Special Parts - #1 The wedding

*Luna pov*

Az amnéziám még mindig megmaradt, így hétről-hétre élem az életem, amiben YoonGi szívesen segít. Szüleimet viszont egyre boldogabbnak látom, mióta Szöulba laknak. De bárcsak mindenkit, akit akarok ide költöztethetnék.

Sétáltam egyedül, a Kirin felé a tavaszias időben, azon a márciusi napon. Feltámadt hirtelen a szél. Harcolni kezdtem tehetetlen tincseimmel, majd két kéz elsöpörte arcomból hajamat, aztán már csak barátom ismerős és mézédes csókját éreztem ajkaimon.

 - Miért indultál el nélkülem? - mosolygott rám YoonGi.

 - Gondolkodni akartam kicsit - válaszoltam, majd kézen fogva mentünk tovább az intézmény felé. - Egy éve, hogy a menyasszonyod vagyok már-

 - Ne is mondj többet, Luna - csitított el, a suliba belépve egyből a táncteremhez vezetett, ahol anyukám, BoMi és Krystal vártak már minket. Kimenve becsukta maga mögött az ajtót, értetlen fejet vágva álltam ott.

 - Ma lesz az esküvőtök - szólalt meg anyum, mire elkerekedtek a szemeim. - Bocsi, de megszerveztük nélküled, tudjuk, ez a te napod, de egyszerűen egy éve itt várunk - nevette el magát mind. - Én tudom, hogy mennyire nehéz összehozni egy esküvőt, ezért is segítettünk neked, így már csak ragyognod kell...ebben - emelt fel egy egyszerű, de mégis csodásan festői esküvői ruhát anyám. - Az egész ceremónia pedig itt lesz megtartva, a Kirinben - részletezte. - Három óra múlva kezdődik az egész, addig rád adjuk ezt a szép ruhát - könnyedén felvettem a csipkézett, hosszú ujjú darabot, aztán tényleg magamra is hagytak, hogy menjenek szervezkedni.

Leültem a zongoraszékre, véletlenszerűen lenyomtam mutatóujjammal a billentyűket, elgondolkodtam. Hogyan tudtak egy egész esküvőt megrendezni a tudtom nélkül?

 - A kis ravasz mindenüket - mosolyodtam el.

 - Szabad? - lépett be a hangja alapján, TaeHyung, felé fordultam, továbbra is ülve maradva, majd felfedeztem öltönyét. - De szép itt valaki - vette fel a szokásos vigyorát. - Viszont szerintem a farmer jobban áll - viccelődött. - Hihetetlen, hogy két barátom összeházasodik ma. Örülsz, hogy őt választottad? - értetlenül néztem rá. - Nekünk is volt egy olyan esetünk, közben meg az a pultos srác, és hát - sóhajtott egyet, zsebébe tette kezeit. - Már az elejétől kezdve láttam, hogy ti egymás mellett fogtok kikötni. Nem is tévedtem. Végül is örülök nektek, és annak, hogy én is megtaláltam magamnak HaYit. Most pedig megkeresem azt a hülyét, akit vőlegényednek hívsz még egy ideig - távozott is a helyiségből, és én megint magam maradtam. Visszafordultam a zongorához, és elkezdtem az első dalt játszani rajta, ami eszembe jutott. I remember. Elragadott magával a zene, belemélyedtem, minden egyes emlék újra előjött az elmémben, amit átéltem YoonGival, az első táncunk emléke, és amikor megkérte a kezem a színpadon, miközben e zene szólt a háttérben.

Leütöttem az utolsó hangot is, majd valaki tapsolása hallatszott a helyiségben.

 - Ez a dal - érzékenyült el BoMi közelebb lépve felém. - Remekül táncoltatok erre anno is, jaj, azok az augusztusok - mosolyodott el. - Örülök, hogy azt mondtad neki, hogy lesz ideje megismerni téged - elkerekedtek szemeim. - Szerinted nem hallottam, amiket akkor mondtál neki? Annyi mindent meg lehet bánni az életben, annyi mindent tönkre tehet egy veszekedés, de titeket senki az ég világon nem választott el. Amúgy meg azért jöttem, hogy megcsináljam a hajad - lépett mögém, majd elkezdett egy laza fonatot létrehozni hajamból.

 - Félek, BoMi - engedte le vállamra a fonatot. - Mi lesz, ha megbánok valamit? Ha ezt az egészet megbánom? Mi van, ha csak eddig volt jó, míg nem házasodtunk össze, és utána meg veszekedni fogunk minden nap?

 - Nyugodj meg, Luna. Én is eshettem volna kétségbe már, hogy lassan három éve, hogy együtt vagyok HoSeokkal, de még nem kérte meg a kezem. Annyit tudok neked mondani, hogy ha majd meglátod őt ott az oltárnál, akkor fogod eldönteni a kérdéseidet. Ezért látni rengeteg filmben, hogy a menyasszony már a teremben van és ekkor lép le. Mert akkor tudatosul néhány emberben a dolgok súlya, mikor már ott áll a küszöbén - ölelt át. - Az amnéziádat is félretette, nem érdekli YoonGit, hogy minden héten újra és újra mesélnie kell neked, mert szeret eléggé ehhez. Viszont nekem mennem kell díszíteni, de ott leszek melletted majd Krystallal - mosolygott.

Kiment, majd úgy fordultam a zongoraszéken, hogy lássam magam a tükrökben. El sem hiszem, hogy eddig jutottam. A repülőn ide felé, azon az augusztusi napon talán nem is gondoltam volna, hogy azzal az utazással megváltozik az életem. Ha pedig elölről kezdhetnék bármit is, semmin nem változtatnék, mert a dolgoktól a múltban lettem ilyen amilyen.

 - Kislányom! - csapta össze tenyerét apu, mikor belépett a táncterembe. - Olyan gyönyörű vagy - fogta meg a kezemet, és állított fel. - Itt az idő, drágám - ölelt át. - Ezt anyád adta nekem, hogy adjam oda neked - nyújtott át egy dobozt, amiben egy fehér magassarkú foglalt helyet. - Még én is sajnos emlékszem arra a filmre, amire rávettetek egyszer anyáddal, hogy nézzem meg. Abban volt, hogy minden esküvőre kell valami régi, és hát ez édesanyád cipője, amiben összeházasodtunk - azonnal fel is vettem, de még ezzel együtt sem voltam olyan magas, mint édesapám. - Mehetünk? - tartotta karját, hogy karoljak belé.

Kiléptünk a folyosóra, ami végig fel volt díszítve, apum a nagyterem felé vezetett, ahol volt a gála is.

 - Biztos vagy ugye mindenben, drágám? - szólalt meg menet közben.

 - Ha nem leszek, először neked jelzem majd - mosolyogtam rá, amit egy vigyorgással viszonzott.

Szemkápráztatóan szép virágokkal volt teleaggatva a csarnok. A székek két részre voltak szedve, YoonGi hozzátartozóira és az enyémekre.

Anyum várt az ajtóban, hogy átadja nekem a csokromat. Aztán a színpadra tekintettem, ami egy fehér szövet szőnyeggel volt letakarva, és fent már a szőke hercegem várakozott, és olyan mosoly ült az arcára, amit nem is láttam még. Apum segítségével fellépkedtem a színpadra, és átadott YoonGinak, aki egyből meg is fogta kezemet. A színpadon a másik oldalamon állt BoMi és Krystal, YoonGi bal oldalán pedig HoSeok és TaeHyung szobrozott.

El is kezdte a mondókáját, aki összeadott minket, de ahelyett, hogy rá figyeltem volna a gondolataim megint más irányt vettek.

 - Kérném a gyűrűket - eszméltem fel a kijelentésre, HoSeok oda is adta őket, majd egymás felé fordultam párommal. Felhúzta ujjamra a gyűrűt, én is az övére.

 - Min YoonGi, szeretné-e törvényes feleségéül fogadni az itt megjelent Luna Wilsont? - hallottam meg az első kérdést.

 - Igen - hangzott a határozott válasz.

 - És ön, Luna Wilson, szeretné-e férjül fogadni az itt megjelent Min YoonGit? - nézett rám az eskető, és nagyot nyeltem. YoonGin miért nem látszik, hogy hadakozik valamivel? Miért csak én vagyok kétségek között? De aztán ránéztem leendő férjemre, és ahogy BoMi mondta, a küszöbön álltam.

 - Igen - mosolyodtam el YoonGi szemeibe nézve még mindig.

 - Mielőtt még kimondaná, mondhatok valamit? - fordult az eskető felé. - Én szeretni foglak téged, Luna, amíg csak élek, és nem érdekel majd, hogy hetente emlékeztetnem kell, hogy a feleségem vagy, de megteszem, mert szeretlek - sóhajtott. - Ennyi lett volna.

 - Akkor önöket ezúttal, Min YoonGi és Luna Wilson, a legnagyobb boldogságommal férjnek és feleségnek nyilvánítalak. Megcsókolhatják egymást - azonnal mosolyogva megcsókolt, mire az embertömeg éljenezni kezdett tapsolva. A színpadról lesétáltunk, és anyumék szöuli háza felé vette a násznép az irányt, ahova a lagzit szervezték.

A házukban helyett kapott egy nagy terem, amit most beáldozhattunk a evés és az ivás oltárán. A helyiség tömve lett a rokonsággal, annyi kör alakú asztalt, amennyi kellett elhelyeztek a család férfiai, mi, a női nem leterítettük fehér abroszokkal azokat. Édesanyám vette a fáradságot és a több, mint ötven embernek főzött előre, így neki álltunk falatozni.

 - Oh, kislányom, olyan gyönyörű vagy - simogatta meg a hátamat, édesapám helyére ülve, míg apum kiment pár fiúval a konyhába hozni a következő ételeket. - Nem fáj a lábad a cipőben?

 - Le nem veszem az anyukám cipőjét - nevettem el magam. - Hogy-hogy ilyen házat vettetek?

 - Tudod, hogy szeretünk előre gondolkozni néha, ami kellett is - a hely teljesen megtelt az egyes asztaloknál ülők beszélgetésével. YoonGi és az apám víg evőversenyeket tartottak két oldalamon, amíg én jókat nevettem. Előkerült néhány alkoholos üveg valahonnan, de láttam, hogy mindenki milyen jól szórakozik.

A násznép egy része erős alkoholos állapotba került a végére, ezért haza kellett küldeni őket, a hangoskodást, és a szomszédok feljelentését elkerülve. Átöltöztem, és úgy segítettem elpakolni szüleimnek.

 - Anya, hagyd csak, azt majd én kiviszem - fogtam meg egy szemeteszsákot, amiben a használt üvegek, és ehhez hasonlók voltak. - Apa már alszik?

 - Nem kellett volna neki az az utolsó kör, drágám - ölelt át. - Milyen érzés feleségnek lenni, Luna?

 - Ugyanolyan - néztem a köves gyűrűre az ujjamon. - Semmi nem változott.

 - Én is azt hittem. Kicsit azért meg fog változni, Luna, de majd a mézeshetek után üt be a tényleges házas élet. Tényleg, jó, hogy mondom. Holnap után mentek a nászutatokra, Hawaiira. Ez is meglepi, ezért tudod meg még csak most - mosolygott.

 - Miért terveztetek meg nélkülem mindent? Nem baj, mert a legjobb érzés volt ez az egész esküvő, de azért mégis.

 - Sajnálom - szomorodott el anyám arckifejezése.

 - Nem kell sajnálnod semmit, inkább én köszönöm - nyomtam puszit arcára. - Menj fel aludni, nem akarom, hogy holnap fájjon a fejed - toltam ki a helyiségből édesanyám, majd befejezve a pakolást felmentem magam is a vendégszobába aludni egy sort.

