Special Parts - #1 The wedding

*Luna pov*

Az amnéziám még mindig megmaradt, így hétről-hétre élem az életem, amiben YoonGi szívesen segít. Szüleimet viszont egyre boldogabbnak látom, mióta Szöulba laknak. De bárcsak mindenkit, akit akarok ide költöztethetnék.

Sétáltam egyedül, a Kirin felé a tavaszias időben, azon a márciusi napon. Feltámadt hirtelen a szél. Harcolni kezdtem tehetetlen tincseimmel, majd két kéz elsöpörte arcomból hajamat, aztán már csak barátom ismerős és mézédes csókját éreztem ajkaimon.

 - Miért indultál el nélkülem? - mosolygott rám YoonGi.

 - Gondolkodni akartam kicsit - válaszoltam, majd kézen fogva mentünk tovább az intézmény felé. - Egy éve, hogy a menyasszonyod vagyok már-

 - Ne is mondj többet, Luna - csitított el, a suliba belépve egyből a táncteremhez vezetett, ahol anyukám, BoMi és Krystal vártak már minket. Kimenve becsukta maga mögött az ajtót, értetlen fejet vágva álltam ott.

 - Ma lesz az esküvőtök - szólalt meg anyum, mire elkerekedtek a szemeim. - Bocsi, de megszerveztük nélküled, tudjuk, ez a te napod, de egyszerűen egy éve itt várunk - nevette el magát mind. - Én tudom, hogy mennyire nehéz összehozni egy esküvőt, ezért is segítettünk neked, így már csak ragyognod kell...ebben - emelt fel egy egyszerű, de mégis csodásan festői esküvői ruhát anyám. - Az egész ceremónia pedig itt lesz megtartva, a Kirinben - részletezte. - Három óra múlva kezdődik az egész, addig rád adjuk ezt a szép ruhát - könnyedén felvettem a csipkézett, hosszú ujjú darabot, aztán tényleg magamra is hagytak, hogy menjenek szervezkedni.

Leültem a zongoraszékre, véletlenszerűen lenyomtam mutatóujjammal a billentyűket, elgondolkodtam. Hogyan tudtak egy egész esküvőt megrendezni a tudtom nélkül?

 - A kis ravasz mindenüket - mosolyodtam el.

 - Szabad? - lépett be a hangja alapján, TaeHyung, felé fordultam, továbbra is ülve maradva, majd felfedeztem öltönyét. - De szép itt valaki - vette fel a szokásos vigyorát. - Viszont szerintem a farmer jobban áll - viccelődött. - Hihetetlen, hogy két barátom összeházasodik ma. Örülsz, hogy őt választottad? - értetlenül néztem rá. - Nekünk is volt egy olyan esetünk, közben meg az a pultos srác, és hát - sóhajtott egyet, zsebébe tette kezeit. - Már az elejétől kezdve láttam, hogy ti egymás mellett fogtok kikötni. Nem is tévedtem. Végül is örülök nektek, és annak, hogy én is megtaláltam magamnak HaYit. Most pedig megkeresem azt a hülyét, akit vőlegényednek hívsz még egy ideig - távozott is a helyiségből, és én megint magam maradtam. Visszafordultam a zongorához, és elkezdtem az első dalt játszani rajta, ami eszembe jutott. I remember. Elragadott magával a zene, belemélyedtem, minden egyes emlék újra előjött az elmémben, amit átéltem YoonGival, az első táncunk emléke, és amikor megkérte a kezem a színpadon, miközben e zene szólt a háttérben.

Leütöttem az utolsó hangot is, majd valaki tapsolása hallatszott a helyiségben.

 - Ez a dal - érzékenyült el BoMi közelebb lépve felém. - Remekül táncoltatok erre anno is, jaj, azok az augusztusok - mosolyodott el. - Örülök, hogy azt mondtad neki, hogy lesz ideje megismerni téged - elkerekedtek szemeim. - Szerinted nem hallottam, amiket akkor mondtál neki? Annyi mindent meg lehet bánni az életben, annyi mindent tönkre tehet egy veszekedés, de titeket senki az ég világon nem választott el. Amúgy meg azért jöttem, hogy megcsináljam a hajad - lépett mögém, majd elkezdett egy laza fonatot létrehozni hajamból.

 - Félek, BoMi - engedte le vállamra a fonatot. - Mi lesz, ha megbánok valamit? Ha ezt az egészet megbánom? Mi van, ha csak eddig volt jó, míg nem házasodtunk össze, és utána meg veszekedni fogunk minden nap?

 - Nyugodj meg, Luna. Én is eshettem volna kétségbe már, hogy lassan három éve, hogy együtt vagyok HoSeokkal, de még nem kérte meg a kezem. Annyit tudok neked mondani, hogy ha majd meglátod őt ott az oltárnál, akkor fogod eldönteni a kérdéseidet. Ezért látni rengeteg filmben, hogy a menyasszony már a teremben van és ekkor lép le. Mert akkor tudatosul néhány emberben a dolgok súlya, mikor már ott áll a küszöbén - ölelt át. - Az amnéziádat is félretette, nem érdekli YoonGit, hogy minden héten újra és újra mesélnie kell neked, mert szeret eléggé ehhez. Viszont nekem mennem kell díszíteni, de ott leszek melletted majd Krystallal - mosolygott.

Kiment, majd úgy fordultam a zongoraszéken, hogy lássam magam a tükrökben. El sem hiszem, hogy eddig jutottam. A repülőn ide felé, azon az augusztusi napon talán nem is gondoltam volna, hogy azzal az utazással megváltozik az életem. Ha pedig elölről kezdhetnék bármit is, semmin nem változtatnék, mert a dolgoktól a múltban lettem ilyen amilyen.

 - Kislányom! - csapta össze tenyerét apu, mikor belépett a táncterembe. - Olyan gyönyörű vagy - fogta meg a kezemet, és állított fel. - Itt az idő, drágám - ölelt át. - Ezt anyád adta nekem, hogy adjam oda neked - nyújtott át egy dobozt, amiben egy fehér magassarkú foglalt helyet. - Még én is sajnos emlékszem arra a filmre, amire rávettetek egyszer anyáddal, hogy nézzem meg. Abban volt, hogy minden esküvőre kell valami régi, és hát ez édesanyád cipője, amiben összeházasodtunk - azonnal fel is vettem, de még ezzel együtt sem voltam olyan magas, mint édesapám. - Mehetünk? - tartotta karját, hogy karoljak belé.

Kiléptünk a folyosóra, ami végig fel volt díszítve, apum a nagyterem felé vezetett, ahol volt a gála is.

 - Biztos vagy ugye mindenben, drágám? - szólalt meg menet közben.

 - Ha nem leszek, először neked jelzem majd - mosolyogtam rá, amit egy vigyorgással viszonzott.

Szemkápráztatóan szép virágokkal volt teleaggatva a csarnok. A székek két részre voltak szedve, YoonGi hozzátartozóira és az enyémekre.

Anyum várt az ajtóban, hogy átadja nekem a csokromat. Aztán a színpadra tekintettem, ami egy fehér szövet szőnyeggel volt letakarva, és fent már a szőke hercegem várakozott, és olyan mosoly ült az arcára, amit nem is láttam még. Apum segítségével fellépkedtem a színpadra, és átadott YoonGinak, aki egyből meg is fogta kezemet. A színpadon a másik oldalamon állt BoMi és Krystal, YoonGi bal oldalán pedig HoSeok és TaeHyung szobrozott.

