Special Parts - #1 The wedding

*Luna pov*

Az amnéziám még mindig megmaradt, így hétről-hétre élem az életem, amiben YoonGi szívesen segít. Szüleimet viszont egyre boldogabbnak látom, mióta Szöulba laknak. De bárcsak mindenkit, akit akarok ide költöztethetnék.

Sétáltam egyedül, a Kirin felé a tavaszias időben, azon a márciusi napon. Feltámadt hirtelen a szél. Harcolni kezdtem tehetetlen tincseimmel, majd két kéz elsöpörte arcomból hajamat, aztán már csak barátom ismerős és mézédes csókját éreztem ajkaimon.

 - Miért indultál el nélkülem? - mosolygott rám YoonGi.

 - Gondolkodni akartam kicsit - válaszoltam, majd kézen fogva mentünk tovább az intézmény felé. - Egy éve, hogy a menyasszonyod vagyok már-

 - Ne is mondj többet, Luna - csitított el, a suliba belépve egyből a táncteremhez vezetett, ahol anyukám, BoMi és Krystal vártak már minket. Kimenve becsukta maga mögött az ajtót, értetlen fejet vágva álltam ott.

 - Ma lesz az esküvőtök - szólalt meg anyum, mire elkerekedtek a szemeim. - Bocsi, de megszerveztük nélküled, tudjuk, ez a te napod, de egyszerűen egy éve itt várunk - nevette el magát mind. - Én tudom, hogy mennyire nehéz összehozni egy esküvőt, ezért is segítettünk neked, így már csak ragyognod kell...ebben - emelt fel egy egyszerű, de mégis csodásan festői esküvői ruhát anyám. - Az egész ceremónia pedig itt lesz megtartva, a Kirinben - részletezte. - Három óra múlva kezdődik az egész, addig rád adjuk ezt a szép ruhát - könnyedén felvettem a csipkézett, hosszú ujjú darabot, aztán tényleg magamra is hagytak, hogy menjenek szervezkedni.

Leültem a zongoraszékre, véletlenszerűen lenyomtam mutatóujjammal a billentyűket, elgondolkodtam. Hogyan tudtak egy egész esküvőt megrendezni a tudtom nélkül?

 - A kis ravasz mindenüket - mosolyodtam el.

 - Szabad? - lépett be a hangja alapján, TaeHyung, felé fordultam, továbbra is ülve maradva, majd felfedeztem öltönyét. - De szép itt valaki - vette fel a szokásos vigyorát. - Viszont szerintem a farmer jobban áll - viccelődött. - Hihetetlen, hogy két barátom összeházasodik ma. Örülsz, hogy őt választottad? - értetlenül néztem rá. - Nekünk is volt egy olyan esetünk, közben meg az a pultos srác, és hát - sóhajtott egyet, zsebébe tette kezeit. - Már az elejétől kezdve láttam, hogy ti egymás mellett fogtok kikötni. Nem is tévedtem. Végül is örülök nektek, és annak, hogy én is megtaláltam magamnak HaYit. Most pedig megkeresem azt a hülyét, akit vőlegényednek hívsz még egy ideig - távozott is a helyiségből, és én megint magam maradtam. Visszafordultam a zongorához, és elkezdtem az első dalt játszani rajta, ami eszembe jutott. I remember. Elragadott magával a zene, belemélyedtem, minden egyes emlék újra előjött az elmémben, amit átéltem YoonGival, az első táncunk emléke, és amikor megkérte a kezem a színpadon, miközben e zene szólt a háttérben.

Leütöttem az utolsó hangot is, majd valaki tapsolása hallatszott a helyiségben.

 - Ez a dal - érzékenyült el BoMi közelebb lépve felém. - Remekül táncoltatok erre anno is, jaj, azok az augusztusok - mosolyodott el. - Örülök, hogy azt mondtad neki, hogy lesz ideje megismerni téged - elkerekedtek szemeim. - Szerinted nem hallottam, amiket akkor mondtál neki? Annyi mindent meg lehet bánni az életben, annyi mindent tönkre tehet egy veszekedés, de titeket senki az ég világon nem választott el. Amúgy meg azért jöttem, hogy megcsináljam a hajad - lépett mögém, majd elkezdett egy laza fonatot létrehozni hajamból.

 - Félek, BoMi - engedte le vállamra a fonatot. - Mi lesz, ha megbánok valamit? Ha ezt az egészet megbánom? Mi van, ha csak eddig volt jó, míg nem házasodtunk össze, és utána meg veszekedni fogunk minden nap?

 - Nyugodj meg, Luna. Én is eshettem volna kétségbe már, hogy lassan három éve, hogy együtt vagyok HoSeokkal, de még nem kérte meg a kezem. Annyit tudok neked mondani, hogy ha majd meglátod őt ott az oltárnál, akkor fogod eldönteni a kérdéseidet. Ezért látni rengeteg filmben, hogy a menyasszony már a teremben van és ekkor lép le. Mert akkor tudatosul néhány emberben a dolgok súlya, mikor már ott áll a küszöbén - ölelt át. - Az amnéziádat is félretette, nem érdekli YoonGit, hogy minden héten újra és újra mesélnie kell neked, mert szeret eléggé ehhez. Viszont nekem mennem kell díszíteni, de ott leszek melletted majd Krystallal - mosolygott.