(Előzetes a következő special-ból..)

#2 The honeymoon

Az előző nap hála istennek kiheverte férjem az alkoholt pár fájdalomcsillapítóval, így ma utazhatunk is közvetlen járattal Hawaii mesés partjaira.

40.rész (Befejezés 2/2) - Last dance

*YoonGi pov*

Egyszerűen elviselhetetlen volt nézni, hogy semmit sem tehettem, hogy felébredjen a kómából. Alig aludtam pár órát esténként. Forgolódtam az ágyban, amiben nem volt velem Luna, néztem a plafont azon rágódva, hogy vajon jól van-e. Ha még nem is volt időm, akkor is elmentem meglátogatni.
BoMiéknak is elmondtam a dolgot, SiWonnak is, hogy ezért nem tudtam még visszautazni, megértően adott több időt.

Aztán egy hét után, hétfőn mikor látogatóban voltam nála, ültem a szokásos ponton az ágya mellett, majd egyszer csak elkezdte felnyitni pilláit. Rémület ült a szemére, de mikor engem meglátott kicsit lejjebb csillapodott. Hívtam a nővéreket, majd levették őt a lélegeztető gépről.
Feljebb ült kicsit, majd rám pillantott kérdően. Elmagyaráztam aggódó lényének a helyzetet, fejéhez kapott, ahol kötését, illetve varrásait felfedezve elrántotta ujjait.
 - Kezdem úgy érezni, hogy bajba kerülsz, ha velem vagy - fogtam meg kezét.
 - Ne mondd ezt - álmoskás erőtlen hangon szólalt meg, és szorította meg kézfejem, majd egy apró mosolyt vett fel, hogy megnyugodjak, hogy minden rendben lesz. - Sétálni akarok.
 - Nem lehet még, most keltél fel - tartott vissza, és engedtem neki inkább, és csak néztem békés mosolyát, amivel rám nézett.


*Luna pov*

Felébredtem, felültem az ágyban, és hirtelen ugrottam egy nagyot, mikor realizáltam, hogy nem Los Angelesben keltem. Még egyszer körülnézve kicsit megnyugtatott, hogy azért a szoba ismerős volt, majd belépett YoonGi, a szoba tulaja az ajtón ingben, nagy mosollyal az arcán.
 - Jó reggelt, drágám! - süllyedt be alatta az ágy széle, mikor leült.
 - Én..hogyan kerültem ide? - szegeztem felé a kérdést. - Én,.. mi még Los Angelesben voltunk - forgattam a fejem, majd megakadt a tekintetem az erkélyajtón, amin csak úgy kúsztak be a nap meleg, fényes sugarai. - Miért van ilyen napos idő decemberben? - pattantam fel, és lépkedtem az üvegajtóhoz, kinézve rügyező fákat véltem felfedezni. - Mi folyik itt? Ezt most álmodom? - fogtam a fejem, idegesen beletúrtam hajamba.
 - Nyugodj meg, tudom, mi a baj. Mi az utolsó emléked? - kezdett nyugodt léptekkel felém sétálni.
 - Öhm..- szedtem össze gondolataimat. - Iszonyú fejfájással aludtam el, de kint még december volt,  és hideg - tapasztottam mutatóujjamat az üvegre.
 - Ne ijedj meg attól, amit mondani fogok, de már lassan április - elképedtem. - Aznap, amire utoljára emlékszel, az volt az a nap, amikor este elvittünk a sürgősségire, mert nyöszörögtél álmodban, nem akartál felkelni, nem is tudtunk felébreszteni - kezdett neki a mesélésnek. - A szüleid nagyon megrémültek, ahogyan én is. Elértünk a kórházba, ahol megműtötték a daganatodat, mert nem volt más választás. Engem nem engedtek be, de amilyen fájdalmasan arcod volt alvás közben, nagyon féltem. Telt az idő, a műtét az esetek tíz százalékába esett, hála istennek, és sikeres volt, de egyből visszatért az aggodalmam, amikor a doktor közölte, hogy te kómába kerültél. Annyi minden történt ok nélkül, hogy nem tudtam, merre kapkodjam a fejem. Bejártam hozzád minden nap, délután, együtt hallgattuk az első közös dalunk, igaz, nem voltál fent - egy könny szökött YoonGi szemébe. - Egy hét után felébredtél, és ugyanúgy ez volt az utolsó emléked, azóta minden héten hétfőn így kelsz fel, hogy nem emlékszel annál többre, hogy elaludtál decemberben - vonta meg vállát. - Aztán visszatérnek valahogyan, de csak egy hétre.
 - Azt mondod, hogy már körülbelül három hónapja így élek, hogy elfelejtem hetente a dolgokat? - próbáltam összerakni a kirakóst az agyamban.
 - Igen. Lehet, van rá megoldás, de félek, hogy annak is rossz vége lenne - lépett elém, és húzott magához egy ölelésre. - Legalább nem mindent felejtesz el ilyenkor - Aggódok minden nap, hogy nem-e felejtesz el engem is - suttogta. Meleg ölelése jól esett, el is hagyott az aggodalom. - Öltözz, mert mennünk kell.
 - Hova? - értetlenül néztem rá.
 - Ma van a gála a Kirinben, öltözz és utána indulunk is - hagyott magamra a szobában, én meg a szekrényhez sétáltam, ahol egy vállfára már ki volt készítve öltözékem. Fel is vettem a hófehér árnyalatú, kicsivel térd alá érő ruhát, amihez járt egy vékony barna öv, ami  derekamnál szépen megadta alakomat. Megpillantottam az asztalon óvatosan lehelyezve a nyakláncomat, amit fel is vettem, és tökéletesen illett öltözékemhez.

Kimentem a szobából, fura volt, hogy lábam már meggyógyult, így könnyedén sétáltam le a lépcsőfokokon. YoonGi rám nézett, és elmosolyodott.
 - Itt van az én szép Lunám. Szólj, ha kérsz valamit enni - ölelt át újra, majd megindultunk a kijárat felé, amikor megráztam fejemet, jelezve, hogy éhes az nem voltam. Az előszobában a több pár cipőből a saját régi tornacipőmet vettem fel, barátom meg sem szólta, csak újra elvigyorodott.
Kilépve a friss, virág illat ütötte meg orromat, amit a kellemes szellő szállított el hozzám, majd a tavaszi napsütés elért az arcomig, éreztem, hogy szívtam be a d-vitamint. Feltöltődtem. YoonGi be akart szállni autójába, de én megfogva kezét rántottam magammal tovább egy sétálásra a suliig. A kellemes napsütést alig szakította meg néhány bárányfelhő időnként.
Az intézményhez érve pedig felfedeztem, milyen sokan jöttek el a gálára. Diákonként egy-két szülő, illetve még egy pár hozzátartozó eljött megnézni a gyerekeket, ami szívmelengető látvány volt. SiWon szorgosan üdvözölte őket a bejáratnál mosolyogva, majd minket is meglátott, odasietett hozzánk.
 - Gyorsan menjenek a diákokhoz, nagyon izgulhatnak. A többi kolléga már velük van a nagy öltözőben - YoonGira néztem értetlenül, mert a ,,nagy öltöző"-ről még nem hallottam.
Majd elindultunk, megálltunk egy folyosónál, ami nem is volt ismerős, ahol egyre csak gyűltek a családtagok, beverekedtük magunkat egy nagy helyiségbe, ami nem az előadó volt, de felfedeztem az összes diákot a suliból. Éppen BoMi szónokolt köztünk lelkesítően.
 - Mindig lelkesíted őket, ugye? - szólaltam meg, majd hirtelen egy BoMi termett a nyakamban.
 - Na, akkor látjátok már semmiért nincs aggódni való. És Luna a szomszédban vannak valakik, akik már vártak - mutatott az ajtó felé, ami a helyiségből nyílt, majd mikor benyitottam, az én kedves Diamond Wolves csapatom idegeskedett. Nem csak azok voltak jelen, akik a múltkori fellépésen hanem a többiek is. Megmosolyogtatott, hogy Amber, Krystal, és még nővére is elkísérték a csapatot.
Krystal fellelkesült arccal nyújtott át egy pólót, amelyen a 'Diamond Wolves' felirat díszelgett esztétikus betűtípussal.
 - Fiúk, lányok! - fordultam Los Angeles-i diákjaim felé. - Ha most kimentek innen nem lesz miért izgulnotok. Sokan vannak, de az ne zavarjon benneteket, mert csak érezzétek a táncot. Táncoljátok úgy el, amit ez a két szépség tanárotok megtanított - bókoltam Krystaléknak egy kicsit ezzel. - mintha csak az utolsó táncotok lenne, rendben? - csillogó szemek vettek kerül egyik pillanatról a másikra.

Befáradtunk mindannyian a nagy előadóba, amit apum és Jin apja tettek lehetővé. Egy tágas csarnok jött létre a Kirin mellett, ahol most talán ezer ember üldögélt fészkelődve, és még pár száz izgult a fellépése miatt. SiWon feltessékelt minket, tanárokat a színpadra, majd ő is fellépett a széles emelvényre. Sorba álltunk, pár méterre egymás mellett, elnyúlva széltében a színpadon. Egyesével végig néztem rajtunk, fessen, de mégis tavaszias öltözékekbe bújva teljesen más volt az összkép. Az első sorokban felfedeztem szüleimet, Jint, apját, és Amberéket is.
 - Mindenki üdvözlök a Kirin Art School gáláján szeretettel! - szólt bele a mikrofonba. - Én Choi SiWon vagyok, az intézmény igazgatója. Itt mögöttem az iskola tanárait láthatják. Hirai MoMo, az ének- és japán nyelv tanár - meghajolt az említett. - Yoon BoMi, az elsősök, illetve a másodikosok tánctanára, Jung HoSeok, aki Miss Yoon tánctanár párja, Son NaeEun, szintén az első két évben tanító énektanár, és mellette az énektanár párja Park JiMin, Kim TaeHyung, a harmadik, illetve negyedik évfolyam énektanára, Min YoonGi, a két évfolyam tánc-, és angoltanára - minden szólított meghajolt illedelmesen, majd SiWon rám nézett. - és végül Luna Wilson, YoonGi tánctanár párja, aki nem rég tért vissza közénk egy kihagyás után - én is előrehajoltam, majd tapsvihar közepette levonultunk. - Akkor hát megnyitnám a gálánkat, és az első fellépők pedig Luna Wilson Los Angelesből érkező táncakadémiai diákjai - pár segítő diák kigurította a szükséges kellékeket, majd elindult az alap zene, NaeEun és JiMin meg felsétált a színpad két szélén álló mikrofonokhoz, és ők énekelték végig a dalt. A szemnek és a fülnek is üdítő volt, mint egy büszke anyuka néztem őket.
Széles mosollyal hajoltak meg, majd újabb felkonferálás után jöttek sorra az osztályok, vagy évfolyamok tánccal, vagy egy dallal.
 - Most egy külön kérésre érkezik két harmadikos diákunk, akik sokat gyakoroltak, hogy ezt előadhassák itt is, önök előtt. Fogadják szeretettel Oh HaYoungot és Jeon JungKookot - a színfalak mögül előjöttek, majd megálltak egy méterre egymástól, a színpad elején, a fiú pedig szájához emelte a mikrofont.
 - Talán nem tudom visszaadni az eredeti előadót, de megpróbálom. Ezt a számot Luna és YoonGi tanárainknak küldjük - mosolygott felénk a páros. - I remember - csendült fel a zene, amitől egyből kirázott a hideg. Az összes eddigi emlékem visszatért az elmúlt hónapokról.
JungKook elrappelte a saját versszakait a szám elején, amitől az állam is leesett, hogy ilyet tud, majd HaYoung csodás hangja furakodott az ember fülébe a refrénnél, és a közös részeknél pedig egymásba fonódott a két fiatal hangja. Az előadás közben YoonGi lassan átölelt hátulról, nyomott egy puszit arcomra, akaratom ellenére is elmosolyodtam. Pirosra tapsoltam a kezemet a végén, majd bekönnyezve öleltem át barátomat.
Még fél órányi büszke bőgés után elérkezett az utolsó záró szám, a keringő, amit szintén igazgatónk konferált fel.
 - Most pedig a végzős évfolyam zárókeringője következik, köszönöm, hogy eljöttek, és fogadják mély szeretettel őket is, ahogy eddig tették a többiekkel, remélem elnyerte a tetszésüket a Kirin Art School diákjainak, illetve a L&K Dance Academy tanoncainak előadásai, és akkor jöjjön hát a zárótánc, érezzék magukat jól még egy utolsó szám erejéig - hajolt meg kissé, majd átadta a színpadot a fehér ruhás lányoknak és öltönyös párjaiknak. Csak úgy suhantak az emelvény felületén a zenével egyesülve, teljesen belemerültem.  A vége beállás pedig kecses és elegáns módon zárta le ezt az egész gálát.
Annyiszor gondolkoztam el azon, hogy mi lett volna, ha én nem leszek tanár itt. Az indított el rengeteg dolgot, és még mennyit fog. Büszkén nézhetek a tanoncaimra, a koreai, és az amerikai diákjaimra egyaránt. A kis hang pedig eltűnt a fejemből örökre.
Hátam mögé nézve nem találtam YoonGit, ezért keresni kezdtem a tömegben, majd SiWont láttam csak, hogy újra felment a színpadra.
 - Kérem, maradjanak még egy pár percre - értetlenül néztem, mert azt hittem ennyivel le lett zárva, aztán megszólalt egy zongora valahol, de nem fent, az 'I remember'-t játszotta valaki. Főnököm intett nekem, hogy menjek fel mellé, aztán mikor a közönséggel szembe álltam a szőkeség lépett egy vonalba velem, a zongora tovább szólt, én még értetlenebbül néztem rá. Ezután fél térdre ereszkedett, egyik kezében egy mikrofonnal.
 - Luna Wilson, kertelés nélkül kimondom, beléd zúgtam, ahogy a tinik szoktak egymásba. Nem vagyok egy nagy szám, de itt volnánk.