El is kezdte a mondókáját, aki összeadott minket, de ahelyett, hogy rá figyeltem volna a gondolataim megint más irányt vettek.

 - Kérném a gyűrűket - eszméltem fel a kijelentésre, HoSeok oda is adta őket, majd egymás felé fordultam párommal. Felhúzta ujjamra a gyűrűt, én is az övére.

 - Min YoonGi, szeretné-e törvényes feleségéül fogadni az itt megjelent Luna Wilsont? - hallottam meg az első kérdést.

 - Igen - hangzott a határozott válasz.

 - És ön, Luna Wilson, szeretné-e férjül fogadni az itt megjelent Min YoonGit? - nézett rám az eskető, és nagyot nyeltem. YoonGin miért nem látszik, hogy hadakozik valamivel? Miért csak én vagyok kétségek között? De aztán ránéztem leendő férjemre, és ahogy BoMi mondta, a küszöbön álltam.

 - Igen - mosolyodtam el YoonGi szemeibe nézve még mindig.

 - Mielőtt még kimondaná, mondhatok valamit? - fordult az eskető felé. - Én szeretni foglak téged, Luna, amíg csak élek, és nem érdekel majd, hogy hetente emlékeztetnem kell, hogy a feleségem vagy, de megteszem, mert szeretlek - sóhajtott. - Ennyi lett volna.

 - Akkor önöket ezúttal, Min YoonGi és Luna Wilson, a legnagyobb boldogságommal férjnek és feleségnek nyilvánítalak. Megcsókolhatják egymást - azonnal mosolyogva megcsókolt, mire az embertömeg éljenezni kezdett tapsolva. A színpadról lesétáltunk, és anyumék szöuli háza felé vette a násznép az irányt, ahova a lagzit szervezték.

A házukban helyett kapott egy nagy terem, amit most beáldozhattunk a evés és az ivás oltárán. A helyiség tömve lett a rokonsággal, annyi kör alakú asztalt, amennyi kellett elhelyeztek a család férfiai, mi, a női nem leterítettük fehér abroszokkal azokat. Édesanyám vette a fáradságot és a több, mint ötven embernek főzött előre, így neki álltunk falatozni.

 - Oh, kislányom, olyan gyönyörű vagy - simogatta meg a hátamat, édesapám helyére ülve, míg apum kiment pár fiúval a konyhába hozni a következő ételeket. - Nem fáj a lábad a cipőben?

 - Le nem veszem az anyukám cipőjét - nevettem el magam. - Hogy-hogy ilyen házat vettetek?

 - Tudod, hogy szeretünk előre gondolkozni néha, ami kellett is - a hely teljesen megtelt az egyes asztaloknál ülők beszélgetésével. YoonGi és az apám víg evőversenyeket tartottak két oldalamon, amíg én jókat nevettem. Előkerült néhány alkoholos üveg valahonnan, de láttam, hogy mindenki milyen jól szórakozik.

A násznép egy része erős alkoholos állapotba került a végére, ezért haza kellett küldeni őket, a hangoskodást, és a szomszédok feljelentését elkerülve. Átöltöztem, és úgy segítettem elpakolni szüleimnek.

 - Anya, hagyd csak, azt majd én kiviszem - fogtam meg egy szemeteszsákot, amiben a használt üvegek, és ehhez hasonlók voltak. - Apa már alszik?

 - Nem kellett volna neki az az utolsó kör, drágám - ölelt át. - Milyen érzés feleségnek lenni, Luna?

 - Ugyanolyan - néztem a köves gyűrűre az ujjamon. - Semmi nem változott.

 - Én is azt hittem. Kicsit azért meg fog változni, Luna, de majd a mézeshetek után üt be a tényleges házas élet. Tényleg, jó, hogy mondom. Holnap után mentek a nászutatokra, Hawaiira. Ez is meglepi, ezért tudod meg még csak most - mosolygott.

 - Miért terveztetek meg nélkülem mindent? Nem baj, mert a legjobb érzés volt ez az egész esküvő, de azért mégis.

 - Sajnálom - szomorodott el anyám arckifejezése.

 - Nem kell sajnálnod semmit, inkább én köszönöm - nyomtam puszit arcára. - Menj fel aludni, nem akarom, hogy holnap fájjon a fejed - toltam ki a helyiségből édesanyám, majd befejezve a pakolást felmentem magam is a vendégszobába aludni egy sort.

(Előzetes a következő special-ból..)

#2 The honeymoon

Az előző nap hála istennek kiheverte férjem az alkoholt pár fájdalomcsillapítóval, így ma utazhatunk is közvetlen járattal Hawaii mesés partjaira.

40.rész (Befejezés 2/2) - Last dance

*YoonGi pov*

Egyszerűen elviselhetetlen volt nézni, hogy semmit sem tehettem, hogy felébredjen a kómából. Alig aludtam pár órát esténként. Forgolódtam az ágyban, amiben nem volt velem Luna, néztem a plafont azon rágódva, hogy vajon jól van-e. Ha még nem is volt időm, akkor is elmentem meglátogatni.
BoMiéknak is elmondtam a dolgot, SiWonnak is, hogy ezért nem tudtam még visszautazni, megértően adott több időt.

Aztán egy hét után, hétfőn mikor látogatóban voltam nála, ültem a szokásos ponton az ágya mellett, majd egyszer csak elkezdte felnyitni pilláit. Rémület ült a szemére, de mikor engem meglátott kicsit lejjebb csillapodott. Hívtam a nővéreket, majd levették őt a lélegeztető gépről.
Feljebb ült kicsit, majd rám pillantott kérdően. Elmagyaráztam aggódó lényének a helyzetet, fejéhez kapott, ahol kötését, illetve varrásait felfedezve elrántotta ujjait.
 - Kezdem úgy érezni, hogy bajba kerülsz, ha velem vagy - fogtam meg kezét.
 - Ne mondd ezt - álmoskás erőtlen hangon szólalt meg, és szorította meg kézfejem, majd egy apró mosolyt vett fel, hogy megnyugodjak, hogy minden rendben lesz. - Sétálni akarok.
 - Nem lehet még, most keltél fel - tartott vissza, és engedtem neki inkább, és csak néztem békés mosolyát, amivel rám nézett.