Kiment, majd úgy fordultam a zongoraszéken, hogy lássam magam a tükrökben. El sem hiszem, hogy eddig jutottam. A repülőn ide felé, azon az augusztusi napon talán nem is gondoltam volna, hogy azzal az utazással megváltozik az életem. Ha pedig elölről kezdhetnék bármit is, semmin nem változtatnék, mert a dolgoktól a múltban lettem ilyen amilyen.

 - Kislányom! - csapta össze tenyerét apu, mikor belépett a táncterembe. - Olyan gyönyörű vagy - fogta meg a kezemet, és állított fel. - Itt az idő, drágám - ölelt át. - Ezt anyád adta nekem, hogy adjam oda neked - nyújtott át egy dobozt, amiben egy fehér magassarkú foglalt helyet. - Még én is sajnos emlékszem arra a filmre, amire rávettetek egyszer anyáddal, hogy nézzem meg. Abban volt, hogy minden esküvőre kell valami régi, és hát ez édesanyád cipője, amiben összeházasodtunk - azonnal fel is vettem, de még ezzel együtt sem voltam olyan magas, mint édesapám. - Mehetünk? - tartotta karját, hogy karoljak belé.

Kiléptünk a folyosóra, ami végig fel volt díszítve, apum a nagyterem felé vezetett, ahol volt a gála is.

 - Biztos vagy ugye mindenben, drágám? - szólalt meg menet közben.

 - Ha nem leszek, először neked jelzem majd - mosolyogtam rá, amit egy vigyorgással viszonzott.

Szemkápráztatóan szép virágokkal volt teleaggatva a csarnok. A székek két részre voltak szedve, YoonGi hozzátartozóira és az enyémekre.

Anyum várt az ajtóban, hogy átadja nekem a csokromat. Aztán a színpadra tekintettem, ami egy fehér szövet szőnyeggel volt letakarva, és fent már a szőke hercegem várakozott, és olyan mosoly ült az arcára, amit nem is láttam még. Apum segítségével fellépkedtem a színpadra, és átadott YoonGinak, aki egyből meg is fogta kezemet. A színpadon a másik oldalamon állt BoMi és Krystal, YoonGi bal oldalán pedig HoSeok és TaeHyung szobrozott.

El is kezdte a mondókáját, aki összeadott minket, de ahelyett, hogy rá figyeltem volna a gondolataim megint más irányt vettek.

 - Kérném a gyűrűket - eszméltem fel a kijelentésre, HoSeok oda is adta őket, majd egymás felé fordultam párommal. Felhúzta ujjamra a gyűrűt, én is az övére.

 - Min YoonGi, szeretné-e törvényes feleségéül fogadni az itt megjelent Luna Wilsont? - hallottam meg az első kérdést.

 - Igen - hangzott a határozott válasz.

 - És ön, Luna Wilson, szeretné-e férjül fogadni az itt megjelent Min YoonGit? - nézett rám az eskető, és nagyot nyeltem. YoonGin miért nem látszik, hogy hadakozik valamivel? Miért csak én vagyok kétségek között? De aztán ránéztem leendő férjemre, és ahogy BoMi mondta, a küszöbön álltam.

 - Igen - mosolyodtam el YoonGi szemeibe nézve még mindig.

 - Mielőtt még kimondaná, mondhatok valamit? - fordult az eskető felé. - Én szeretni foglak téged, Luna, amíg csak élek, és nem érdekel majd, hogy hetente emlékeztetnem kell, hogy a feleségem vagy, de megteszem, mert szeretlek - sóhajtott. - Ennyi lett volna.

 - Akkor önöket ezúttal, Min YoonGi és Luna Wilson, a legnagyobb boldogságommal férjnek és feleségnek nyilvánítalak. Megcsókolhatják egymást - azonnal mosolyogva megcsókolt, mire az embertömeg éljenezni kezdett tapsolva. A színpadról lesétáltunk, és anyumék szöuli háza felé vette a násznép az irányt, ahova a lagzit szervezték.

A házukban helyett kapott egy nagy terem, amit most beáldozhattunk a evés és az ivás oltárán. A helyiség tömve lett a rokonsággal, annyi kör alakú asztalt, amennyi kellett elhelyeztek a család férfiai, mi, a női nem leterítettük fehér abroszokkal azokat. Édesanyám vette a fáradságot és a több, mint ötven embernek főzött előre, így neki álltunk falatozni.

 - Oh, kislányom, olyan gyönyörű vagy - simogatta meg a hátamat, édesapám helyére ülve, míg apum kiment pár fiúval a konyhába hozni a következő ételeket. - Nem fáj a lábad a cipőben?

 - Le nem veszem az anyukám cipőjét - nevettem el magam. - Hogy-hogy ilyen házat vettetek?

 - Tudod, hogy szeretünk előre gondolkozni néha, ami kellett is - a hely teljesen megtelt az egyes asztaloknál ülők beszélgetésével. YoonGi és az apám víg evőversenyeket tartottak két oldalamon, amíg én jókat nevettem. Előkerült néhány alkoholos üveg valahonnan, de láttam, hogy mindenki milyen jól szórakozik.