 - Mi értelme van, hogyha hetente elfelejtem a fél életem, YoonGi? - könnyeztem be.

 - Engem soha nem fogsz elfelejteni, inkább elmesélem hetente, amiket elfelejtesz, de nem akarlak megint látogatni minden nap a kórházban vagy elveszíteni. Úgyhogy mellettem maradsz, mert soha többé nem engedlek el magam mellől - elővett másik kezével egyik zsebéből egy kis dobozkát. - Hozzám jönnél feleségül?

Egy tűzijáték élménye játszódott le a fejemben, az összes emlékem kettőnkről előjött, rosszak s jók egyaránt, a közönség meg elkezdte kántálás szinten mondani, ami nekem is a nyelvem hegyén volt. A szót, ami megváltoztathatná az életemet, nem is csak az enyémet. A szót, amit ezerszer talán már kimondtam, de csupán most van nagyon nagy jelentősége. A szüleimre néztem a tömeg első soraiban, akik boldogan mosolyogva adták a szavakat a többi vendéggel együtt. Jinre terelődött tekintetem, akivel összeházasodtam volna, ha nincs MoMo, aztán ott vannak a többiek, mindegyikőjüknek megköszönhetnék valami apróságot.

Letérdeltem YoonGi elé, de még így is látott az utolsó sor is, rámosolyogtam barátomra, a tömeg elhallgatott, várták válaszomat síri csendben, vettem egy nagy levegőt. Megfogtam YoonGi kezét, amelyikben a mikrofont tartotta még mindig.

 - Igen - mondtam bele határozottan, aztán megcsókoltam YoonGit, együtt felálltunk, ráhúzta az ujjamra a csillogó gyűrűt, a közönség ezerrel tapsolt, ujjongott nekünk.

Elsírtam magam, mert YoonGiból, akibe csak úgy beleütköztem anno augusztusban, ezúttal a vőlegényemként tekinthetek mostantól. És az a lakat ott fent a toronyban Örökre ott is marad.

- Vége -

38.rész - Voices in the head

Remegni kezdtek térdeim összecsuklottak. Hozzám sietett a két jövevény a járműből kiszállva, majd a szőkeség kezébe fogta arcomat letérdelve elém.

 - Mit csinálsz te nélkülem? - ölelt át YoonGi.

 - Akkor is bajba kerülök, ha veled vagyok - vigyorodtam el.
 - Ne csináld ezt velem többet, rendben? Ne küldj el - adott egy meleg puszit homlokomra.
Próbált megnyugtatni, hogy könnyeim ne gördüljenek le arcomon. Ekkor felnéztem a YoonGi mögé lépő, szintén ismerős arcra. Elképedtem.
 - Apa? Te..te mit keresel itt? - kapaszkodtam meg a mellettem térdelő vállába, hogy fel tudjak kelni a földről.
 - Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - öltem át hirtelen magához szorítva, vállamon megéreztem meleg könnyeit, elöntött az aggodalom, mert édesapám még nem nagyon sírt, nagy dolgok miatt volt egyszer-kétszer, hogy előfordult. Szipogott nagyokat, de próbálta visszatartani a nagyját. - Miért nem mondtad el nekem is? - nézett rám kérdően kicsit eltolva magától, hogy lássa arcomat. Szemei bevörösödtek, mintha egy hete csak sírt volna.
 - El..el voltál foglalva a munkával, meg nem akartalak zavarni - magyarázkodtam habogva keserűen elmosolyodva.
 - Azt hiszed azzal zavarsz, ha ilyet elmondasz nekem? - tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd újra átkarolt. - Sajnálom, hogy nem nagyon beszéltünk az elmúlt időben, sajnálom, hogy a munkát tettem előre, és azt is nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem rád - dünnyögte szipogva fülem mellett, ölelése közben. - Azt már nem tudom visszahozni, amit elszalasztottam. Mindig csak dolgoztam, hogy megadjak neked mindent, de közben a figyelmet nem kaptad meg tőlem. Közben meg sajnos felnőttél, lehet, sőt biztos, hogy a fél életedről nem is tudok semmit. Elkezdtél dolgozni, elutaztál máshova, van neked az a hülye gyerek, akivel idejöttem ma, aminek örülök, mert valaki figyel rád.
 - Apa, mindent megadtál, így tudtam elérni a munkát - néztem szülőm szemébe. - Nem a te hibád, hogy sokat kellett dolgoznod, hogy elérd ezt itt - mutattam magunk köré. Átnéztem a út túloldalára, aztán egy erős sípoló hangot hallottam, hirtelen újra megremegtek lábaim, alig bírtam megállni rajtuk a szemhéjaim is elnehezedtek.
 - Jól vagy? - kérdezték egyszerre.
 - Persze, csak elgondolkoztam, menjünk be, hideg van - simogattam meg saját vállaimat jelezve átfázottságomat.
YoonGi segítségét kértem, hogy fellépkedjek a lépcsőn, a fürdőt vettem célba, az ajtóban lévő kulcsot elfordítottam, hogy egyedül lehessek, és senki sem jöjjön be. Belenéztem a hófehér mosdókagyló felett felakasztott keret nélküli, hatalmas, téglalap alakú, tisztára takarított tükörbe. Szemeim alatt megjelentek a kék színű karikák, a fáradság jelei, amiből rájöttem a rosszullétem okára. Rányomtam mutatóujjamat a visszatükröződő felületre, egy ponton, ahol mellkasomra mutattam így. Félre döntöttem a fejemet, sóhajtottam egy nagyot.
 - Szarul nézel ki, nem akarsz valamit kezdeni magaddal? - vigyorodtam el. - Érzem, valami végét, te nem? - saját tükörképemet bámultam. - Nem elég, hogy a lábad sem százas, még a fejedben is oda nem illő dolgok vannak, igazam van? - mintha valaki máshoz beszéltem volna. - Megőrültél - jegyeztem meg magamnak, majd komótosan megfogtam két kezemmel a tükör szélét, leakasztottam azt helyéről, és teli erőből a földhöz vágtam. Nagy csörömpölést hallatott, ami visszhangzott az egész szobában. Sírva fakadtam a szilánkok felett, nem tudtam, mi ütött belém, mi késztetett erre a tettre. Lassan leguggoltam, egy nagyobb darabot a kezembe véve elvigyorodtam. - Senkinek sem hiányoznál már egy idő után, ezt ne feledd, Luna - nyeltem egy nagyot gombóccal a torkomban, majd az éles darab is újra a földet érte kicsúszva ujjaim közül, a többi kisebb szilánk közé esett ijedségem miatt.

Guggoló helyzetben maradtam, kezeimet összekulcsolva tettem térdeimre, és fejem ráhajtottam. Fájdalmas szipogásom töltötte meg a szobát.
 - Luna! Engedj be! - dörömbölt az ajtón YoonGi. - Minden oké? - folytatta, majd próbálta lenyomni a kilincset így bejönni, sikertelenül.
 - Hagyjatok most egy kicsit - próbáltam normális hangerővel, a normál hangszínemben kimondani, de elhalkult hangom, sóhajtottam egyet, majd leültem a hideg kékes színű kőre, felhúztam lábaimat. - Nem így akartad ezt a napot ilyenre, látom rajtad - újra magamban kezdtem beszélni.
 - Luna? Engedj be, kérlek. Aggódom - hallottam meg újra YoonGi lágy hangját az ajtón túlról. Feltápászkodva kinyitottam a zárat, majd kitártam az ajtót. Elkerekedett szemmel nézett végig a mögöttem elterülő szilánkokon, átkaroltam karjai alatt, sírásba kezdtem. - Miért csináltad ezt? - kezdte el hátamat simogatni nyugtatóul. Válasz nélkül hagytam. Áthúzott a szobámba, leültetett ágyamra, majd adott egy puszit homlokomra. - Pihenj egy kicsit, kérlek - hallgatva rá eldőltem az ágyon, lehunyva szemem már aludtam is.


*HoSeok pov*

Figyelmesen néztem barátnőmet, amint a telefonon beszélgetett. YoonGi a másik oldalon adta át az infókat BoMi kérésére Lunáról. Mikor letette a készüléket az ágyra zuhant mellém. Mosolyommal próbáltam felvidítani.
 - Mi az? - kérdeztem meg végül.
 - Luna rosszul volt. Nem akarom elveszteni őt, HoSeok, tudod te is. - döntötte vállamra fejét.
 - Senki sem akarja elveszteni, de tudod, mi kell most neki? Pihenés, nem segít a betegségén, de nem is árt vele magának. Most otthon van, nem kell semmi máson aggódnia, minthogy meggyógyuljon, és nézz a szemembe - szakítottam félbe saját magamat, kezembe fogtam arcát, hogy pillái alól rám nézzen. - Nem lesz semmi baj, meg fog gyógyulni, ezt megígérem neked. - mosolyogtam rá, amitől ő is mosolyra húzta száját.
Tudom, hogy rövid idő alatt szinte már testvérévé fogadta Lunát, fél elveszteni, de senki sem él örökké, és én se bírom ki, hogy mindig mosolyogjak, ha fel kell őt vidítanom. Talán engem is túlél majd, így egyedül kell hagynom. A legnagyobb mumus a fájdalom, ami sírással jár, és nem tudom bármikor megvédeni őt a démonjaitól.
Talán egy ideig meg tudom oldani a dolgokat egy mosollyal, és egy öleléssel.
Rengeteg dolog fájt már nekem is, szörnyű volt nézni a szeretteim halálát, mert hát ki kívánná ezt. Vigasztalt a gondolat, hogy egy jobb helyre kerültek, de az nem hagyott nyugodni soha, hogy lehet, tudtam volna rajtuk még segíteni.