*Luna pov*

Felébredtem, felültem az ágyban, és hirtelen ugrottam egy nagyot, mikor realizáltam, hogy nem Los Angelesben keltem. Még egyszer körülnézve kicsit megnyugtatott, hogy azért a szoba ismerős volt, majd belépett YoonGi, a szoba tulaja az ajtón ingben, nagy mosollyal az arcán.
 - Jó reggelt, drágám! - süllyedt be alatta az ágy széle, mikor leült.
 - Én..hogyan kerültem ide? - szegeztem felé a kérdést. - Én,.. mi még Los Angelesben voltunk - forgattam a fejem, majd megakadt a tekintetem az erkélyajtón, amin csak úgy kúsztak be a nap meleg, fényes sugarai. - Miért van ilyen napos idő decemberben? - pattantam fel, és lépkedtem az üvegajtóhoz, kinézve rügyező fákat véltem felfedezni. - Mi folyik itt? Ezt most álmodom? - fogtam a fejem, idegesen beletúrtam hajamba.
 - Nyugodj meg, tudom, mi a baj. Mi az utolsó emléked? - kezdett nyugodt léptekkel felém sétálni.
 - Öhm..- szedtem össze gondolataimat. - Iszonyú fejfájással aludtam el, de kint még december volt,  és hideg - tapasztottam mutatóujjamat az üvegre.
 - Ne ijedj meg attól, amit mondani fogok, de már lassan április - elképedtem. - Aznap, amire utoljára emlékszel, az volt az a nap, amikor este elvittünk a sürgősségire, mert nyöszörögtél álmodban, nem akartál felkelni, nem is tudtunk felébreszteni - kezdett neki a mesélésnek. - A szüleid nagyon megrémültek, ahogyan én is. Elértünk a kórházba, ahol megműtötték a daganatodat, mert nem volt más választás. Engem nem engedtek be, de amilyen fájdalmasan arcod volt alvás közben, nagyon féltem. Telt az idő, a műtét az esetek tíz százalékába esett, hála istennek, és sikeres volt, de egyből visszatért az aggodalmam, amikor a doktor közölte, hogy te kómába kerültél. Annyi minden történt ok nélkül, hogy nem tudtam, merre kapkodjam a fejem. Bejártam hozzád minden nap, délután, együtt hallgattuk az első közös dalunk, igaz, nem voltál fent - egy könny szökött YoonGi szemébe. - Egy hét után felébredtél, és ugyanúgy ez volt az utolsó emléked, azóta minden héten hétfőn így kelsz fel, hogy nem emlékszel annál többre, hogy elaludtál decemberben - vonta meg vállát. - Aztán visszatérnek valahogyan, de csak egy hétre.
 - Azt mondod, hogy már körülbelül három hónapja így élek, hogy elfelejtem hetente a dolgokat? - próbáltam összerakni a kirakóst az agyamban.
 - Igen. Lehet, van rá megoldás, de félek, hogy annak is rossz vége lenne - lépett elém, és húzott magához egy ölelésre. - Legalább nem mindent felejtesz el ilyenkor - Aggódok minden nap, hogy nem-e felejtesz el engem is - suttogta. Meleg ölelése jól esett, el is hagyott az aggodalom. - Öltözz, mert mennünk kell.
 - Hova? - értetlenül néztem rá.
 - Ma van a gála a Kirinben, öltözz és utána indulunk is - hagyott magamra a szobában, én meg a szekrényhez sétáltam, ahol egy vállfára már ki volt készítve öltözékem. Fel is vettem a hófehér árnyalatú, kicsivel térd alá érő ruhát, amihez járt egy vékony barna öv, ami  derekamnál szépen megadta alakomat. Megpillantottam az asztalon óvatosan lehelyezve a nyakláncomat, amit fel is vettem, és tökéletesen illett öltözékemhez.

Kimentem a szobából, fura volt, hogy lábam már meggyógyult, így könnyedén sétáltam le a lépcsőfokokon. YoonGi rám nézett, és elmosolyodott.
 - Itt van az én szép Lunám. Szólj, ha kérsz valamit enni - ölelt át újra, majd megindultunk a kijárat felé, amikor megráztam fejemet, jelezve, hogy éhes az nem voltam. Az előszobában a több pár cipőből a saját régi tornacipőmet vettem fel, barátom meg sem szólta, csak újra elvigyorodott.
Kilépve a friss, virág illat ütötte meg orromat, amit a kellemes szellő szállított el hozzám, majd a tavaszi napsütés elért az arcomig, éreztem, hogy szívtam be a d-vitamint. Feltöltődtem. YoonGi be akart szállni autójába, de én megfogva kezét rántottam magammal tovább egy sétálásra a suliig. A kellemes napsütést alig szakította meg néhány bárányfelhő időnként.
Az intézményhez érve pedig felfedeztem, milyen sokan jöttek el a gálára. Diákonként egy-két szülő, illetve még egy pár hozzátartozó eljött megnézni a gyerekeket, ami szívmelengető látvány volt. SiWon szorgosan üdvözölte őket a bejáratnál mosolyogva, majd minket is meglátott, odasietett hozzánk.
 - Gyorsan menjenek a diákokhoz, nagyon izgulhatnak. A többi kolléga már velük van a nagy öltözőben - YoonGira néztem értetlenül, mert a ,,nagy öltöző"-ről még nem hallottam.
Majd elindultunk, megálltunk egy folyosónál, ami nem is volt ismerős, ahol egyre csak gyűltek a családtagok, beverekedtük magunkat egy nagy helyiségbe, ami nem az előadó volt, de felfedeztem az összes diákot a suliból. Éppen BoMi szónokolt köztünk lelkesítően.
 - Mindig lelkesíted őket, ugye? - szólaltam meg, majd hirtelen egy BoMi termett a nyakamban.
 - Na, akkor látjátok már semmiért nincs aggódni való. És Luna a szomszédban vannak valakik, akik már vártak - mutatott az ajtó felé, ami a helyiségből nyílt, majd mikor benyitottam, az én kedves Diamond Wolves csapatom idegeskedett. Nem csak azok voltak jelen, akik a múltkori fellépésen hanem a többiek is. Megmosolyogtatott, hogy Amber, Krystal, és még nővére is elkísérték a csapatot.
Krystal fellelkesült arccal nyújtott át egy pólót, amelyen a 'Diamond Wolves' felirat díszelgett esztétikus betűtípussal.
 - Fiúk, lányok! - fordultam Los Angeles-i diákjaim felé. - Ha most kimentek innen nem lesz miért izgulnotok. Sokan vannak, de az ne zavarjon benneteket, mert csak érezzétek a táncot. Táncoljátok úgy el, amit ez a két szépség tanárotok megtanított - bókoltam Krystaléknak egy kicsit ezzel. - mintha csak az utolsó táncotok lenne, rendben? - csillogó szemek vettek kerül egyik pillanatról a másikra.