A násznép egy része erős alkoholos állapotba került a végére, ezért haza kellett küldeni őket, a hangoskodást, és a szomszédok feljelentését elkerülve. Átöltöztem, és úgy segítettem elpakolni szüleimnek.

 - Anya, hagyd csak, azt majd én kiviszem - fogtam meg egy szemeteszsákot, amiben a használt üvegek, és ehhez hasonlók voltak. - Apa már alszik?

 - Nem kellett volna neki az az utolsó kör, drágám - ölelt át. - Milyen érzés feleségnek lenni, Luna?

 - Ugyanolyan - néztem a köves gyűrűre az ujjamon. - Semmi nem változott.

 - Én is azt hittem. Kicsit azért meg fog változni, Luna, de majd a mézeshetek után üt be a tényleges házas élet. Tényleg, jó, hogy mondom. Holnap után mentek a nászutatokra, Hawaiira. Ez is meglepi, ezért tudod meg még csak most - mosolygott.

 - Miért terveztetek meg nélkülem mindent? Nem baj, mert a legjobb érzés volt ez az egész esküvő, de azért mégis.

 - Sajnálom - szomorodott el anyám arckifejezése.

 - Nem kell sajnálnod semmit, inkább én köszönöm - nyomtam puszit arcára. - Menj fel aludni, nem akarom, hogy holnap fájjon a fejed - toltam ki a helyiségből édesanyám, majd befejezve a pakolást felmentem magam is a vendégszobába aludni egy sort.

(Előzetes a következő special-ból..)

#2 The honeymoon

Az előző nap hála istennek kiheverte férjem az alkoholt pár fájdalomcsillapítóval, így ma utazhatunk is közvetlen járattal Hawaii mesés partjaira.

38.rész - Voices in the head

Remegni kezdtek térdeim összecsuklottak. Hozzám sietett a két jövevény a járműből kiszállva, majd a szőkeség kezébe fogta arcomat letérdelve elém.

 - Mit csinálsz te nélkülem? - ölelt át YoonGi.

 - Akkor is bajba kerülök, ha veled vagyok - vigyorodtam el.
 - Ne csináld ezt velem többet, rendben? Ne küldj el - adott egy meleg puszit homlokomra.
Próbált megnyugtatni, hogy könnyeim ne gördüljenek le arcomon. Ekkor felnéztem a YoonGi mögé lépő, szintén ismerős arcra. Elképedtem.
 - Apa? Te..te mit keresel itt? - kapaszkodtam meg a mellettem térdelő vállába, hogy fel tudjak kelni a földről.
 - Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - öltem át hirtelen magához szorítva, vállamon megéreztem meleg könnyeit, elöntött az aggodalom, mert édesapám még nem nagyon sírt, nagy dolgok miatt volt egyszer-kétszer, hogy előfordult. Szipogott nagyokat, de próbálta visszatartani a nagyját. - Miért nem mondtad el nekem is? - nézett rám kérdően kicsit eltolva magától, hogy lássa arcomat. Szemei bevörösödtek, mintha egy hete csak sírt volna.
 - El..el voltál foglalva a munkával, meg nem akartalak zavarni - magyarázkodtam habogva keserűen elmosolyodva.
 - Azt hiszed azzal zavarsz, ha ilyet elmondasz nekem? - tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd újra átkarolt. - Sajnálom, hogy nem nagyon beszéltünk az elmúlt időben, sajnálom, hogy a munkát tettem előre, és azt is nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem rád - dünnyögte szipogva fülem mellett, ölelése közben. - Azt már nem tudom visszahozni, amit elszalasztottam. Mindig csak dolgoztam, hogy megadjak neked mindent, de közben a figyelmet nem kaptad meg tőlem. Közben meg sajnos felnőttél, lehet, sőt biztos, hogy a fél életedről nem is tudok semmit. Elkezdtél dolgozni, elutaztál máshova, van neked az a hülye gyerek, akivel idejöttem ma, aminek örülök, mert valaki figyel rád.
 - Apa, mindent megadtál, így tudtam elérni a munkát - néztem szülőm szemébe. - Nem a te hibád, hogy sokat kellett dolgoznod, hogy elérd ezt itt - mutattam magunk köré. Átnéztem a út túloldalára, aztán egy erős sípoló hangot hallottam, hirtelen újra megremegtek lábaim, alig bírtam megállni rajtuk a szemhéjaim is elnehezedtek.
 - Jól vagy? - kérdezték egyszerre.
 - Persze, csak elgondolkoztam, menjünk be, hideg van - simogattam meg saját vállaimat jelezve átfázottságomat.
YoonGi segítségét kértem, hogy fellépkedjek a lépcsőn, a fürdőt vettem célba, az ajtóban lévő kulcsot elfordítottam, hogy egyedül lehessek, és senki sem jöjjön be. Belenéztem a hófehér mosdókagyló felett felakasztott keret nélküli, hatalmas, téglalap alakú, tisztára takarított tükörbe. Szemeim alatt megjelentek a kék színű karikák, a fáradság jelei, amiből rájöttem a rosszullétem okára. Rányomtam mutatóujjamat a visszatükröződő felületre, egy ponton, ahol mellkasomra mutattam így. Félre döntöttem a fejemet, sóhajtottam egy nagyot.
 - Szarul nézel ki, nem akarsz valamit kezdeni magaddal? - vigyorodtam el. - Érzem, valami végét, te nem? - saját tükörképemet bámultam. - Nem elég, hogy a lábad sem százas, még a fejedben is oda nem illő dolgok vannak, igazam van? - mintha valaki máshoz beszéltem volna. - Megőrültél - jegyeztem meg magamnak, majd komótosan megfogtam két kezemmel a tükör szélét, leakasztottam azt helyéről, és teli erőből a földhöz vágtam. Nagy csörömpölést hallatott, ami visszhangzott az egész szobában. Sírva fakadtam a szilánkok felett, nem tudtam, mi ütött belém, mi késztetett erre a tettre. Lassan leguggoltam, egy nagyobb darabot a kezembe véve elvigyorodtam. - Senkinek sem hiányoznál már egy idő után, ezt ne feledd, Luna - nyeltem egy nagyot gombóccal a torkomban, majd az éles darab is újra a földet érte kicsúszva ujjaim közül, a többi kisebb szilánk közé esett ijedségem miatt.