*Luna pov*

Az éles üveg reccsenésének hangja az agyamig hatol, az a hang, ami újra és újra a legsötétebb részekre is behatol elmémbe fájdítja meg fejemet. Lábam alatt vértócsa keletkezik, a szilánk áll ki végtagomból. Elvesztem lassan eszméletemet a vérveszteség miatt. Elkezd folyni könnyem is, patakokban csorog le már államról. Álló helyzetből egy másodperc alatt a földre zuhanok, nagy csattanással ér véget a hangzavar a fejemben.
Hirtelen felriadtam álmomból, körbenéztem szobámba, felfedeztem YoonGi alakját a padlón elnyúlva, egy párnával feje alatt aludt, vergődésem sem ébresztette fel. Lihegve, verejtékezve roskadtam magamba. Nagyot szusszantva dőltem az ágy háttámlájának. Faliórámra tekintve fedeztem fel, hogy még csak hajnali ötöt ütött az óra. A fáradság, a kialvatlanság, a fájdalmak olyan hamar törtek rám az elmúlt napokban, hogy furcsálltam erősen.
 - Oh, felébredtél? Bocsi - szólalt meg hirtelen valami, körülnéztem, de senki nem volt a szobában rajtam kívűl ébren. - Ne nézelődj, itt vagyok benned, Luna. Csak szerettem volna, hogy tudd, én még itt vagyok neked, nem akarok több kárt okozni, ezért nem teszek semmit, amiről nem tudsz.
 - Kezdek megőrülni is - suttogtam magamnak, tincseim közé túrtam
 - Oh..Luna. Nem őrültél meg, viszont engem kezdenek aggasztani a fájdalmaid, amik előjöttek.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam elhitetni magammal, hogy tényleg nem hülyültem meg. YoonGi éppen nyújtózott egyet, mikor kinyitva szemét rám nézett.
 - Jobban vagy? - ült fel kitörölve szeméből a csipát.
 - Persze, de YoonGi van valami mégis - szemei egyből kipattantak, eltűnt álmossága, tenyerei közé zárta kezemet, amelyiket előbb elérte, kérdőn nézett rám, majd újra kinyitottam számat. - Rémálmom volt, kimerült vagyok - tekintete tanakodóvá vált.
 - Jobb lenne úgy, ha átölelnélek, míg alszol egyet? Ez az egyetlen ötletem.
 - Ne, nem akarok aludni.
 - Akkor hallani akarsz engem? Jó döntést hoztál, nem muszáj aludnod, végül is. Ebbe fogsz megrokkanni, ebbe a döntésedbe. Továbbra is ordítozni fogok itt a fejedben, amíg nem hallgatsz rám. Legalább egyél valamit. Én csak neked akarok jót.
 - Jól van - sóhajtottam, erre YoonGi felém fordult értetlen fejet vágva. - Együnk valamit, kérlek.
Most teljesen össze vagyok zavarodva. Hogy került ez a hang a fejembe? Ez a kis hang segíteni akar nekem, vagy bajba sodorni? Lehet a daganat nyomja az agyam egy részen. De miért lettek rémálmaim?

38.rész vége

37.rész - Missing patch

A szobámban, az ágyamon hanyatt fekve bámultam a plafonom. A hófehér felület akár rám is szakadhatott volna, akkor sem tettem volna semmit csak gondolkoztam volna tovább.

 - Vállaljam-e a kezeléseket vagy nem? - őrlődtem, mivel rákerestem neten a kockázatokra, plusz azok, amiket mondott a doki, amik felmerülhetnek közben, aztán hasamra fordultam, magamhoz vettem a kemény fedelű könyvecskét, ami anyu adott, majd ami csak úgy jött leírtam. Az összes gondolatomat, kérdésemet.

A teleírt oldalt nem vettem jó jelnek, túl sok kérdőjel volt a fejemben. Összecsuktam az oldalakat, aztán a már lassan meggyógyult lábammal lesántikáltam a konyhába. Mit ne mondjak, most jól esne YoonGi jelenléte.

Egy almát unatkozásképpen elfalatozva dőltem neki a konyhapultnak.
Visszaemlékeztem arra, mikor régen a dokik azt mondták a két személyiségemre, hogy képzeletbeli barát, akkor talán az is volt, a nagymamám halála által létrejött barát, de most inkább örülnék egy az agyam által létrehozott embernek, mint egy gombócszerű valaminek a koponyámon belül.


*YoonGi pov*

Túlságosan is érzem, hogy nincs mellettem, érzem, hogy nem csak pár napra marad távol, érzem, hogy nincs is WooJinál, érzem, hogy nincs a kontinensen. Nem foghatom meg kezét, ha akarnám.
Az óráimat, mint egy zombi, aki nem rég ébredt fel álmából tartottam meg, de diákjaimon is láttam, hogy hiányolják Lunát.
Később, az utolsó órák előtt, délután TaeHyunggal elegyedtem beszélgetésbe.
 - YoonGi, tudom, hogy hiányzik, de ne legyél ilyen hangulatban tőle. Mesélek valamit, rendben? - válasz nélkül hagytam, hogy tudja folytatni. - Kedveltem Lunát, de neked köszönhetően egyre többet beszélgetek HaYival, mivel ugye te hoztad el a múltkori buliba.
 - Ne is beszéljünk arról a buliról, - szakítottam félbe. - de folytasd, kérlek.
 - Ezek előtt viszont féltékeny voltam rád, hiányzott, ha nem volt ott. Most ezzel nem a feldühíteni akartalak, hanem azért, mert valamiért mégsem engem választott, hanem téged, meg sokat kibírt már a kapcsolatotok, nem fog egy kis távolság megártani. Nem fogalmaztam annyira érthetően viszont remélem, azért megértetted a lényeget.
 - Meg - bólintottam.
 - Látni fogod még, nyugodj meg - veregette meg hátamat.
Sajnos túlságosan is láttam valaminek a végét ekkor, nem tudtam magam mosolyra késztetni.
Utolsó órám végeztével is még mindig a táncteremben üldögéltem a zongoraszéken. Néztem magam elé. Ez egyszer nem Lunára gondoltam, hanem azokra az estékre, amikor este tizenegyig is gyakoroltam a táncokat, hogy ne utáljam annyira a munkámat, hogy meg tudjam szerezni magamnak a biztos állást. Nem, én nem akartam eredetileg tánctanár lenni, de hát muszáj volt így lennie, mert ha maradtam volna az alap felállásnál, annál, amivé akartam válni, nem nagyon jutottam volna sokra.
A zene viszont minden tervemben szerepelt valamilyen formában.
Szüleim sohasem foglalkoztak igazán velem anno, ezért a zenével menekültem el tőlük és a világtól, mint sok, még otthonlakó a húszas évei előtt.
Már este hat fele járt, mikor BoMi toppant be az ajtón.
 - Mit keresel itt, YoonGi? - huppant le mellém.
 - Gondolkoznom kellett, de ilyenkor nagyon elrontom a kedvem. Igazából te mit keresel itt, BoMi?
 - Bent hagytam a tanáriban a telefonomat, te viszont mióta Luna nem jött vissza veled talán kicsit lehangolt vagy, mármint én annak látlak. Ha tényleg látni akarod, videóhívás már létezik vagy menj vissza hozzá, YoonGi. Harcolj érte - mosolygott biztatóan rám. - Ha már értem nem volt erőd - nevette el magát. - Viccelek, maradsz vagy jössz? - lökte el magát a bútorzattól.
 - Menj csak. Majd megyek én is - erőltettem egy vigyort arcomra, majd belenéztem a tükörbe, és rám jött a köhögő roham. Sajnos, láttam már olyat, mint ami Lunának van most, és nem lett jó vége. Nem tudom, hogy megéri-e leszoknom a cigiről, hogy ne károsodjon tovább a tüdőm, vagy hagyjam, mert úgysem bírok majd Luna nélkül élni, és hát valamiben meg kell halni.


*Luna pov*

A hajnali decemberi hideg érte arcomat, amikor rávettem magam, hogy elmegyek sétálni, elsétáltam a házunk előtt fekvő útig, és le is ültem a padkára, olyat belehasított egyet talpamba a fájdalom, hogy nem bírtam volna talpon maradni. Erről a helyzetemről az a régi karácsony jutott eszembe, amikor tele voltam sebekkel és leültem a padkára sírva. Nem vállalom. Szellemi leépüléssel járna. Nem vállalom. Nem is élnék utána normális életet. Nem vállalom. Eldöntöttem. Nem vállalom. Meg kell tennem még pár dolgot.
 - Jesszusom, Luna, miért ülsz itt kint? - rohant hozzám anya.
 - Nem vállalom, anya - hajtottam le fejem. - Nem lenne utána jó senkinek, főleg nem nekem.
 - Így döntöttél? - húzott fel a hideg aszfaltpadkáról, bólintottam kérdésére. - Elvesztem hát egy szem lányom, de ha így jó neked, ám legyen - ölelt magához szorosan, talán ennyire még nem szorított meg egyetlen ölelésénél sem eddigi életem során. - De menjünk be, szívem - törölte le úgy, hogy ne láthassam egy könnyét, de megláttam. Nem akarnék úgy élni tovább.
Kicsit később, dél táján skypeolni akartam YoonGival, amint elérhető lett a státusza. Amikor felvette rámosolyogtam laptopom kamerájára.
 - Szia, YoonGi.
 - Hiányzol - sóhajtott egy mélyet, követtem példáját és én is sóhajtottam egy mélyet.
 - YoonGi, nem vállalom a kezeléseket. Tudom, mivel járna egy idő után, nem akarom.
 - Tudtam, hogy ez lesz az elhatározásod, de akkor miért nem engedted, hogy ott maradjak?
 - Neked továbbra is tanítanod kell a diákokat, én meg el leszek itt is.
 - Hogyan tudnék lenni csak úgy, hogy nem látlak?
 - Most is látsz.
 - Ismertem olyat, akinek ilyen volt, mint neked. Tudom, mi a vége. Én akkor mit fogok csinálni, ha..- lehajtotta fejét, haja belelógott arcába, nem láttam. - Jó éjt, Luna. - tűnt el a képernyőről, és ekkor görcsbe rándult gyomrom, a sírás kerülgetett. Betoppant szobámba anyum, gyorsan elkezdtem mosolyogni, de aggódva leült mellém.
 - Mi történt?
 - Semmi, YoonGi, csak, nem akar elveszíteni azt hiszem. - hajtottam le fejemet.
 - Miért akartál sírni, drágám? - simogatta meg hátamat.
 - Mert én sem akarom őt, anya. Augusztus óta ismerem, de nem bírok nélküle meglenni. Nem akarok ezzel nyálas lenni, tényleg, de tudom, hogy mi fog következni - magam elé néztem, eldőltem az ágyamon. - Neked leesett már, hogy mi fog velem történni, anya? - nem szólt semmit, csak kiment a szobámból.
Sírni fog. Anyu mindig olyan volt, hogy nem akarta, hogy sírni lássam. Nem tudom, hogy apu előtt sírt-e már, de biztos. Anya azt szerette volna elérni, hogy ne lássam őt gyengének soha, egyszer sem. Viszont tudom, hogy mikor fájnak neki dolgok. Látszik valakin, ha valami emészti.
Nem akarok még tovább menni.