Befáradtunk mindannyian a nagy előadóba, amit apum és Jin apja tettek lehetővé. Egy tágas csarnok jött létre a Kirin mellett, ahol most talán ezer ember üldögélt fészkelődve, és még pár száz izgult a fellépése miatt. SiWon feltessékelt minket, tanárokat a színpadra, majd ő is fellépett a széles emelvényre. Sorba álltunk, pár méterre egymás mellett, elnyúlva széltében a színpadon. Egyesével végig néztem rajtunk, fessen, de mégis tavaszias öltözékekbe bújva teljesen más volt az összkép. Az első sorokban felfedeztem szüleimet, Jint, apját, és Amberéket is.
 - Mindenki üdvözlök a Kirin Art School gáláján szeretettel! - szólt bele a mikrofonba. - Én Choi SiWon vagyok, az intézmény igazgatója. Itt mögöttem az iskola tanárait láthatják. Hirai MoMo, az ének- és japán nyelv tanár - meghajolt az említett. - Yoon BoMi, az elsősök, illetve a másodikosok tánctanára, Jung HoSeok, aki Miss Yoon tánctanár párja, Son NaeEun, szintén az első két évben tanító énektanár, és mellette az énektanár párja Park JiMin, Kim TaeHyung, a harmadik, illetve negyedik évfolyam énektanára, Min YoonGi, a két évfolyam tánc-, és angoltanára - minden szólított meghajolt illedelmesen, majd SiWon rám nézett. - és végül Luna Wilson, YoonGi tánctanár párja, aki nem rég tért vissza közénk egy kihagyás után - én is előrehajoltam, majd tapsvihar közepette levonultunk. - Akkor hát megnyitnám a gálánkat, és az első fellépők pedig Luna Wilson Los Angelesből érkező táncakadémiai diákjai - pár segítő diák kigurította a szükséges kellékeket, majd elindult az alap zene, NaeEun és JiMin meg felsétált a színpad két szélén álló mikrofonokhoz, és ők énekelték végig a dalt. A szemnek és a fülnek is üdítő volt, mint egy büszke anyuka néztem őket.
Széles mosollyal hajoltak meg, majd újabb felkonferálás után jöttek sorra az osztályok, vagy évfolyamok tánccal, vagy egy dallal.
 - Most egy külön kérésre érkezik két harmadikos diákunk, akik sokat gyakoroltak, hogy ezt előadhassák itt is, önök előtt. Fogadják szeretettel Oh HaYoungot és Jeon JungKookot - a színfalak mögül előjöttek, majd megálltak egy méterre egymástól, a színpad elején, a fiú pedig szájához emelte a mikrofont.
 - Talán nem tudom visszaadni az eredeti előadót, de megpróbálom. Ezt a számot Luna és YoonGi tanárainknak küldjük - mosolygott felénk a páros. - I remember - csendült fel a zene, amitől egyből kirázott a hideg. Az összes eddigi emlékem visszatért az elmúlt hónapokról.
JungKook elrappelte a saját versszakait a szám elején, amitől az állam is leesett, hogy ilyet tud, majd HaYoung csodás hangja furakodott az ember fülébe a refrénnél, és a közös részeknél pedig egymásba fonódott a két fiatal hangja. Az előadás közben YoonGi lassan átölelt hátulról, nyomott egy puszit arcomra, akaratom ellenére is elmosolyodtam. Pirosra tapsoltam a kezemet a végén, majd bekönnyezve öleltem át barátomat.
Még fél órányi büszke bőgés után elérkezett az utolsó záró szám, a keringő, amit szintén igazgatónk konferált fel.
 - Most pedig a végzős évfolyam zárókeringője következik, köszönöm, hogy eljöttek, és fogadják mély szeretettel őket is, ahogy eddig tették a többiekkel, remélem elnyerte a tetszésüket a Kirin Art School diákjainak, illetve a L&K Dance Academy tanoncainak előadásai, és akkor jöjjön hát a zárótánc, érezzék magukat jól még egy utolsó szám erejéig - hajolt meg kissé, majd átadta a színpadot a fehér ruhás lányoknak és öltönyös párjaiknak. Csak úgy suhantak az emelvény felületén a zenével egyesülve, teljesen belemerültem.  A vége beállás pedig kecses és elegáns módon zárta le ezt az egész gálát.
Annyiszor gondolkoztam el azon, hogy mi lett volna, ha én nem leszek tanár itt. Az indított el rengeteg dolgot, és még mennyit fog. Büszkén nézhetek a tanoncaimra, a koreai, és az amerikai diákjaimra egyaránt. A kis hang pedig eltűnt a fejemből örökre.
Hátam mögé nézve nem találtam YoonGit, ezért keresni kezdtem a tömegben, majd SiWont láttam csak, hogy újra felment a színpadra.
 - Kérem, maradjanak még egy pár percre - értetlenül néztem, mert azt hittem ennyivel le lett zárva, aztán megszólalt egy zongora valahol, de nem fent, az 'I remember'-t játszotta valaki. Főnököm intett nekem, hogy menjek fel mellé, aztán mikor a közönséggel szembe álltam a szőkeség lépett egy vonalba velem, a zongora tovább szólt, én még értetlenebbül néztem rá. Ezután fél térdre ereszkedett, egyik kezében egy mikrofonnal.
 - Luna Wilson, kertelés nélkül kimondom, beléd zúgtam, ahogy a tinik szoktak egymásba. Nem vagyok egy nagy szám, de itt volnánk.

 - Mi értelme van, hogyha hetente elfelejtem a fél életem, YoonGi? - könnyeztem be.

 - Engem soha nem fogsz elfelejteni, inkább elmesélem hetente, amiket elfelejtesz, de nem akarlak megint látogatni minden nap a kórházban vagy elveszíteni. Úgyhogy mellettem maradsz, mert soha többé nem engedlek el magam mellől - elővett másik kezével egyik zsebéből egy kis dobozkát. - Hozzám jönnél feleségül?

Egy tűzijáték élménye játszódott le a fejemben, az összes emlékem kettőnkről előjött, rosszak s jók egyaránt, a közönség meg elkezdte kántálás szinten mondani, ami nekem is a nyelvem hegyén volt. A szót, ami megváltoztathatná az életemet, nem is csak az enyémet. A szót, amit ezerszer talán már kimondtam, de csupán most van nagyon nagy jelentősége. A szüleimre néztem a tömeg első soraiban, akik boldogan mosolyogva adták a szavakat a többi vendéggel együtt. Jinre terelődött tekintetem, akivel összeházasodtam volna, ha nincs MoMo, aztán ott vannak a többiek, mindegyikőjüknek megköszönhetnék valami apróságot.

Letérdeltem YoonGi elé, de még így is látott az utolsó sor is, rámosolyogtam barátomra, a tömeg elhallgatott, várták válaszomat síri csendben, vettem egy nagy levegőt. Megfogtam YoonGi kezét, amelyikben a mikrofont tartotta még mindig.

 - Igen - mondtam bele határozottan, aztán megcsókoltam YoonGit, együtt felálltunk, ráhúzta az ujjamra a csillogó gyűrűt, a közönség ezerrel tapsolt, ujjongott nekünk.

Elsírtam magam, mert YoonGiból, akibe csak úgy beleütköztem anno augusztusban, ezúttal a vőlegényemként tekinthetek mostantól. És az a lakat ott fent a toronyban Örökre ott is marad.

- Vége -

39.rész (Befejezés 1/2) - Good night..

*Luna pov*

Lebattyogtunk enni egyet YoonGival. Nem vagyok éhes, de talán csöndben marad ez hang a fejemben. Leültem a konyhába, elém tett egy előre becsomagolt szendvicset, majd amint újból felnéztem rá ételemből aggódó arcát fedeztem fel.

 - Mit álmodtál?

 - Hagyjuk - haraptam egyet reggelimből. - Nem fontos.

 - Miért ne lenne fontos a számára, Luna? Szeret téged, akkor nem jött volna el eddig, hogy csak annyiban hagyja a rémálmaid.

 - Ennyiben akarod hagyni, hogy hirtelen rosszul lettél, hogy rémálmaid vannak? Nem akarod megtudni, hogy miért vannak? - emelte fel hangját, de aggodalmat, féltést éreztem hangnemváltásában. - Általában egy fejfájás is valami bajt jelez, valamit, aminek nem kéne lennie.
 - Miért nem mondod el az álmodat, azt, hogy hallasz?
 - Nem mondom el - motyogtam magamban.
 - Én jót akarok neked, és ha hallgatsz rám, akkor nem lesz semmi baj, Luna.
 - Luna, miért törted el a tükröt tegnap? - lépett mellém YoonGi. - Miért beszéltél magadban előtte?
 - Hallotta, hogy miket mondtál, aggódik, Luna!
 - Szállj ki a fejemből! - rohantam a nappaliba. Leültem a kanapéra, majd térdeimre támaszkodtam könyökeimmel, és tenyerembe tettem fejemet.
 - Ezt kinek mondtad? - sietett utánam barátom.
 - Nem hagylak békén, amíg nem teszed, ami neked jó!
 - Meghaltam az álmomban, YoonGi! - pillantottam rá fájdalmasan, idegesen, majd elhallgattam.
Leült mellém, értetlenül nézett rám. Hátradőltem a kanapén, magam elé bámultam. Vállam felett áttette karját, magához húzott.
 - Tudod, hogy nem lesz semmi baj, Luna. Én itt vagyok veled. Mindig itt leszek - erre a mondatára beugrott az a jelenet, amikor augusztus végén nála aludtam, szintén magához húzott, úgy aludtunk el.
Mennyi minden történt azóta, pedig csak négy hónap telt el. Annyi minden rosszat csináltam. Annyi 'mi lett volna, ha?' kérdés jár a fejemben. Mi lett volna, ha nem jövök vissza egyszer sem Los Angelesbe, és ott maradtam volna mindig Szöulba? Mi lett volna, ha nem jön a képbe Jin?
Mi lett volna, ha nem akarok tanár lenni?
Lehunytam a szemem, újra megszólalt a fejemben az idegesítő hang.
 - Ne aludj el, most már ne, nem szabad - nem hallgattam az apró hangra, ami halkult el fejemben, mélyültem el, YoonGihoz bújva aludtam el. Végre éreztem, hogy normálisan ki tudom magam pihenni, fejfájással ugyan, de az is csak elnyomott még jobban.