Guggoló helyzetben maradtam, kezeimet összekulcsolva tettem térdeimre, és fejem ráhajtottam. Fájdalmas szipogásom töltötte meg a szobát.
 - Luna! Engedj be! - dörömbölt az ajtón YoonGi. - Minden oké? - folytatta, majd próbálta lenyomni a kilincset így bejönni, sikertelenül.
 - Hagyjatok most egy kicsit - próbáltam normális hangerővel, a normál hangszínemben kimondani, de elhalkult hangom, sóhajtottam egyet, majd leültem a hideg kékes színű kőre, felhúztam lábaimat. - Nem így akartad ezt a napot ilyenre, látom rajtad - újra magamban kezdtem beszélni.
 - Luna? Engedj be, kérlek. Aggódom - hallottam meg újra YoonGi lágy hangját az ajtón túlról. Feltápászkodva kinyitottam a zárat, majd kitártam az ajtót. Elkerekedett szemmel nézett végig a mögöttem elterülő szilánkokon, átkaroltam karjai alatt, sírásba kezdtem. - Miért csináltad ezt? - kezdte el hátamat simogatni nyugtatóul. Válasz nélkül hagytam. Áthúzott a szobámba, leültetett ágyamra, majd adott egy puszit homlokomra. - Pihenj egy kicsit, kérlek - hallgatva rá eldőltem az ágyon, lehunyva szemem már aludtam is.


*HoSeok pov*

Figyelmesen néztem barátnőmet, amint a telefonon beszélgetett. YoonGi a másik oldalon adta át az infókat BoMi kérésére Lunáról. Mikor letette a készüléket az ágyra zuhant mellém. Mosolyommal próbáltam felvidítani.
 - Mi az? - kérdeztem meg végül.
 - Luna rosszul volt. Nem akarom elveszteni őt, HoSeok, tudod te is. - döntötte vállamra fejét.
 - Senki sem akarja elveszteni, de tudod, mi kell most neki? Pihenés, nem segít a betegségén, de nem is árt vele magának. Most otthon van, nem kell semmi máson aggódnia, minthogy meggyógyuljon, és nézz a szemembe - szakítottam félbe saját magamat, kezembe fogtam arcát, hogy pillái alól rám nézzen. - Nem lesz semmi baj, meg fog gyógyulni, ezt megígérem neked. - mosolyogtam rá, amitől ő is mosolyra húzta száját.
Tudom, hogy rövid idő alatt szinte már testvérévé fogadta Lunát, fél elveszteni, de senki sem él örökké, és én se bírom ki, hogy mindig mosolyogjak, ha fel kell őt vidítanom. Talán engem is túlél majd, így egyedül kell hagynom. A legnagyobb mumus a fájdalom, ami sírással jár, és nem tudom bármikor megvédeni őt a démonjaitól.
Talán egy ideig meg tudom oldani a dolgokat egy mosollyal, és egy öleléssel.
Rengeteg dolog fájt már nekem is, szörnyű volt nézni a szeretteim halálát, mert hát ki kívánná ezt. Vigasztalt a gondolat, hogy egy jobb helyre kerültek, de az nem hagyott nyugodni soha, hogy lehet, tudtam volna rajtuk még segíteni.