Az elkövetkezendő napon lábamról szinte egész végig megfeledkeztem, mert a fejfájásom elnyomta. Semmilyen fejfájás csillapító nem volt otthon, ezért anyum elment a dokimhoz kérni valamilyen receptet. Lekísértem az ajtóig, és ahogy elhajtott a kocsival, egy másik jármű gördült a házunk elé, mielőtt még becsuktam volna az ajtót. Kiszálltak belőle az utasai, a lábam viszont újra bejelzett, nem bírta el súlyom hirtelen, így összerogytam. Fájdalmasan, de mégis boldogan néztem a felém közeledőkre.

37.rész vége

35.rész - Az eredmény

*Luna pov*

Valamiért az este, az éjszaka és a hajnal sem akart telni. Ahogy előre megmondtam nem aludtam két óránál többet. Elszundikáltam, de felriadtam valami rémálom folytán hideg verejtékkel arcomon és az egész este így játszódott le számomra.

Olyan hajnali négy táján azonban már YoonGi is felkelt a motoszkálásomra. Álmos fejjel fordult felém.

- Mi a baj, Luna? - törölte ki a csipát a szeméből.

- Aggódom, YoonGi. - ültem fel az ágyon lelógatva lábaimat. - Elmentem orvoshoz, - lehajtottam fejemet, hajam arcomba bomlott. - mert már elegem volt a két személyiségemből, hogy mindig a bajt okozta nekem. Agyi ct-t hajtottak végre rajtam, hogy hátha valami látszó probléma van-e. - sóhajtottam egyet ölembe tekintve. - Félek, YoonGi. - bugyogtak ki a könnyeim.

- Semmi baj, drágám. - puszilt hajamba. - Itt vagyok melletted. - ölelt át.

Igaz, ölelése kicsit megnyugtatott, de a baj gondolatát nem terelte el a fejemből. Talán tényleg így mégis jobb volt, hogy elmondtam neki a dolgot.

*HaYoung pov*

Egyszerűen nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor JungKook csak úgy ott hagyott, nem is kérdeztem meg azóta meg tőle, hogy mit gondolt, vagy mit miért tett.

Ma is kénytelen voltam menni suliba.

Amint megláttam a suliban, elkerültem, de sajnos a tanórákról nem tudtam lógni többet, így késve is, de be kellett mennem.

- Elnézést a késésért! - szólaltam meg, amikor beléptem a terembe.

- Semmi baj, HaYoung, ülj le valahova. - mosolygott rám megértően BoMi, aki a lyukas órája miatt helyettesítette Lunát. - JungKook mellett jó lesz, közel van. Na, szóval ott tartottam, hogy.. - folytatta, amit elkezdett, míg én leültem az említett helyre.

- Szia. - húzta arrébb cuccait a padon. Szinten tartások vannak, hetente pár órák, de tényleg csak az alapok.

Többször akaratlanul is rápillantottam a mellettem helyet foglaló ajkaira, be is villant ekkor az, mikor meg akart csókolni, én meg naiv módon elszalasztottam a leghelyesebb srác közeledését. Majd az óra közepe felé megint azt a hideg tenyeret éreztem, mint akkor délután, de körülbelül két másodperc erejéig, míg le nem pillantottam lábamra. Azután felnéztem a balomon ülő fiúra, aki kajánul mosolygott előre. Valami megint jár a fejében.

Mikor meghallottam a diákok által isteni hangnak nevezett csengőszót, azonnal kirohantam a teremből, a szekrényem mellett álltam meg csak, amit nagy ritkán ha használok, néha meg az osztálytársaim használják, ha elhagyják az ő kulcsukat. Kinyitottam, bepakoltam a tankönyvem, amire jövő héten lesz csak szükségem, majd becsuktam az ajtaját, és valahogy a semmiből ott termett JungKook.

- Mit akarsz? - vetettem oda a kérdést.

- Nem állhatok itt? - hajolt közelebb arcomhoz.

- Amíg nem zavarsz engem, azt csinálsz, amit akarsz. - dobtam hátra hajamat a távozás jeleként.

- Nagyon nehezen adod magad. Kerülsz. Mi az oka? - fogta meg csuklómat. - Tetszem én neked, de próbálod magadban letagadni. - állapította meg a nyilvánvalót. Hirtelen minden lélek eltűnt a folyosóról, amikor az igen rövidnek tűnő szünet a csengő jelzésével véget ért. JungKook közelebb húzott magához, szemembe nézett. - Bocsánat, hogy ott hagytalak. Tetszel, én meg néha nem tudom kifejezni az érzéseimet. - közeledett ajkaimhoz, én meg ezúttal nem távolodtam el, vette is a jelet, megcsókolt, egy hosszú csók erejéig összeért ajkunk, majd én szólaltam meg.

- Nem kéne órára menni? Csak sok a késésem már, anyámék meg kinyírnak. - kezdtem el magyarázkodni.

- Ne menekülj előlem többet. - karolt át, adva fejemre egy óvatos puszit.

Miért löktem el először?

*MoMo pov*

Mióta SiWon visszahívott, hogy tanítsak a Kirinbe japán nyelvet meg, hogy különfoglalkozásokat tartsak a kicsit lemaradottabb diákoknak kezdem hiányolni az otthonomat, a szüleimet.

Minden nap ebben az időpontban van egy lyukas órám, ekkor általában Jinnel leülök a suli előtti padra beszélgetni, ugyanis van mit beszélgetnünk végül is, tavasszal hozzámegyek.

- Messze van még az esküvő, de meg kéne ismerned a szüleimet. - szólalt meg a beszélőkém. - Én már találkoztam apukáddal, de illik, hogy a lány szüleivel is kéne találkozni.

- Nem nagyon szeretek találkozgatni, mert a végén kérdezősködnek rólam.

- Jin, nem több év múlva szeretném elmondani nekik, hogy ja, amúgy már férjnél vagyok. Így is apád erőltette rád, hogy házasodj meg, nem? Mondhattál volna neki nemet, de nem akarok most összeveszni. Hiányoznak a szüleim és kész, bocsánat, hogy be akartalak nekik mutatni, bocsánat, de - kaptam el tekintetem róla. - de én azt hiszem, én megyek is. - álltam fel kínosan a helyemről, meg nem álltam a tanáriig.

Lerogytam a székemre. Nem akartam összeveszni vele, de mégis sikerült. Szüleimmel álmodok már egy jó ideje, akikről a jó ég világon semmit sem tudok. Haza akarok menni.

*Nate pov*

Nem tudom, tényleg nem tudom. Hiba volt-e talán, hogy szakítottunk Krystallal vagy nem..

Telefonom lemerült útközben, ezért a legközelebbi telefonfülkébe léptem, mert muszáj volt a kevés aprópénzemből felhívnom valakit. Amint bedobáltam az egy híváshoz szükséges értéket, tárcsáztam. Kicsengett, de a hívott fél nem akarta felvenni. Ránéztem a telefonkagylóra, majd gyorsan átfutott az agyamon, futnom kell.

Elengedtem a kezemben tartott kültéri telefonkagylót, majd kirontottam a fülkéből, és ahogy csak bírtam rohantam a célom felé megállás nélkül. A pirosokon is átszáguldva, az életembe került ez a maratonfutás, hogy elérjek az életemhez.

- Krystal! - ordítottam teli torokból megállva a ház előtt, ami a célom volt, még a maradék energiámmal. - Krystal! - leheltem ki az utolsó energiám is, amit valahol a város utcáin hagytam.

- Nate? - nyitotta ki emeleti ablakát, ami pont a ház elé adott kilátást. - Mit keresel itt hajnalban?

- Gyere le! - ereszkedtem már térdeimre, mert tényleg elfogyott belőlem a lélek. Kabátban, de megjelent előttem Krystal aggódó arccal. - Sajnálom, Krystal. - fogtam meg kezét.

- Mit akarsz Nate?

- Hogy bocsáss meg, legyünk újra együtt. Az egész városon futottam, mert nem vetted fel a telefont. - vettem egy mély levegőt, hogy valamennyivel újra feltöltsem tüdőmet. Lassan újra két lábra álltam, kezembe fogtam az előttem álló lány arcát, majd szemébe néztem. - El akartam mondani, hogy még mindig nem tudlak elfelejteni. Szeretlek.. - hajoltam közelebb hozzá és amikor nem húzódott el megcsókoltam. Közelebb húztam magamhoz, elmélyítve a csókot. Egyik percről a másikra így hajnalok hajnalán olyanokat teszek, hogy nem is tudom, miket cselekszem, de egyet tudok. Szeretem ezt a lányt.

*Luna pov*

Jól tettem, hogy elmondtam YoonGinak, miket csináltam az elmúlt napokban. Kicsit megnyugodott a szívem, mikor láttam és hallottam Nate hajnali akcióját, aki ordítozott a szomszédban lakó barátnőmnek a korai órákban. Ő boldog már legalább. 

A kért időpontra megjelentünk a doki rendelője előtt, aki időben fogadott is egy másik orvos társaságában üldögélt a vizsgálóban. Biztos ezért kellett ma jönnöm, biztos csak ő tudja elmondani az eredmény alapján, hogy mi bajom. Nagyban elmélkedtem, mikor hozzám szólt az új arc a teremben.

- Szóval Ms. Wilson. - fordult felém papírokkal a kezében.

- Luna, hívjon kérem Lunának. - javítottam ki, mert a hivatalos megszólításokat gyűlölöm.

- Luna, én Mr. Choi vagyok, vagyis szólítson így, szóval inkább beszéljünk a lényegről, nem fogom elmesélni az életem történetét. Az eredmények. - kereste meg az én aktám béli eredménylapot. Görcsbe rándult a szívem, gyorsan YoonGi keze felé nyújtózkodtam, hogy fogja meg, mert elájulok. Az idegesség lett rajtam úrrá, ami igazából egész nap kísértett engem, mint ha az árnyékom lett volna egész álló nap. A lapokat forgatva kezében fagyott le az arcáról a mosoly, ami talán mindig a személyisége velejárója volt. - Sajnálom, Luna. - nézett fel rám a lapokból. - Ön.. - nyelte egy nagyot.

35.rész vége

33.rész - My painkiller

A közelségétől hevesebben vert szívem, mintha egy maraton után próbálnék levegőhöz jutni. A pillantásától minden egyes alkalommal egyszerűen zavarba jövök. Alsó ajkaimat beharapva néztem újra vizslató szemeibe.

Jelzés nélkül megcsókolt ekkor, végül is egy párt alkotunk, ezek után felkapott kezeibe vigyázva lábamra, a lépcsőn felfelé végig csillogó szemeit bámultam, a szobájába beérve letett ágyára, azzal megfordult és megindult kifelé.

- Nem kértelek, hogy hozz fel. - szóltam utána.

- Én sem kértelek, hogy teremj oda nekem a suliba, mégis megtörtént. Megyek lezuhanyzom, rendben?

Bólintottam, majd zsebemből kivettem telefonom időtöltésnek, ekkor meg is csörrent.

- Igen? Ki az? - vettem fel a készüléket.

~ Tudod, nem tetszik, hogy egy éjszakára jó voltam neked, aztán fel sem hívsz.

- JunHong?