*YoonGi pov*

Éreztem, hogy jobban hozzám bújt, hogy elnehezedett, mert elnyomta az álom. Rámosolyogtam szuszogó alakjára, legbelül örültem, hogy békésen alszik. Én is kicsit beszundikáltam, majd Luna fájdalmas mocorgására ébredtem. Próbáltam felrázni álmából, de nem reagált. Ordítottam a nevét, de nem hatott semmit. Odahívtam a szüleit mellé, ők sem tudtak, mit kezdeni vele. Homlokán apró, hideg verejték csapódott ki, megijedtem. Szülein láttam a kétségbeesést. Felkaptam a rémálmaiban szenvedő barátnőmet, majd a szüleit utasítva az autóhoz siettünk.
Beszálltam a hátsóülésre Lunával, apja a volán mögött, anyja pedig az anyósülésen helyet foglalt, ekkor Mr. Park a gázra lépett. Legördült nyikorgó kerekkel a feljáróról a jármű, aztán már csak szeltük az utakat. A közlekedés nem nekünk kedvezett. Mintha ezernyi piros lámpát kellett volna kivárnunk. Magamhoz szorítottam a remegő testet, próbáltam továbbra is felébreszteni hiába.
Ekkor zöldre váltott a lámpa, olyan sebesen mentünk, talán túl is léptük a megengedett sebességet jóval, de ez Luna apját nem nagyon izgatta valószínűleg.
A kórházba érve siettünk, elmondtunk, miért jöttünk, az orvos kikapta Lunát a kezemből, és egy hordágyon elvitték. Az emeletre vitték, azután már csak eltűnni láttam az egyik műtő ajtaja mögött, ahol mi már csupán a fehér ajtót nézhettük kívülről. Az aggodalom és a félelem érzései ültek a fejembe.
Biztos most megműtik az agyát, de képtelen lennék elviselni, ha elveszteném. Ha az esetek kilencven százalékába esik, én belehalok. Én nem szerettem még senkit így, ilyenképpen.


*Luna pov*

Hirtelen az ágyamban ébredtem fel, hihetetlenül lüktető fejfájással. Tettem egy lépést ágyamtól távolodtam, de belehasított egyet halántékomba a fájdalom, lépni is alig bírtam, aztán összecsuklottam a lépcsőn lefelé. Bevertem sípcsontjaimat, belilultak egyből. Összehúztam inkább magam, lábaimat magamhoz húztam. 
A másik pillanatban kint teremtem a hidegben, valamilyen vonatállomáson. A sínek között ücsörögtem, ugyanolyan pózban, mint ahogy az előző pillanatban még a lépcsőnkön. Elkezdtem vacogni a fagyos szellőtől. Többen is kérdezték, mit keresek ott, ordítottak, hogy keljek fel onnan, de mozdulni sem bírtam. Remegni kezdtek a sínek mellettem, fényességet láttam meg a távolban, a vonat közeledett felém.
 - Ez így jó neked, hogy nem hallgattál rám? - szólalt meg bennem a kis hang. - Jobb így, hogy ilyen dolgok szélén állsz? Jó, hogy itt ülsz, és semmit nem tehetsz, hogy elkerüld? Rendben van, hogy annyi mindent tehettél volna ellenne, de nem tetted? - sírva fakadtam. A vonat egyre jobban csak közeledett. Lehunytam a szemem, ekkor kicsordult egy könnycsepp pilláim közül, a vonatkürt összerezzentett. Aztán már csak a csapódást éreztem, de mikor kinyitottam szemeimet, egy fehér folyosón álltam, kórházi ruhában, amit a betegekre adnak. Senki, egy lélek sem volt körülöttem.

A folyosó üres volt, csupán a plafonon, néhány méterenként elhelyezett, téglalap alakú lámpák alkották a bútorzatot. Cipő és bármi lábbeli híján éreztem a hideg, szintén fehér követ lábaim alatt.
 - Örülsz, hogy ide jutottál? - szólalt meg mögöttem valaki. Megfordulva saját magamat fedeztem fel rendes ruhában.
 - Ki vagy?
 - Én te vagyok - felelte keserű mosollyal az arcán. - Csak éppen az a Luna vagyok, aki legbelül volt mindig is. Én döntöttem el néha a helyes utat helyetted is, de mivel nem hallgattál rám, néha átvettem az irányítást, hát ha rájössz utána, hogy a rossz útra nem kéne rálépned. Csomó gondot okoztam neked, valóban, nélkülem viszont nem is élnél már.
 - Hagyj békén - fordultam meg, mire az üres folyosón megjelentek különböző kinézetű ajtók, lefagytam.
 - Nem volt jobb, mikor nem csináltál semmi rosszat, boldog voltál YoonGival? - nyitott be egy szép, barna faajtón, ahol azt a jelenetet láttam, mikor fent voltam YoonGival a toronyban, és éppen a lakatot helyezte a korlátra. - Nem volt így jobb?
 - Ezek emlékek? - mutattam a többi ajtóra.
 - Igen. Vannak itt fájdalmasak, mikor elvesztettél valakit, például a nagymamád. Vannak olyan ajtók, amik mögött megbánt dolgok vannak, félrelépések, hasonlók. Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tette nyakamba a saját nyakláncom, amin a kis kulcs még mindig ott volt. - Rég volt rajtad, hordd mostantól. Én itt is hagylak, többet hallani sem fogsz.
 - Meg fogok halni? - fogtam meg karját.
 - Ezt nem tudhatom, annyit tudok csupán, amennyit te - tűnt el alakja.
Így újra egyedül voltam, de az ajtók nem tűntek el.


*YoonGi pov*

Órák óta egy mondat sem derült ki, de aztán az orvosa kilépett a műtőből.
 - Luna hozzátartozói? - fordult felénk. - Rendben lesz. Meg kellett műteni a daganatát, mert már a szervezete nem bírta, és ezért lehettek a rosszullétei, meg az állapota, ahogyan idehozták, azt is ez váltotta ki. Túlélte szerencsésen - ekkor mind a hárman fellélegeztünk. -, de sajnos kómában van. Az okát még nem tudjuk, lehet sokk is, de holnapig dolgozunk a megoldásokon, viszont addig is megkérném önöket, hogy menjenek haza, mert nem is tudnák ma látni őt. Holnap délután már látogathatják.
 - Rendben, köszönjük - higgadtan, de aggódva szólalt meg Luna apja.
Elhagytuk az épületet, majd hazamentünk.
Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert túlságosan is sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet Lunával. Nézegettem Luna dolgait szobájában, majd a polcán megtaláltam a nyakláncát az apró kis kulccsal.
Másnap, pedig meglátogathattuk. Egy kórteremben helyezték el egyedül. Lélegeztető gépre volt kötve. A látványtól anyukája sírásban tört ki, ezért Mr. Park ki is vitte a folyosóra. Egyedül voltam barátnőmmel a szobában ekkor.
 - Szia, drágám - ültem le az ágya melletti székre. - Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tettem le a nyakláncot a kis éjjeliszekrényre. - Nem tudom, most hallasz-e vagy nem, de nem akarlak elveszteni. Öhm..szeretnél hallgatni egy kis zenét? - vettem elő telefonomat, majd a fülhallgatót betettem Luna fülébe, és elindítottam az első közös emlékünk első dalát.
Megijedtem tényleg, mert nem volt még senkim kómában. Nem is akartam soha.
 - Ezt itt hagyom neked, mert mennem kell - jeleztek a nővérek az ajtóból. - Jó éjszakát..szerelmem - nyomtam egy puszit homlokára.