*Luna pov*

Az éles üveg reccsenésének hangja az agyamig hatol, az a hang, ami újra és újra a legsötétebb részekre is behatol elmémbe fájdítja meg fejemet. Lábam alatt vértócsa keletkezik, a szilánk áll ki végtagomból. Elvesztem lassan eszméletemet a vérveszteség miatt. Elkezd folyni könnyem is, patakokban csorog le már államról. Álló helyzetből egy másodperc alatt a földre zuhanok, nagy csattanással ér véget a hangzavar a fejemben.
Hirtelen felriadtam álmomból, körbenéztem szobámba, felfedeztem YoonGi alakját a padlón elnyúlva, egy párnával feje alatt aludt, vergődésem sem ébresztette fel. Lihegve, verejtékezve roskadtam magamba. Nagyot szusszantva dőltem az ágy háttámlájának. Faliórámra tekintve fedeztem fel, hogy még csak hajnali ötöt ütött az óra. A fáradság, a kialvatlanság, a fájdalmak olyan hamar törtek rám az elmúlt napokban, hogy furcsálltam erősen.
 - Oh, felébredtél? Bocsi - szólalt meg hirtelen valami, körülnéztem, de senki nem volt a szobában rajtam kívűl ébren. - Ne nézelődj, itt vagyok benned, Luna. Csak szerettem volna, hogy tudd, én még itt vagyok neked, nem akarok több kárt okozni, ezért nem teszek semmit, amiről nem tudsz.
 - Kezdek megőrülni is - suttogtam magamnak, tincseim közé túrtam
 - Oh..Luna. Nem őrültél meg, viszont engem kezdenek aggasztani a fájdalmaid, amik előjöttek.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam elhitetni magammal, hogy tényleg nem hülyültem meg. YoonGi éppen nyújtózott egyet, mikor kinyitva szemét rám nézett.
 - Jobban vagy? - ült fel kitörölve szeméből a csipát.
 - Persze, de YoonGi van valami mégis - szemei egyből kipattantak, eltűnt álmossága, tenyerei közé zárta kezemet, amelyiket előbb elérte, kérdőn nézett rám, majd újra kinyitottam számat. - Rémálmom volt, kimerült vagyok - tekintete tanakodóvá vált.
 - Jobb lenne úgy, ha átölelnélek, míg alszol egyet? Ez az egyetlen ötletem.
 - Ne, nem akarok aludni.
 - Akkor hallani akarsz engem? Jó döntést hoztál, nem muszáj aludnod, végül is. Ebbe fogsz megrokkanni, ebbe a döntésedbe. Továbbra is ordítozni fogok itt a fejedben, amíg nem hallgatsz rám. Legalább egyél valamit. Én csak neked akarok jót.
 - Jól van - sóhajtottam, erre YoonGi felém fordult értetlen fejet vágva. - Együnk valamit, kérlek.
Most teljesen össze vagyok zavarodva. Hogy került ez a hang a fejembe? Ez a kis hang segíteni akar nekem, vagy bajba sodorni? Lehet a daganat nyomja az agyam egy részen. De miért lettek rémálmaim?

38.rész vége

33.rész - My painkiller

A közelségétől hevesebben vert szívem, mintha egy maraton után próbálnék levegőhöz jutni. A pillantásától minden egyes alkalommal egyszerűen zavarba jövök. Alsó ajkaimat beharapva néztem újra vizslató szemeibe.

Jelzés nélkül megcsókolt ekkor, végül is egy párt alkotunk, ezek után felkapott kezeibe vigyázva lábamra, a lépcsőn felfelé végig csillogó szemeit bámultam, a szobájába beérve letett ágyára, azzal megfordult és megindult kifelé.

- Nem kértelek, hogy hozz fel. - szóltam utána.

- Én sem kértelek, hogy teremj oda nekem a suliba, mégis megtörtént. Megyek lezuhanyzom, rendben?

Bólintottam, majd zsebemből kivettem telefonom időtöltésnek, ekkor meg is csörrent.

- Igen? Ki az? - vettem fel a készüléket.

~ Tudod, nem tetszik, hogy egy éjszakára jó voltam neked, aztán fel sem hívsz.

- JunHong?

~ Ki más, drága? Nem tudom, mit tud az éjszakáról a kis barátod, de mindent elmondok neki és biztos dühös is lesz, de ha most lejössz a ház elé nem mondok egy szót se a részletekről.- sóhajtottam egy mélyet.

- Rendben. - szakítottam meg a vonalat. Lebicegtem a lépcsőfokokon egy lábon, aztán kisétáltam az épület elé kabátomban.

- Szia, kedves. - üdvözölt JunHong.

- Te követtél?

- Mondhatnám. Egyet mondok. Nem kellett volna engem megszólítanod sem, ha csak egyszer akartál velem találkozni. - húzta fel a szemöldökét.

- Részeg voltam! - emeltem fel hangom. - És nem is szeretlek. Nagyon sok egy éjszakás kalandom volt, be kell vallanom, nem nagyon emlékszem minden részletre, de szeretnék ezeknek véget venni.

- Ha valakit szeretsz igazán, nem egy másik emberrel fekszel le, drága Luna. - húzta vigyorgásra szája szélét.

- Igen, ez az én hibám volt, az én féltékenykedésem miatt kaptál meg.

- Többet lehetnél féltékeny. - kacsintott egyet közelebb lépve.

- Na, jó! Most már tűnj innen. - hagytam ott, fordítottam neki hátat.

