lássam legalább az emberi alakokat, mert itthon én egyedül megpusztulok.

Több, mint egy hét múlva YoonGi felé mutatott nyavalygásom kifizetődött, mivel végre bevitt kocsival a suliba. A diákjaim egyből körém gyűlve kérdezősködtek, de mivel részleteket nem szándékoztam nekik mondani, beérték annyival, hogy baleset volt.

Akkor beleütköztem TaeHyungba.

31.rész vége