*Luna pov*

Elkezdődött egy ismerős dallam visszhangozni a folyosón, majd az egyik ajtóhoz léptem, ahol csak felerősödött a hangja. Benyitottam, és egy újabb emlék ütközött velem szembe.
Együtt táncoltunk a Kirin tánctermében, az 'I remember' című dalra. Vagyis kívülről néztem az emlékem. Rám mosolygott.
 - Nem olyan vagy, mint amilyennek látszol.
 - A felét sem ismered.
 - Meg szeretnélek ismerni, Luna.
 - Lesz időd rá, YoonGi.
Éreztem, hogy már itt beleszerettem. Ezek után megismertem BoMit is, aki Krytallal együtt, nővérem helyett nővérem volt. Bekönnyeztem, összerogytam.
Nem akarok elmenni innen. Elhalkult a zene is körülöttem. Kilökött onnan valami, az ajtó becsapódott. Feltápászkodtam, elkezdtem szaladni, amennyire lábaim bírták. Végtelen folyosó, milliónyi, különböző kinézetű ajtókkal. Nem jutottam semmi végére, csak futottam.
 - Jó éjszakát, szerelmem - hallottam ismét visszhangozni egy ismerős hangot, de nem tudtam merre szaladjak, hogy utolérjem.
Futottam, ahogyan csak bírtam, hirtelen viszont a talpaim alatt már nem járólap volt, hanem hideg, vizes homok. A parton voltam. Messzebb már melegebb, és szárazabb volt a homok, de én maradtam az árnyékban.

A távolba néztem, két szülő alakját fedeztem fel. Egy kis pöttöm kislány kezeit fogták, lóbálták a víz felett játékból. Újabb könnyeket kezdtem hullatni, mikor felismertem a saját kis családomat. Talán ez volt az utolsó együtt töltött napunk, amikor nem a munkával törődtek a szüleim. Hiányoznak ezek a napok, amiket lassan húsz éve vissza nem tudnék már hozni.

39.rész vége

38.rész - Voices in the head

Remegni kezdtek térdeim összecsuklottak. Hozzám sietett a két jövevény a járműből kiszállva, majd a szőkeség kezébe fogta arcomat letérdelve elém.

 - Mit csinálsz te nélkülem? - ölelt át YoonGi.

 - Akkor is bajba kerülök, ha veled vagyok - vigyorodtam el.
 - Ne csináld ezt velem többet, rendben? Ne küldj el - adott egy meleg puszit homlokomra.
Próbált megnyugtatni, hogy könnyeim ne gördüljenek le arcomon. Ekkor felnéztem a YoonGi mögé lépő, szintén ismerős arcra. Elképedtem.
 - Apa? Te..te mit keresel itt? - kapaszkodtam meg a mellettem térdelő vállába, hogy fel tudjak kelni a földről.
 - Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - öltem át hirtelen magához szorítva, vállamon megéreztem meleg könnyeit, elöntött az aggodalom, mert édesapám még nem nagyon sírt, nagy dolgok miatt volt egyszer-kétszer, hogy előfordult. Szipogott nagyokat, de próbálta visszatartani a nagyját. - Miért nem mondtad el nekem is? - nézett rám kérdően kicsit eltolva magától, hogy lássa arcomat. Szemei bevörösödtek, mintha egy hete csak sírt volna.
 - El..el voltál foglalva a munkával, meg nem akartalak zavarni - magyarázkodtam habogva keserűen elmosolyodva.
 - Azt hiszed azzal zavarsz, ha ilyet elmondasz nekem? - tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd újra átkarolt. - Sajnálom, hogy nem nagyon beszéltünk az elmúlt időben, sajnálom, hogy a munkát tettem előre, és azt is nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem rád - dünnyögte szipogva fülem mellett, ölelése közben. - Azt már nem tudom visszahozni, amit elszalasztottam. Mindig csak dolgoztam, hogy megadjak neked mindent, de közben a figyelmet nem kaptad meg tőlem. Közben meg sajnos felnőttél, lehet, sőt biztos, hogy a fél életedről nem is tudok semmit. Elkezdtél dolgozni, elutaztál máshova, van neked az a hülye gyerek, akivel idejöttem ma, aminek örülök, mert valaki figyel rád.
 - Apa, mindent megadtál, így tudtam elérni a munkát - néztem szülőm szemébe. - Nem a te hibád, hogy sokat kellett dolgoznod, hogy elérd ezt itt - mutattam magunk köré. Átnéztem a út túloldalára, aztán egy erős sípoló hangot hallottam, hirtelen újra megremegtek lábaim, alig bírtam megállni rajtuk a szemhéjaim is elnehezedtek.
 - Jól vagy? - kérdezték egyszerre.
 - Persze, csak elgondolkoztam, menjünk be, hideg van - simogattam meg saját vállaimat jelezve átfázottságomat.
YoonGi segítségét kértem, hogy fellépkedjek a lépcsőn, a fürdőt vettem célba, az ajtóban lévő kulcsot elfordítottam, hogy egyedül lehessek, és senki sem jöjjön be. Belenéztem a hófehér mosdókagyló felett felakasztott keret nélküli, hatalmas, téglalap alakú, tisztára takarított tükörbe. Szemeim alatt megjelentek a kék színű karikák, a fáradság jelei, amiből rájöttem a rosszullétem okára. Rányomtam mutatóujjamat a visszatükröződő felületre, egy ponton, ahol mellkasomra mutattam így. Félre döntöttem a fejemet, sóhajtottam egy nagyot.
 - Szarul nézel ki, nem akarsz valamit kezdeni magaddal? - vigyorodtam el. - Érzem, valami végét, te nem? - saját tükörképemet bámultam. - Nem elég, hogy a lábad sem százas, még a fejedben is oda nem illő dolgok vannak, igazam van? - mintha valaki máshoz beszéltem volna. - Megőrültél - jegyeztem meg magamnak, majd komótosan megfogtam két kezemmel a tükör szélét, leakasztottam azt helyéről, és teli erőből a földhöz vágtam. Nagy csörömpölést hallatott, ami visszhangzott az egész szobában. Sírva fakadtam a szilánkok felett, nem tudtam, mi ütött belém, mi késztetett erre a tettre. Lassan leguggoltam, egy nagyobb darabot a kezembe véve elvigyorodtam. - Senkinek sem hiányoznál már egy idő után, ezt ne feledd, Luna - nyeltem egy nagyot gombóccal a torkomban, majd az éles darab is újra a földet érte kicsúszva ujjaim közül, a többi kisebb szilánk közé esett ijedségem miatt.