- Luna, én most elmegyek, de a bűntudatod nem múlik el, egy ideig biztos nem. - jegyezte még meg a távolból. Lehajtott fejjel, idegesen visszabaktattam bénázva a házba, majd mikor felakasztottam dzsekimet YoonGi kabátjából épp kifordulni akaródzott egy cigarettás doboz. Kivettem azt, forgattam kezemben. Mióta cigizhet? Visszamélyesztettem a zsebbe, majd a lépcső felé vettem az irányt, mint egy hegyre úgy néztem fel a tetejére. Mivel lábamra nem állhattam rá, mankómat meg tudtam, hova raktam, egy lábon ugráltam fel az emeletre. YoonGi szobájában lehorgonyoztam újra ágyára. Nyeltem hirtelen egy nagyot, lihegtem is az ugrálástól, majd ezután már levegőért nem amiatt kapkodtam. Belépett az ajtón a kicsit vizes, borzos hajával, ami félig néhol szemébe lógott, egy fehér, bő pólóban egy melegítővel társítva a szoba tulajdonosa.

- Mióta cigizel? - támasztottam hátra kezeimet a besüppedő felületen.

- Láttál már korábban is dohányozni, nem? - lepte meg kérdésem, de aztán hidegen, vállat vonva válaszolt. - De olyan fura vagy, van valami baj?

- Semmi, semmi baj nincs, de én aludni szeretnénk. - feküdtem le, másik oldalamra fordulva, hogy ne lássa arcomat.

- Nem tudom, mi a baj, de ha a cigi, érted leszokom. - takarta be hátam, mire lehunytam szemem. - De talán ma még nem tehetem. - meghallottam az erkélyajtó nyitódását és lassan a beáramló hűvös levegő csapta meg bőröm felületét.

Lassan kinyitottam szemeimet, YoonGi az erkélyen éppen egy szál cigarettáért nyúlt, honnan szedte azt nem tudtam. Rágyújtott, mire feltápászkodtam, az ekkor már ismét csukott erkélyajtóhoz léptem óvatosan vigyázva lábamra. Barátomat néztem, nem vetett rám pillantást, ezért kimentem magam is hozzá a hideg, már besötétedett éjszakába.

- YoonGi.. - szólítottam meg, mire felém fordult. - Nem téged akarlak megbántani vagy nem akarom azt, hogy miattam zsörtölődj a dolgokon, szóval a bajom, ami nem is bajom igazából.. na mindegy, emlékszel még arra a pultos srácra arról az estéről? - egy ideges pillantással válaszolt. - Ő járt itt, míg zuhanyoztál, nem tudom, hogy talált meg, nem én hívtam ide, fenyegetni akart, hogy elmond neked mindent részletesen az éjszakáról. - lépdeltem lassan a korláthoz. - Nem akarom többet látni, de mindig megtalál valahogyan. - ekkor hirtelen átölelt hátulról.

- Nem is kell. - dünnyögte fülembe.

Több percen keresztül így álltunk, semmit sem szóltunk, nem is kezdtem el fázni sem, mert fiúm meleg ölelése védelmet adott nekem. Az örökkévalóságig tudnék így álldogálni.

Másnap, mikor épp beértünk kéz a kézben YoonGival a suliban egy sima, de mégis boldog összebújós éjszaka után SiWon rögtön betalált engem.

- Áh, Luna! Keresni akartam önt, és beszélni.

- Miről?

- Tudom, hogy egy akadémiája van Los Angelesben. Szeretném ezt megnézni újra, és meghívni őket a márciusban megtartandó nyitóünnepségünkre. Lehetséges lenne, hogy elkísér Amerikába? Akár YoonGi, ön is jöhet. - nézett a mellettem álló személyre. - Oh, jó reggelt, Mr. Park! - köszönt rá apumra, akivel már több hete egy szót se váltottam nagyjából.

- Jó reggelt! - jött körünkbe, majd apám éles tekintetét éreztem kézfejemet, amit YoonGi fogott. Ugyanis bemutatni, nem mutattam még be ekkor, mint barátom.

- Rendben, SiWon. Értem, mikor lenne az utazás? - vettem semmibe apám köszönését és pillantását.

- A hétvégén. Mr. Park, kérem akkor a munkatársával beszéljen, hogy márciusig legyen kész az építés.

- Igen, máris. - apám mondatánál elindultam az első óránk helyszínére mankómra támaszkodva.

Bármit is mond bárki is, apám nem tudja még mindig, hogy kihez akart hozzáadni. YoonGit még nem is ismeri úgy, jobb is. Hétvégén látom anyut, aki fel fog lelkesedni ha meglát YoonGi oldalán. Végre láthatom az akadémiám diákjait. Hihetetlen, hogy a világ két felén van a két kis családom.

Úgy érzem, apám számára néha nem az én érzéseim a legfontosabbak.

A hétvége eljövetele egy kisebb felüdülés, egy kis pihenés alkalmát jelentette számomra.

Apám a repülőtérig sem kísért ki, SiWon és YoonGi társaságában taxiztam ki.

Üldögéltem az egyik kékes színű széken, míg főnököm állva a jegyeket, meg is vette azokat.

Felszállva a gépünkre, elfoglalva helyünket egy fura érzés kerített hatalmába. Mintha valami bajt észleltem volna, valami fog történni az út során. A megnyugtató érzést csak YoonGi szorítása kézfejemen volt.