~ Ki más, drága? Nem tudom, mit tud az éjszakáról a kis barátod, de mindent elmondok neki és biztos dühös is lesz, de ha most lejössz a ház elé nem mondok egy szót se a részletekről.- sóhajtottam egy mélyet.

- Rendben. - szakítottam meg a vonalat. Lebicegtem a lépcsőfokokon egy lábon, aztán kisétáltam az épület elé kabátomban.

- Szia, kedves. - üdvözölt JunHong.

- Te követtél?

- Mondhatnám. Egyet mondok. Nem kellett volna engem megszólítanod sem, ha csak egyszer akartál velem találkozni. - húzta fel a szemöldökét.

- Részeg voltam! - emeltem fel hangom. - És nem is szeretlek. Nagyon sok egy éjszakás kalandom volt, be kell vallanom, nem nagyon emlékszem minden részletre, de szeretnék ezeknek véget venni.

- Ha valakit szeretsz igazán, nem egy másik emberrel fekszel le, drága Luna. - húzta vigyorgásra szája szélét.

- Igen, ez az én hibám volt, az én féltékenykedésem miatt kaptál meg.

- Többet lehetnél féltékeny. - kacsintott egyet közelebb lépve.

- Na, jó! Most már tűnj innen. - hagytam ott, fordítottam neki hátat.

- Luna, én most elmegyek, de a bűntudatod nem múlik el, egy ideig biztos nem. - jegyezte még meg a távolból. Lehajtott fejjel, idegesen visszabaktattam bénázva a házba, majd mikor felakasztottam dzsekimet YoonGi kabátjából épp kifordulni akaródzott egy cigarettás doboz. Kivettem azt, forgattam kezemben. Mióta cigizhet? Visszamélyesztettem a zsebbe, majd a lépcső felé vettem az irányt, mint egy hegyre úgy néztem fel a tetejére. Mivel lábamra nem állhattam rá, mankómat meg tudtam, hova raktam, egy lábon ugráltam fel az emeletre. YoonGi szobájában lehorgonyoztam újra ágyára. Nyeltem hirtelen egy nagyot, lihegtem is az ugrálástól, majd ezután már levegőért nem amiatt kapkodtam. Belépett az ajtón a kicsit vizes, borzos hajával, ami félig néhol szemébe lógott, egy fehér, bő pólóban egy melegítővel társítva a szoba tulajdonosa.

- Mióta cigizel? - támasztottam hátra kezeimet a besüppedő felületen.

- Láttál már korábban is dohányozni, nem? - lepte meg kérdésem, de aztán hidegen, vállat vonva válaszolt. - De olyan fura vagy, van valami baj?

- Semmi, semmi baj nincs, de én aludni szeretnénk. - feküdtem le, másik oldalamra fordulva, hogy ne lássa arcomat.

- Nem tudom, mi a baj, de ha a cigi, érted leszokom. - takarta be hátam, mire lehunytam szemem. - De talán ma még nem tehetem. - meghallottam az erkélyajtó nyitódását és lassan a beáramló hűvös levegő csapta meg bőröm felületét.

Lassan kinyitottam szemeimet, YoonGi az erkélyen éppen egy szál cigarettáért nyúlt, honnan szedte azt nem tudtam. Rágyújtott, mire feltápászkodtam, az ekkor már ismét csukott erkélyajtóhoz léptem óvatosan vigyázva lábamra. Barátomat néztem, nem vetett rám pillantást, ezért kimentem magam is hozzá a hideg, már besötétedett éjszakába.

- YoonGi.. - szólítottam meg, mire felém fordult. - Nem téged akarlak megbántani vagy nem akarom azt, hogy miattam zsörtölődj a dolgokon, szóval a bajom, ami nem is bajom igazából.. na mindegy, emlékszel még arra a pultos srácra arról az estéről? - egy ideges pillantással válaszolt. - Ő járt itt, míg zuhanyoztál, nem tudom, hogy talált meg, nem én hívtam ide, fenyegetni akart, hogy elmond neked mindent részletesen az éjszakáról. - lépdeltem lassan a korláthoz. - Nem akarom többet látni, de mindig megtalál valahogyan. - ekkor hirtelen átölelt hátulról.

- Nem is kell. - dünnyögte fülembe.

Több percen keresztül így álltunk, semmit sem szóltunk, nem is kezdtem el fázni sem, mert fiúm meleg ölelése védelmet adott nekem. Az örökkévalóságig tudnék így álldogálni.

Másnap, mikor épp beértünk kéz a kézben YoonGival a suliban egy sima, de mégis boldog összebújós éjszaka után SiWon rögtön betalált engem.

- Áh, Luna! Keresni akartam önt, és beszélni.

- Miről?

- Tudom, hogy egy akadémiája van Los Angelesben. Szeretném ezt megnézni újra, és meghívni őket a márciusban megtartandó nyitóünnepségünkre. Lehetséges lenne, hogy elkísér Amerikába? Akár YoonGi, ön is jöhet. - nézett a mellettem álló személyre. - Oh, jó reggelt, Mr. Park! - köszönt rá apumra, akivel már több hete egy szót se váltottam nagyjából.

- Jó reggelt! - jött körünkbe, majd apám éles tekintetét éreztem kézfejemet, amit YoonGi fogott. Ugyanis bemutatni, nem mutattam még be ekkor, mint barátom.

- Rendben, SiWon. Értem, mikor lenne az utazás? - vettem semmibe apám köszönését és pillantását.

- A hétvégén. Mr. Park, kérem akkor a munkatársával beszéljen, hogy márciusig legyen kész az építés.

- Igen, máris. - apám mondatánál elindultam az első óránk helyszínére mankómra támaszkodva.

Bármit is mond bárki is, apám nem tudja még mindig, hogy kihez akart hozzáadni. YoonGit még nem is ismeri úgy, jobb is. Hétvégén látom anyut, aki fel fog lelkesedni ha meglát YoonGi oldalán. Végre láthatom az akadémiám diákjait. Hihetetlen, hogy a világ két felén van a két kis családom.

Úgy érzem, apám számára néha nem az én érzéseim a legfontosabbak.

A hétvége eljövetele egy kisebb felüdülés, egy kis pihenés alkalmát jelentette számomra.

Apám a repülőtérig sem kísért ki, SiWon és YoonGi társaságában taxiztam ki.

Üldögéltem az egyik kékes színű széken, míg főnököm állva a jegyeket, meg is vette azokat.

Felszállva a gépünkre, elfoglalva helyünket egy fura érzés kerített hatalmába. Mintha valami bajt észleltem volna, valami fog történni az út során. A megnyugtató érzést csak YoonGi szorítása kézfejemen volt.

Viszont az agyam továbbra is azon kattogott, hogy talán lemaradok-e valami fontosról, míg távol vagyok, vagy éppen valami bajt okozok majd a jelenlétemmel.

Több órányi repülőút alatt SiWon vagy pihent, vagy olvasott valamit, YoonGi meg a zenében mélyült el teljesen félálomban és én pedig, hát nekem az agyam fáradt ki, de néha a csodás látvány, amit látni lehetett a jármű ablakából magával ragadott. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy a lábamnak bármi baja is lenne. Viszont ahogy teltek a napok tényleg enyhült a fájdalma, szóval az ülés közben már nem is éreztem a dolgot, csak ha rá próbáltam állni mankó nélkül. 

Ahogy landolt a gépünk, kiszálltunk, ugyanúgy leintettünk egy taxit, ami elvitt a házunkhoz, majd mikor leparkolt és már a járdán álldogáltunk, felnéztem az épületre. Ismét itt, ahol felnőttem, ahol fájdalmak és boldog idők is voltak. Anyum arcát láttam meg hirtelen a bejárati ajtó mögül kikukkantani. Hozzánk sietett.

- Mi szél hozott ide titeket? - kérdezte meglepve.

- Anyu, ő itt a főnököm, aki megnézné még egyszer az akadémiát. Ezért kért meg, hogy jöjjek én is Los Angelesbe.

- Üdvözlöm, én Choi SiWon volnék. - szólalt meg SiWon.

- Jó napot kívánok, én Luna anyukája, Anne Wilson. - mosolygott kezet rázva vele. - Áh, és te meg YoonGi, ugye? - húzta már-már vigyorra anyu száját.

- Igen, én lennék. Egyszer már találkoztunk, de akkor más dolgok voltak. - húzott magához YoonGi.

- Gyertek beljebb, kérlek. Luna, te meg szerintem menj át Krystalhoz, jót tenne neki egy kis beszélgetés. - jelentette ki anyu.

- Majd beviszem a cuccaidat. - nyomott egy puszit hajamba.

Átkecmeregtem a másik ház bejáratáig a mankómmal, majd bekopogtam, rég nem látott barátnőm nyitott ajtót, bedagadt szemekkel, ezután egyből nyakamba borult.

- Nagyon hiányoztál, Luna. - motyogta szipogva.

- Mesélj, mi történt Krystal. - lépkedtünk beljebb a házukba.

Nem volt otthon senki más csak ő, ezért a nappaliban foglaltunk helyet.

- Nate és én már nem vagyunk együtt. - sóhajtott. - De igazából tudhattam volna a dolgot, hogy nem lesz túl nagy életű a kapcsolatunk. A féltékenység szakított szét, de inkább hagyjuk, mert eleget sírtam már miatta, veled mi van?

- Jobb lett volna, ha ezt meg sem kérdezed.. - sóhajtottam, majd minden egyes kis momentumot, ami azóta történt, mióta utoljára találkoztam vele elmeséltem. Szerintem barátnőm nem tudta, melyik történeti cselekményre figyeljen oda. A sztorizásom végén egy mondattal tudott válaszolni.

- Minek mentél te vissza? - nézett szúró tekintettel. - Miért nem gondolkodsz egy kicsit?

- El se kezd, el se kezd. - állítottam le, mielőtt belemerült volna. - Szóval az akadémia diákjait ismét el kell vinnünk Szöulba márciusban. - tereltem el a témát.

- Készülünk már egy tánccal, szerintem az tökéletes lesz. - mosolyodott el. - De te meg vigyázz addig a lábadra, rendben?

- Oké, oké. Hétfőn legyen akkor mindenki az akadémián, mert bejelentjük. Na, de én megyek rendben? - időközben, több óra is eltelt, kint már sötét volt. - Így elment az idő, de beszéljünk még, mert Krystal egy idegroncsnak nézel ki. - köszöntem el az ajtóból még.

- Szia, Luna. - vigyorgott ahogy szokott becsukva mögöttem a bejárati ajtót.

Kint álltam a hűvös, los angeles-i éjszakába, tiszta volt az ég, még jobb lett volna, hogyha nem kellett volna mankót használnom és simán nézhettem volna az eget.

Beléptem a házunkba, épp akkor állt elém YoonGi felém suttogva, ments meg, majd felénk közeledett anyum.

- Luna, szia, csak YoonGival beszélgettem. Nem csatlakozol?

- Megyünk aludni, mert hát holnap vasárnap van már és utána meg menni kell az akadémiára. - próbáltam kimenekíteni barátomat anyám markaiból.

- Rendben, rendben. - mosolygott. - Jó éjszakát.

Felbattyogtuk az emeletre, YoonGi segített is nekem, majd lehuppantam az ágyamra, ő pedig becsukta az ajtót.

- Ha te nem jössz, szerintem már a hajamat téptem volna. Nem rosszból, tényleg, de az anyukádnak van ám beszélőkéje. SiWontól is egy csomó dolgot kérdezett és szegény már fejfájást színlelt, vagy lehet volt is neki, hogy feljöhessen aludni inkább.