Guggoló helyzetben maradtam, kezeimet összekulcsolva tettem térdeimre, és fejem ráhajtottam. Fájdalmas szipogásom töltötte meg a szobát.
 - Luna! Engedj be! - dörömbölt az ajtón YoonGi. - Minden oké? - folytatta, majd próbálta lenyomni a kilincset így bejönni, sikertelenül.
 - Hagyjatok most egy kicsit - próbáltam normális hangerővel, a normál hangszínemben kimondani, de elhalkult hangom, sóhajtottam egyet, majd leültem a hideg kékes színű kőre, felhúztam lábaimat. - Nem így akartad ezt a napot ilyenre, látom rajtad - újra magamban kezdtem beszélni.
 - Luna? Engedj be, kérlek. Aggódom - hallottam meg újra YoonGi lágy hangját az ajtón túlról. Feltápászkodva kinyitottam a zárat, majd kitártam az ajtót. Elkerekedett szemmel nézett végig a mögöttem elterülő szilánkokon, átkaroltam karjai alatt, sírásba kezdtem. - Miért csináltad ezt? - kezdte el hátamat simogatni nyugtatóul. Válasz nélkül hagytam. Áthúzott a szobámba, leültetett ágyamra, majd adott egy puszit homlokomra. - Pihenj egy kicsit, kérlek - hallgatva rá eldőltem az ágyon, lehunyva szemem már aludtam is.


*HoSeok pov*

Figyelmesen néztem barátnőmet, amint a telefonon beszélgetett. YoonGi a másik oldalon adta át az infókat BoMi kérésére Lunáról. Mikor letette a készüléket az ágyra zuhant mellém. Mosolyommal próbáltam felvidítani.
 - Mi az? - kérdeztem meg végül.
 - Luna rosszul volt. Nem akarom elveszteni őt, HoSeok, tudod te is. - döntötte vállamra fejét.
 - Senki sem akarja elveszteni, de tudod, mi kell most neki? Pihenés, nem segít a betegségén, de nem is árt vele magának. Most otthon van, nem kell semmi máson aggódnia, minthogy meggyógyuljon, és nézz a szemembe - szakítottam félbe saját magamat, kezembe fogtam arcát, hogy pillái alól rám nézzen. - Nem lesz semmi baj, meg fog gyógyulni, ezt megígérem neked. - mosolyogtam rá, amitől ő is mosolyra húzta száját.
Tudom, hogy rövid idő alatt szinte már testvérévé fogadta Lunát, fél elveszteni, de senki sem él örökké, és én se bírom ki, hogy mindig mosolyogjak, ha fel kell őt vidítanom. Talán engem is túlél majd, így egyedül kell hagynom. A legnagyobb mumus a fájdalom, ami sírással jár, és nem tudom bármikor megvédeni őt a démonjaitól.
Talán egy ideig meg tudom oldani a dolgokat egy mosollyal, és egy öleléssel.
Rengeteg dolog fájt már nekem is, szörnyű volt nézni a szeretteim halálát, mert hát ki kívánná ezt. Vigasztalt a gondolat, hogy egy jobb helyre kerültek, de az nem hagyott nyugodni soha, hogy lehet, tudtam volna rajtuk még segíteni.

*Luna pov*

Az éles üveg reccsenésének hangja az agyamig hatol, az a hang, ami újra és újra a legsötétebb részekre is behatol elmémbe fájdítja meg fejemet. Lábam alatt vértócsa keletkezik, a szilánk áll ki végtagomból. Elvesztem lassan eszméletemet a vérveszteség miatt. Elkezd folyni könnyem is, patakokban csorog le már államról. Álló helyzetből egy másodperc alatt a földre zuhanok, nagy csattanással ér véget a hangzavar a fejemben.
Hirtelen felriadtam álmomból, körbenéztem szobámba, felfedeztem YoonGi alakját a padlón elnyúlva, egy párnával feje alatt aludt, vergődésem sem ébresztette fel. Lihegve, verejtékezve roskadtam magamba. Nagyot szusszantva dőltem az ágy háttámlájának. Faliórámra tekintve fedeztem fel, hogy még csak hajnali ötöt ütött az óra. A fáradság, a kialvatlanság, a fájdalmak olyan hamar törtek rám az elmúlt napokban, hogy furcsálltam erősen.
 - Oh, felébredtél? Bocsi - szólalt meg hirtelen valami, körülnéztem, de senki nem volt a szobában rajtam kívűl ébren. - Ne nézelődj, itt vagyok benned, Luna. Csak szerettem volna, hogy tudd, én még itt vagyok neked, nem akarok több kárt okozni, ezért nem teszek semmit, amiről nem tudsz.
 - Kezdek megőrülni is - suttogtam magamnak, tincseim közé túrtam
 - Oh..Luna. Nem őrültél meg, viszont engem kezdenek aggasztani a fájdalmaid, amik előjöttek.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam elhitetni magammal, hogy tényleg nem hülyültem meg. YoonGi éppen nyújtózott egyet, mikor kinyitva szemét rám nézett.
 - Jobban vagy? - ült fel kitörölve szeméből a csipát.
 - Persze, de YoonGi van valami mégis - szemei egyből kipattantak, eltűnt álmossága, tenyerei közé zárta kezemet, amelyiket előbb elérte, kérdőn nézett rám, majd újra kinyitottam számat. - Rémálmom volt, kimerült vagyok - tekintete tanakodóvá vált.
 - Jobb lenne úgy, ha átölelnélek, míg alszol egyet? Ez az egyetlen ötletem.
 - Ne, nem akarok aludni.
 - Akkor hallani akarsz engem? Jó döntést hoztál, nem muszáj aludnod, végül is. Ebbe fogsz megrokkanni, ebbe a döntésedbe. Továbbra is ordítozni fogok itt a fejedben, amíg nem hallgatsz rám. Legalább egyél valamit. Én csak neked akarok jót.
 - Jól van - sóhajtottam, erre YoonGi felém fordult értetlen fejet vágva. - Együnk valamit, kérlek.
Most teljesen össze vagyok zavarodva. Hogy került ez a hang a fejembe? Ez a kis hang segíteni akar nekem, vagy bajba sodorni? Lehet a daganat nyomja az agyam egy részen. De miért lettek rémálmaim?

38.rész vége

37.rész - Missing patch

A szobámban, az ágyamon hanyatt fekve bámultam a plafonom. A hófehér felület akár rám is szakadhatott volna, akkor sem tettem volna semmit csak gondolkoztam volna tovább.

 - Vállaljam-e a kezeléseket vagy nem? - őrlődtem, mivel rákerestem neten a kockázatokra, plusz azok, amiket mondott a doki, amik felmerülhetnek közben, aztán hasamra fordultam, magamhoz vettem a kemény fedelű könyvecskét, ami anyu adott, majd ami csak úgy jött leírtam. Az összes gondolatomat, kérdésemet.

A teleírt oldalt nem vettem jó jelnek, túl sok kérdőjel volt a fejemben. Összecsuktam az oldalakat, aztán a már lassan meggyógyult lábammal lesántikáltam a konyhába. Mit ne mondjak, most jól esne YoonGi jelenléte.

Egy almát unatkozásképpen elfalatozva dőltem neki a konyhapultnak.
Visszaemlékeztem arra, mikor régen a dokik azt mondták a két személyiségemre, hogy képzeletbeli barát, akkor talán az is volt, a nagymamám halála által létrejött barát, de most inkább örülnék egy az agyam által létrehozott embernek, mint egy gombócszerű valaminek a koponyámon belül.