Viszont az agyam továbbra is azon kattogott, hogy talán lemaradok-e valami fontosról, míg távol vagyok, vagy éppen valami bajt okozok majd a jelenlétemmel.

Több órányi repülőút alatt SiWon vagy pihent, vagy olvasott valamit, YoonGi meg a zenében mélyült el teljesen félálomban és én pedig, hát nekem az agyam fáradt ki, de néha a csodás látvány, amit látni lehetett a jármű ablakából magával ragadott. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy a lábamnak bármi baja is lenne. Viszont ahogy teltek a napok tényleg enyhült a fájdalma, szóval az ülés közben már nem is éreztem a dolgot, csak ha rá próbáltam állni mankó nélkül. 

Ahogy landolt a gépünk, kiszálltunk, ugyanúgy leintettünk egy taxit, ami elvitt a házunkhoz, majd mikor leparkolt és már a járdán álldogáltunk, felnéztem az épületre. Ismét itt, ahol felnőttem, ahol fájdalmak és boldog idők is voltak. Anyum arcát láttam meg hirtelen a bejárati ajtó mögül kikukkantani. Hozzánk sietett.

- Mi szél hozott ide titeket? - kérdezte meglepve.

- Anyu, ő itt a főnököm, aki megnézné még egyszer az akadémiát. Ezért kért meg, hogy jöjjek én is Los Angelesbe.

- Üdvözlöm, én Choi SiWon volnék. - szólalt meg SiWon.

- Jó napot kívánok, én Luna anyukája, Anne Wilson. - mosolygott kezet rázva vele. - Áh, és te meg YoonGi, ugye? - húzta már-már vigyorra anyu száját.

- Igen, én lennék. Egyszer már találkoztunk, de akkor más dolgok voltak. - húzott magához YoonGi.

- Gyertek beljebb, kérlek. Luna, te meg szerintem menj át Krystalhoz, jót tenne neki egy kis beszélgetés. - jelentette ki anyu.

- Majd beviszem a cuccaidat. - nyomott egy puszit hajamba.

Átkecmeregtem a másik ház bejáratáig a mankómmal, majd bekopogtam, rég nem látott barátnőm nyitott ajtót, bedagadt szemekkel, ezután egyből nyakamba borult.

- Nagyon hiányoztál, Luna. - motyogta szipogva.

- Mesélj, mi történt Krystal. - lépkedtünk beljebb a házukba.

Nem volt otthon senki más csak ő, ezért a nappaliban foglaltunk helyet.

- Nate és én már nem vagyunk együtt. - sóhajtott. - De igazából tudhattam volna a dolgot, hogy nem lesz túl nagy életű a kapcsolatunk. A féltékenység szakított szét, de inkább hagyjuk, mert eleget sírtam már miatta, veled mi van?

- Jobb lett volna, ha ezt meg sem kérdezed.. - sóhajtottam, majd minden egyes kis momentumot, ami azóta történt, mióta utoljára találkoztam vele elmeséltem. Szerintem barátnőm nem tudta, melyik történeti cselekményre figyeljen oda. A sztorizásom végén egy mondattal tudott válaszolni.

- Minek mentél te vissza? - nézett szúró tekintettel. - Miért nem gondolkodsz egy kicsit?

- El se kezd, el se kezd. - állítottam le, mielőtt belemerült volna. - Szóval az akadémia diákjait ismét el kell vinnünk Szöulba márciusban. - tereltem el a témát.

- Készülünk már egy tánccal, szerintem az tökéletes lesz. - mosolyodott el. - De te meg vigyázz addig a lábadra, rendben?

- Oké, oké. Hétfőn legyen akkor mindenki az akadémián, mert bejelentjük. Na, de én megyek rendben? - időközben, több óra is eltelt, kint már sötét volt. - Így elment az idő, de beszéljünk még, mert Krystal egy idegroncsnak nézel ki. - köszöntem el az ajtóból még.

- Szia, Luna. - vigyorgott ahogy szokott becsukva mögöttem a bejárati ajtót.

Kint álltam a hűvös, los angeles-i éjszakába, tiszta volt az ég, még jobb lett volna, hogyha nem kellett volna mankót használnom és simán nézhettem volna az eget.

Beléptem a házunkba, épp akkor állt elém YoonGi felém suttogva, ments meg, majd felénk közeledett anyum.

- Luna, szia, csak YoonGival beszélgettem. Nem csatlakozol?

- Megyünk aludni, mert hát holnap vasárnap van már és utána meg menni kell az akadémiára. - próbáltam kimenekíteni barátomat anyám markaiból.

- Rendben, rendben. - mosolygott. - Jó éjszakát.

Felbattyogtuk az emeletre, YoonGi segített is nekem, majd lehuppantam az ágyamra, ő pedig becsukta az ajtót.

- Ha te nem jössz, szerintem már a hajamat téptem volna. Nem rosszból, tényleg, de az anyukádnak van ám beszélőkéje. SiWontól is egy csomó dolgot kérdezett és szegény már fejfájást színlelt, vagy lehet volt is neki, hogy feljöhessen aludni inkább.