- Bocsánat érte, lehet, az a baj, hogy apum is meg én is távol vagyunk, nincs kihez beszélnie, vagy az, hogy nem nagyon csevegett még a fiúimmal. - löktem el magam az ágyamtól, aztán a puha szőnyegemen ellépdeltem YoonGi segítségével az erkélyemig, majd együtt kilépve átkarolt engem.

Megint az a melegség fogott el, mint pár napja az ő erkélyén.

- Hova akartál eljutni mindig is? - motyogtam a kérdésemet.

- New Yorkba, de majd egyszer. Te, drágám?

- Nem volt nagyon ilyen város nekem, de talán Párizs.

- Esküszöm, eljutsz oda. - szorított magához.

Ebben a pillanatban szinte teljesen kiürült elmém, minden gondolatom, amin kattogtam a repülőn, amikről meséltem Krystalnak elhagyta gondolataimat. Felnéztem az égre, majd megfordultam YoonGi ölelésében és rápillantottam. A kissé hűvöskés időjárásban a hold és a csillagok fénye alatt forrtunk össze újra egy csók alkalmával.

33.rész vége

32.rész - In love

Felnéztem a velem szemben álló szemébe, TaeHyung azonnal kiszúrta a mankót mellettem, ami segítette járásomat, újra felemelte ekkor tekintetét.

- Mi történt veled pontosan? - váltott aggódásba hangja félig.

- Beleléptem egy üvegbe, azt kellett műteni. - rövidítettem le a sztorit, végül is a lényeg elmondásával.

- Fogadjunk, hogy YoonGival voltál akkor. - gyűlölet ült szemére. - Mindegy is. - hátat fordított nekem, de egy lépést sem tett meg, mivel még időben megszólaltam.

- Mi a baj, TaeHyung? - fogtam meg vállát.

- Akármennyit is próbálkozok.. - visszafordult nyelve egy nagyot. - ..soha nem tudom elérni azt, hogy ne YoonGi mellett köss ki. Igaz, már le kellett volna mondanom rólad azok után, hogy HaYival voltam, de nem... - tartott egy nagy lélegzetvételnyi szünetet. - ..egyszerűen nem tudtam megtenni.

- Te.. kedvelsz engem...? - szorítottam össze ajkaim dadogva.

- Nem, nem.. HaYi tökéletes partner minden, de tényleg minden téren. - bizonygatta, de láttam szemében az igazságot.

- TaeHyung, sajnálom, hogy így történtek a dolgok, de ennek így kellett lennie. Nem jövök azzal, hogy maradjunk barátok, mivel az a legnagyobb közhely viszont remélem, azok maradunk. - húztam mosolyra számat kicsit szánakozóan.

- Luna, nem jössz? - lépett mellém párom, aki egyből további kérdések nélkül el kezdett előre tolni a táncterem felé, mivel ott volt első óránk. A lábamat helyettesítő, mankónak hívandó szerkezet valamiért nem akart hozzám szokni, így mindig rá akartam állni a sérült lábamra, ami némi fájdalommal járt ekkor.

- Féltékeny vagy? - néztem rá, leültem a zongorapadra magam mellé támasztva mankómat. - Ülj le ide mellém légyszíves. - mikor helyet foglalt folytattam. - Nincs kire féltékenynek lenned, YoonGi, érted? - mosolyogtam rá. Elnéztem a bejárat felé, ott két lány az egyik tanított osztályomból kameráztak minket. - Bejöhettek, lányok. - hátra kapta fejét párom.

- Gyertek, gyertek. - ült továbbra is mellettem.

- Tanár úr, mióta vannak együtt? - kérdezte az egyik lány YoonGitól.

- Miért érdekel ez titeket? - nevette el magát. - Régóta. - karolt át vállamon, majd magához húzott.

Rám vigyorgott, mire elpirultam kissé. A zongora. A zongora lett az a tárgy, ami összekötött még jobban YoonGival. A leütött billentyű minden egyes dallama az agyamban egy apró emlék képében megragadt.

A második, angol óra után BoMival beszélgettem az emeleti folyosón.

- Nem szeretném, hogy bajod essen megint YoonGi közelében, hogy alig bírj feljönni az emeletre.

- BoMi, nyugodj meg, az én hibám volt az egész, nem az övé. - tettem kezem vállára megnyugtatólag.

- Luna, okozott már sok fájdalmat másoknak, köztük már nekem és neked is. Nem szeretném, hogy megbánd, látom viszont, hogy YoonGi olyanokat tesz meg érted, amit még eddig senkiért. Remélem többet nem bánt senkit és melletted marad mostantól.

- Én is, de kétlem, hogy egy életen át együtt leszünk. Az eddigi életében olyanokat tett, amik nem felejthetők, az ember nem tud megváltozni és nagyon félek, hogy beigazolódni látszik ez a feltevésem. - tekintettem le lábamra. - Lejössz velem a táncterembe? Ott a lesz a következő órám.

- Persze. - bólintott mosolyogva. Segített lemenni a lépcsőn, majd az említett helyiség felé vettük az irányt.

*YoonGi pov*

Épphogy befordultam az emeleti folyosón meg is torpantam Luna hangja miatt, BoMival beszélgetett, mikor Luna kimondta, mit gondolt, azt hittem neki megyek a falnak. Tudom, hogy miket tettem, de meg tudok változni ha kell. Bíznia kéne bennem.

Lebaktattam a lépcsőfokokon körülbelül olyan gyök kettő sebességgel. Beléptem a következő órám helyszínére, a padlón üldögélt már barátnőm a falnak döntve fejét, szemben a tükrökkel, kinyújtott lábakkal.

- Luna. - sóhajtottam, majd leültem mellé, oldalra fordította fejét, hogy szemembe nézhessen. - Nem alszol ma nálam?

- Csak a terhedre lennék, hogy még lépcsőzni is segítened kéne. - legyintett, majd előre felé nézett.

- Akár a kezemben is felviszlek az emeletre. - csúszott ki a számon, de már kimondott mondatom után nem érdekelt. Kerek szemekkel ismét felém fordult Luna. - Hallottam, amit beszélgettél BoMival. - döntöttem hátamat a falnak.

Újra lepörögtek szavai az agyamban, a tükrön megcsillant a lámpa fénye, aztán a visszatükröződő felületen kiszúrtam Luna még nagyobbra nyílt szemeit. - Meg tudok változni, ha van kiért, de ha neked nem vagyok így jó, akkor rendben. - egyenesedtem fel állásba.

- YoonGi, én nem úgy gondoltam. - próbált ő is feltápászkodni a földről. Segítő kezet nyújtottam neki és mikor féllábra állt előttem tekintetünk összeakadt, pillantásom pedig szájára tévedt. - Én csak félek, hogy szakítani fogunk, mert valamelyikünk félrelép egy esetleges gyengébb vagy éppen bealkoholozott pillanatban.

- Ettől félsz? Miért? - mélyen belenéztem szemébe. - Én nem akarok mást, mint téged és azt szeretném ha hozzám költöznél. - szemei ki akartak esni helyükről már szinte, arca elpirult.

- Komolyan beszélsz? - cirógatta meg mellkasom. - Tudod, hányszor meg fogsz ölni?

- Plusz feladat, naponta kikészíteni téged. - vigyorodtam el kajánul. - Meg kellett tennem ezt a lépést most úgy érzem, Luna.

- És én ennek nagyon örülök. - ölelt át bal, sérült lábát felemelve, ahogy a filmekben szokás csók közben. - De mire.. - befejezetlenül maradt kérdése, mivel azonnal megcsókoltam, nem bírtam volna tovább kiállni, hogy puha ajkai pár centire vannak az enyémektől. Csak a csengetés zavart meg.

- Ez az utolsó óránk. Ülj le a zongorához, pihentesd a lábad. - alig bírtam elhinni, hogy ennyire változásba sarkalt. Magamon is észre vettem, megváltoztam, talán figyelmesebb is vagyok..

*HaYoung pov*

Most jön a tánc óra. Minden egyes ilyen tanórán behalok JungKook mozgásától, felém sem néz, de én bámulom ezerrel néha. Az a végzős lány fel is kérte keringőzni, a féltékenység néha úrrá is lesz rajtam ilyenkor.

- HaYoung, mennyit gyakoroltad a táncot? - szólított meg Luna az óra végén, mikor már kicsöngettek, de annyira elmerengtem, észre sem vettem. - Nagyon máshol jártál egész órán, kelj fel a földről közbe kérlek. - lépett mellém, mire felpattantam.

- Igen, máshol.. - hajtottam le fejem.

- Még mindig tetszik, látom rajtad, de légyszi ne vonja el a figyelmedet JungKook, rendben? - simogatta meg karom, aztán kiment a teremből YoonGi tanár úr társáságában. Kikullogtam a cuccommal, mivel utolsó órám fejeződött be, hazamehettem. A bejárat előtt álmaim fiúja támaszkodott egy fekete sportautónak, az órájára pillantgatott, majd mikor elkanyarodtam volna mellette megszólított.

- HaYoung! - fogta meg vállamat hátulról. Ajkaimat nem is akartam kinyitni a fém miatt alsó fogsoromon, ami maximum fél évig raboskodott számban, csak hogy szebb legyen az összhatása. - Hazavigyelek?

- Nem kell, nem kell. - takartam el kezemmel számat.

- De-de. - fogta meg kezem, a kocsiig elhúzott, aztán beültetett. Sokáig kocsikáztunk, nem is kérdezte, hol lakom, egyből levettem, hogy nem hazavisz.

- Hova megyünk? - néztem kifelé az ablakon.

- Velem akarsz lenni, nem? - kaptam rá tekintetem.

- Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni. - próbáltam elterelni a témát más vizekre.

- Tudok, de inkább úgy teszek, mintha nem vettem volna észre a témaváltásod. - vigyorodott el és csak vezetett tovább. - Be kell vallanom valamit. - nézett előre az útra komoly hangvétellel. - Szerintem nem kéne rejtegetned a fogszabályzód. - pillantott rám, összeszorított számra. - Aranyos. - sóhajtott.

- Nekem nem tetszik. - vontam meg vállamat, majd bámultam a mellettünk elhaladó dolgokat. Egyszer csak egy hűvös kezet éreztem combomon, odanézve JungKook tenyere láttam nyugodni lábamon, ekkor leparkolt és rám nézett. Kezét elvettem lábamról, összehúzódtam, ez egy nagyon szenvedélyes pillantást váltott ki belőle, megijedtem kissé.

- Mit akarsz tőlem? - csúszott ki a számon a kérdés.

- Szerinted nem vettem észre, hogy tetszem neked? Szerencséd, hogy észrevettelek. - simított végig arcomon, a gyengéd érintésétől pedig elolvadtam. Közelíteni kezdett arcomhoz, de védekező mechanizmusként eltávolodtam.

- Nem mondtam egy szóval se, hogy ezt neked szabad. - szálltam ki a járműből, majd neki támaszkodtam a fekete felületnek. Érezni akartam az édes ajkait, de mégsem adhattam magam ilyen könnyen.

- Tetszem, nem? - kerülte meg az autót megtorpanva mellettem.

- Ez egyből azt jelenti neked, hogy megcsókolhatsz? Akkor minden lányt megcsókolhatnál a suliban. - fontam össze karjaimat magam előtt.

- Jössz te még az én utcámba, HaYoung. - húzta fel szemöldökét, bepattanva a kocsiba elhajtott. Ott hagyott egy szál magamban, láttam távolodni a jármű sziluettjét, már eltűnőben volt a horizonton, rájöttem, nem csak be akart ijeszteni.

*Luna pov*

YoonGi nappalijában üldögéltem, a ház tulaja mellettem ült, kapcsolgatta tévét. Rá pillantgattam néha, de semmi reakció.