*YoonGi pov*

Túlságosan is érzem, hogy nincs mellettem, érzem, hogy nem csak pár napra marad távol, érzem, hogy nincs is WooJinál, érzem, hogy nincs a kontinensen. Nem foghatom meg kezét, ha akarnám.
Az óráimat, mint egy zombi, aki nem rég ébredt fel álmából tartottam meg, de diákjaimon is láttam, hogy hiányolják Lunát.
Később, az utolsó órák előtt, délután TaeHyunggal elegyedtem beszélgetésbe.
 - YoonGi, tudom, hogy hiányzik, de ne legyél ilyen hangulatban tőle. Mesélek valamit, rendben? - válasz nélkül hagytam, hogy tudja folytatni. - Kedveltem Lunát, de neked köszönhetően egyre többet beszélgetek HaYival, mivel ugye te hoztad el a múltkori buliba.
 - Ne is beszéljünk arról a buliról, - szakítottam félbe. - de folytasd, kérlek.
 - Ezek előtt viszont féltékeny voltam rád, hiányzott, ha nem volt ott. Most ezzel nem a feldühíteni akartalak, hanem azért, mert valamiért mégsem engem választott, hanem téged, meg sokat kibírt már a kapcsolatotok, nem fog egy kis távolság megártani. Nem fogalmaztam annyira érthetően viszont remélem, azért megértetted a lényeget.
 - Meg - bólintottam.
 - Látni fogod még, nyugodj meg - veregette meg hátamat.
Sajnos túlságosan is láttam valaminek a végét ekkor, nem tudtam magam mosolyra késztetni.
Utolsó órám végeztével is még mindig a táncteremben üldögéltem a zongoraszéken. Néztem magam elé. Ez egyszer nem Lunára gondoltam, hanem azokra az estékre, amikor este tizenegyig is gyakoroltam a táncokat, hogy ne utáljam annyira a munkámat, hogy meg tudjam szerezni magamnak a biztos állást. Nem, én nem akartam eredetileg tánctanár lenni, de hát muszáj volt így lennie, mert ha maradtam volna az alap felállásnál, annál, amivé akartam válni, nem nagyon jutottam volna sokra.
A zene viszont minden tervemben szerepelt valamilyen formában.
Szüleim sohasem foglalkoztak igazán velem anno, ezért a zenével menekültem el tőlük és a világtól, mint sok, még otthonlakó a húszas évei előtt.
Már este hat fele járt, mikor BoMi toppant be az ajtón.
 - Mit keresel itt, YoonGi? - huppant le mellém.
 - Gondolkoznom kellett, de ilyenkor nagyon elrontom a kedvem. Igazából te mit keresel itt, BoMi?
 - Bent hagytam a tanáriban a telefonomat, te viszont mióta Luna nem jött vissza veled talán kicsit lehangolt vagy, mármint én annak látlak. Ha tényleg látni akarod, videóhívás már létezik vagy menj vissza hozzá, YoonGi. Harcolj érte - mosolygott biztatóan rám. - Ha már értem nem volt erőd - nevette el magát. - Viccelek, maradsz vagy jössz? - lökte el magát a bútorzattól.
 - Menj csak. Majd megyek én is - erőltettem egy vigyort arcomra, majd belenéztem a tükörbe, és rám jött a köhögő roham. Sajnos, láttam már olyat, mint ami Lunának van most, és nem lett jó vége. Nem tudom, hogy megéri-e leszoknom a cigiről, hogy ne károsodjon tovább a tüdőm, vagy hagyjam, mert úgysem bírok majd Luna nélkül élni, és hát valamiben meg kell halni.


*Luna pov*

A hajnali decemberi hideg érte arcomat, amikor rávettem magam, hogy elmegyek sétálni, elsétáltam a házunk előtt fekvő útig, és le is ültem a padkára, olyat belehasított egyet talpamba a fájdalom, hogy nem bírtam volna talpon maradni. Erről a helyzetemről az a régi karácsony jutott eszembe, amikor tele voltam sebekkel és leültem a padkára sírva. Nem vállalom. Szellemi leépüléssel járna. Nem vállalom. Nem is élnék utána normális életet. Nem vállalom. Eldöntöttem. Nem vállalom. Meg kell tennem még pár dolgot.
 - Jesszusom, Luna, miért ülsz itt kint? - rohant hozzám anya.
 - Nem vállalom, anya - hajtottam le fejem. - Nem lenne utána jó senkinek, főleg nem nekem.
 - Így döntöttél? - húzott fel a hideg aszfaltpadkáról, bólintottam kérdésére. - Elvesztem hát egy szem lányom, de ha így jó neked, ám legyen - ölelt magához szorosan, talán ennyire még nem szorított meg egyetlen ölelésénél sem eddigi életem során. - De menjünk be, szívem - törölte le úgy, hogy ne láthassam egy könnyét, de megláttam. Nem akarnék úgy élni tovább.
Kicsit később, dél táján skypeolni akartam YoonGival, amint elérhető lett a státusza. Amikor felvette rámosolyogtam laptopom kamerájára.
 - Szia, YoonGi.
 - Hiányzol - sóhajtott egy mélyet, követtem példáját és én is sóhajtottam egy mélyet.
 - YoonGi, nem vállalom a kezeléseket. Tudom, mivel járna egy idő után, nem akarom.
 - Tudtam, hogy ez lesz az elhatározásod, de akkor miért nem engedted, hogy ott maradjak?
 - Neked továbbra is tanítanod kell a diákokat, én meg el leszek itt is.
 - Hogyan tudnék lenni csak úgy, hogy nem látlak?
 - Most is látsz.
 - Ismertem olyat, akinek ilyen volt, mint neked. Tudom, mi a vége. Én akkor mit fogok csinálni, ha..- lehajtotta fejét, haja belelógott arcába, nem láttam. - Jó éjt, Luna. - tűnt el a képernyőről, és ekkor görcsbe rándult gyomrom, a sírás kerülgetett. Betoppant szobámba anyum, gyorsan elkezdtem mosolyogni, de aggódva leült mellém.
 - Mi történt?
 - Semmi, YoonGi, csak, nem akar elveszíteni azt hiszem. - hajtottam le fejemet.
 - Miért akartál sírni, drágám? - simogatta meg hátamat.
 - Mert én sem akarom őt, anya. Augusztus óta ismerem, de nem bírok nélküle meglenni. Nem akarok ezzel nyálas lenni, tényleg, de tudom, hogy mi fog következni - magam elé néztem, eldőltem az ágyamon. - Neked leesett már, hogy mi fog velem történni, anya? - nem szólt semmit, csak kiment a szobámból.
Sírni fog. Anyu mindig olyan volt, hogy nem akarta, hogy sírni lássam. Nem tudom, hogy apu előtt sírt-e már, de biztos. Anya azt szerette volna elérni, hogy ne lássam őt gyengének soha, egyszer sem. Viszont tudom, hogy mikor fájnak neki dolgok. Látszik valakin, ha valami emészti.
Nem akarok még tovább menni.

Az elkövetkezendő napon lábamról szinte egész végig megfeledkeztem, mert a fejfájásom elnyomta. Semmilyen fejfájás csillapító nem volt otthon, ezért anyum elment a dokimhoz kérni valamilyen receptet. Lekísértem az ajtóig, és ahogy elhajtott a kocsival, egy másik jármű gördült a házunk elé, mielőtt még becsuktam volna az ajtót. Kiszálltak belőle az utasai, a lábam viszont újra bejelzett, nem bírta el súlyom hirtelen, így összerogytam. Fájdalmasan, de mégis boldogan néztem a felém közeledőkre.

37.rész vége