- Ezt tervezted? - szólaltam meg mély barna szemeibe nézve.

- Mit mást? - kapcsolgatta tovább a televíziót, rám se tekintve.

- Szórakozol velem, esküszöm. - lábam, igaz még nem a legjobb állapotba volt, de feltápászkodtam a kanapéról. - Ez lesz a programod, amiért azt akartad, hogy itt aludjak, sőt, hogy majd költözzek is ide? - emeltem fel a hangom.

- Igazad van. - kapcsolta ki a készüléket. - Csinálok valami harapnivalót. - állt két lábra a konyhába sietve.

- Hát én ezt nem hiszem el. - fordultam utána egy lábon. - Legalább ide adnád a mankót mellőled, hogy felmehessek a szobába?

A düh és a csalódottság kezdett elhatalmasodni bennem, egyre nagyobbakat sóhajtoztam, nehogy elkezdjek veszekedni. Mosolyogva állt elém, félre döntötte fejét.

- Mit szeretnél? - húztam fel szemöldököm.

32.rész vége

31.rész - Elszakít

*YoonGi pov*

A doki válaszát vártam még mindig.

- Talán több hónapig nem tud majd a lábára állni. - nyögte végre ki. - Sok is a vérvesztesége.

- De ő...tánctanár.

- Sajnálatos, tényleg, de ha rááll nagyobb baj lehet vele, mintha kivárja azt az időt.

- Értem, köszönöm. - el is sietett az orvos úgy, hogy fehér köpenye csak úgy lobogott.

Benéztem az ajtó kis ablakán, Luna békésen aludt. Nem táncolhat? Bele fog pusztulni.. és én is..

Mivel a nővér, aki épp akkor lépett ki a kórteremből beengedett, belibbentem a helyiségbe.

- Ahj, Luna. - leültem az ágy mellett lévő székre. - Miért hagytam, hogy ez a nap ilyen legyen? - nem vagyunk együtt, de késztetést éreztem arra, hogy megfogjam kezét és el ne eresszem. Megszorítottam kezét és elmosolyodtam. Én szerettem ezt a lányt.

*Luna pov*

Kezdtem magamhoz térni, ekkor újabbat hasított lábamba a fájdalom. Feküdtem a fehér kórházi ágyon, nyitogattam szemeimet. A fehér falak és a gyógyszer szag vett körül. YoonGi mosolyogva ült mellettem.

- Szia. - szorítottam meg én is kezemen nyugvó kézfejét. - Béna voltam, ugye? - néztem le lábamra. - Végül is magamat adtam. - nevettem el magam. - Mit mondott az orvos? - kérdeztem nyúzott hangon, majd kicsit feljebb ültem és hátradőltem.

- Egy pár hónapig nem táncolhatsz, Luna. Megígérem viszont, hogy bármit megteszek. - beszélt ezek utána is valamit, de kizárólag szája mozgása jutott el tudatomig. Miért történt ez velem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Néztem továbbra is YoonGi ajkait, mikor csettintett egyet arcom előtt. - Figyelsz rám, Luna?

- Bocsi, de nem.

- Annyi minden el tudja vonni a figyelmed, drá... - hagyta befejezetlenül mondatát.

- Mi? - vigyorogtam rá.

- Hogy van a lábad? - hm, látom, hogy témát váltottál, YoonGi.

- Néha bagyon belehasít, ha olyat mozdulok, de elviselhető. De éppen pár órája még kiműtöttek belőle valamiket, nem? Mert gondolom kiszedték az üveget. Amúgy nagyon ügyesen váltottál témát, de mondjad szépen, mit akartál.

- Drágám. - vakarta meg tarkóját.

- Rájöttem, ha veled vagyok, valami mindig történik velem.

- Ah, érzem ennek mi lesz a vége. - szakított félbe.

- Hagyod, hogy befejezzem, drága YoonGim? - húztam fel szemöldökömet. - Viszont én ezeket át szeretném élni veled. Azt mondtad, bármit megteszel. Ne hagyj többet elmenni mellőled. - elmosolyodtam, elég nyálas hangulatba kerültem, de ezt ki kellett mondanom, el kellett mondanom neki.

- Soha többé nem engedlek, ígérem és tudod, hogy mi van? Nem költözöl hozzám? - hajolt közelebb suttogva kérdését.

- Apám mit szólna? - néztem igéző mély barna szemeibe.

- Elmúltál már húsz is, Luna. Van beleszólása?

- Legyen, ha többet nem akarod magad felgyújtani.

- Max téged esetleg.

- Hülye. - csaptam meg kezét mosolyogva.

Én szeretem ezt az embert. Minden egyes pillanatban csak egyre jobban akarom, de mindig valami elválaszt minket.

Mikor elküldte a nővér őt, a beteglátogatás végezte végett, elszomorodtam. Már kiment a helyiségből, ültem az ágyon az ölemet bámulva. Hirtelen visszaszaladt meglepve ezzel, majd arcomhoz hajolva megcsókolt. Ekkor mintha az első tavaszi szellőt éreztem volna átsuhanni a szobán, a kellemes illatával. Szinte egy pillanatra csókolt meg, de lelassult az idő. Csak ő és én voltam az egész világ ellen. Így engedjem, elmenni innen? Hagyjam, hogy most hazamenjen, feltakarítsa a megszáradt vért, ami a sebemből folyt jelezve életem leghosszabb és legfájdalmasabb időszakának kezdetét?

A fülembe suttogta, ,,jó éjszakát, drágám" aztán végleg kiment az ajtón.

Most tényleg egyedül maradtam nem is tudom meddig, igazából belehaltam az előbb történtekbe.

Ez az egész, hogy a csókja után hagytam, hogy elmenjen olyan, mintha találtam volna egy szép virágot, az enyém lett, aztán meg csak hagytam, hogy a szél kifújja a kezemből.

Egyedül üldögéltem a szobában az ágyon, műtött lábbal, ami a szívemmel párhuzamban sajgott.

Olyan csend volt, talán még a por hullását is hallottam volna ha nagyon fülelek. Ekkor arra lettem figyelmes, az ablakon pöttyök jelentek meg melyek, mint a patakok lefolytak az üvegen.

Egyre sűrűbben koppantak a vízcseppek a felületen egy egész vízhálózatot létrehozva az átlátszó anyagon. Az időjárás borúsra fordult, sötétebb lett a felhők csapata a magasban. Mikor csend van az ember el tud gondolkozni bármin. Csupán a folyosóról beszűrődő hangok adták meg az alapzaját a pillanatnak. Már most hiányzik. Legördült egy esőcsepp az ablakon. Mit csinálok, ha nem láthatom több napig? Követte őt egy másik. Elméletileg nem is, de gyakorlatilag egyedül maradtam. Belehasított a fájdalom talpamba, ahogy véletlenül megmozdítottam, a csókja édes íze mégis elterelte a fájdalom érzését agyamból. Mégis mit tettem vajon, hogy ezek történtek ma?

Beszélgetőtárs és telefon híján a plafon bámulás töltötte ki az éjszakám nagy részét, mivel álom nem jött szememre.

*YoonGi pov*

Az erkélyen támasztottam a korlátot, amikor megéreztem vállamon landoló vízcseppeket. Fogadjunk, hogy Luna is nézi az esőt. Most itt lehetne velem, de valaki nagyon nem akarja, hogy működjön.

Másnap még mindig csepergett, mikor látogattam ismét Lunát.

Egyből mosolyra derült arca belépésemkor. El kellett döntenem a másodperc tört része alatt, hogyan is akarok köszöni.

Az ágy mellé léptem, a tegnapi elköszönéshez hasonlóan megcsókoltam, mert tényleg így szerettem volna üdvözölni. Meglepett arca megijesztett kicsit, de vigyorgásba hamar átcsapó arckifejezése mosolygásra késztetett.

- Meddig kell még várnom míg megkérdezed? - szólalt meg, amint leültem a székre.

- Mit? - értetlenkedtem.

- YoonGi, akkor én megkérdezem. Leszel a barátom?

- Ja, hogy ezt. - esett végre le. - Hát nem is tudom. - húztam agyát. - Lélekben én mindig tényleg szerettelek. Veszekedtünk, rossz döntéseket hoztunk. Ennek ellenére is szeretném ha a barátnőm lennél.

- Szívesen. - könnyesedett be szeme mosolygás közben.

- Ezt így kell csinálni. Nem simán megkérdezni, odavetni és kész.

- Ahj, te. - játszotta a besértődöttet. A legaranyosabb dolog, amikor így próbál "behisztizett" arcot vágni, de ő nem olyan, aki ilyenen besértődik. - Hoztál valamit nekem?

- Én nem vagyok elég már? - húztam fel szemöldökömet.

- Dehogynem. - lopott tőlem egy csókot, ahogyan közelebb húzott magához.

*Luna pov*

Ez hiányzott nekem. A csókja. Amit mostantól nem hagyok meg másnak.

Lábam gyógyulását egy tavon lévő jégtábla mozgásának sebességéhez hasonlítanám. Már hazaengedtek három nap után a kórházból, de nem mászkálhatok sehova orvosi utasításra. Ezért hát WooJi lakása az egyetlen hely, amit napokig látok csupán.

Az unatkozás evett már belülről. Megnéztem hívásaimat, megdöbbenve néztem egyetlen egy nem fogadott sem volt a híváslistán. Apámnak nem lett mondva, mi történt velem, nem is nagyon kérdezte.

*Krystal pov*

Ezernyi tövis szúrná szívem, összeszorul mellkasom. Egész testemben remegek, ahogy kimondja e szavakat. Mintha hirtelen meghaltam volna. Az összes vér, érzem, elhagyja ereimet, hidegek végtagjaim. A sírást alig bírom visszafogni, fázni kezdek. Ahogy próbálom visszafogni a sírást, annál jobban tör elő belőlem. Nate, miért kellett ezt tenned velem? A nyugodt, nem hirtelen lángra kapó személyiségével szemrebbenés nélkül kimondja.

- Akkor vége? - kérdeztem lehajtott fejjel.

- Részemről igen. - vont vállat egyszerűen.

- Tudod, én nem is értettem, mit ettem rajtad. Egy nőcsábászban bíztam én. - védtem magam, hogy ne sírjam el magam újra. - Nem érdekelsz többet. Menj csak hozzá, ha ott neked jobb. A viszont nem látásra, Nate.

- Szia. - csukta be maga mögött az ajtót.

Sok fájdalmat okozott nekem az elmúlt időkben, én is voltam néha hibás, de főleg a hűtlenség üldözött minket, a kapcsolatunkat. Tulajdonképpen elhidegültünk egymástól, nem régóta vagyunk együtt, de akkor is el kell fogadnom, hogy ezt nem érdemes újra kezdeni. Remélem Luna szerzett valakit magának.

*Luna pov*

Bármit, de tényleg bármit megtennék azért, hogy ne itt a kanapén kelljen ülnöm a kezembe ragadt távirányítóval, hanem a suliban taníthassak, táncoljak. A doki szerint még két hétig nem állhatok rá. Akkor is bebicegek a mankóval, amit adtak még a kórházba valahogy, hogy lássam legalább az emberi alakokat, mert itthon én egyedül megpusztulok.

Több, mint egy hét múlva YoonGi felé mutatott nyavalygásom kifizetődött, mivel végre bevitt kocsival a suliba. A diákjaim egyből körém gyűlve kérdezősködtek, de mivel részleteket nem szándékoztam nekik mondani, beérték annyival, hogy baleset volt.

Akkor beleütköztem TaeHyungba.

31.rész vége