- Bocsánat érte, lehet, az a baj, hogy apum is meg én is távol vagyunk, nincs kihez beszélnie, vagy az, hogy nem nagyon csevegett még a fiúimmal. - löktem el magam az ágyamtól, aztán a puha szőnyegemen ellépdeltem YoonGi segítségével az erkélyemig, majd együtt kilépve átkarolt engem.

Megint az a melegség fogott el, mint pár napja az ő erkélyén.

- Hova akartál eljutni mindig is? - motyogtam a kérdésemet.

- New Yorkba, de majd egyszer. Te, drágám?

- Nem volt nagyon ilyen város nekem, de talán Párizs.

- Esküszöm, eljutsz oda. - szorított magához.

Ebben a pillanatban szinte teljesen kiürült elmém, minden gondolatom, amin kattogtam a repülőn, amikről meséltem Krystalnak elhagyta gondolataimat. Felnéztem az égre, majd megfordultam YoonGi ölelésében és rápillantottam. A kissé hűvöskés időjárásban a hold és a csillagok fénye alatt forrtunk össze újra egy csók alkalmával.

33.rész vége

13.rész - Dönts most

Ültem a földön, mikor szintén leült valaki mellém.

- Luna.. - szólalt meg HoSeok.

- Elmegyek. Visszaköltözöm.

- Miért?

- Egy hét alatt elegem lett.

- Az a megoldás, hogy elmenekülsz?

- Igen, most már igen. Hétvégén visszamegyek.

- Ez a döntésed?

Sóhajtottam egyet és fájt ahogy kimondtam az igenlő szót.

*Három nappal később*

Az elmúlt három napban max BoMival beszélgettem többet a suliban vagy azon kívűl.

SiWon kért, hogy maradjak, de még véglegesen nem mondtam neki semmit. HoSeoknak azt mondtam, elmegyek hétvégén, de már azt sem tudom, hogy élni egyáltalán akarok-e.

Otthon ültem már délután kettő körül mikor megcsörrent a telefonom.

~ Luna, rohanj légyszíves YoonGihoz! - ordított a telefonba.

- Mi?

~ Ne kérdezz semmit csak menj! - sietős hangon emelte fel újra hangját.

Felkaptam kabátom és rohantam YoonGihoz. Berontottam a kapun majd felrohantam a szobájába.

A szobája tiszta benzin volt mindenhol, a szoba közepén az ágyának dőlve megláttam YoonGit bekönnyezve. Már legördültek azok a könnyek arcán.

A kezében egy öngyújtó, amivel bármikor felgyújthatta volna magát.

Letérdeltem mellé és kivettem a kezéből.

- Mit keresel itt? - nézett rám.

- Te meg mit művelsz? - öleltem át. - Miért akartad ezt csinálni?

- Luna.. - motyogta.

- Megoldás lenne ez? Tudom, hogy sok mindenen mentünk keresztül, de emlékezz, a lakat még mindig ott fent van a toronyban. - néztem szemébe.

- Visszamész?

- A lakat két felet tart össze. És még nem nyílt ki.

Elmosolyodott majd magához húzott.

- Ne legyél ennyire érzelgős. - suttogta.

- Éppen meg akartad ölni magad és itt vagy még. Bocs, hogy szeretlek. - hadartam felháborodva.

- Szeretsz? - hallotta meg a mondat lényegét.

- Miért ne tenném? - sóhajtottam. - YoonGi, de sajnos még mindig fáj, hogy szakítottunk. Most meg mennem kell. - mentem ki a szobájából az öngyújtót magammal víve.

- Várj! - szólt utánam rohanva és megállt a lépcső alján, hogy megállítson, mire leérek oda.

A lépcső legalsó fokán állt, én pedig eggyel feljebb.

- Mi az? - néztem szemébe, ami most egy magasságba volt velem.

- Megmentettél. És kértél tőlem valamit. Hogy maradjak veled, ha visszajöttem.

- Csókolóztam mással. - vágtam rá motyogva.

- Komolyan?

- Te is.

- És akkor azt hitted, hogy neked is kell?

- Szakítottunk. Most sem vagyunk együtt. Mi a problémád vele?

- Hogy nem engem csókoltál meg. - ölelt át.

- Ez akkor nem zavart amikor te csókoltál meg mást. - kerültem ki és trappoltam ki a házból.

Kirohantam szó szerint.

- Luna, most elmész? Megígérted, hogy mindig itt leszel. - ordított utánam YoonGi.

- Sajnálom. Tudom, sokat variálom a döntéseimet, mert még én se tudom, mit akarok, de azt tudom, hogy meg kell tennem ezt a lépést.

Elmentem onnan, haza, majd WooJi elé álltam.

- WooJi, hazamegyek.

- Mi? - lepődött meg.

- Veszek last minute jegyet és visszamegyek Los Angelesbe. Eldöntöttem. Összecsomagolok. Kivinnél majd a reptérre?

- Hát ha ezt szeretnéd..

- Ezt.

Bementem a szobámba és összepakoltam a bőröndömbe az összes cuccom.

Nagyot sóhajtva léptem ki a szobából. WooJi már készen várt az ajtóban.

Kivitt a reptérre és egy darab piros lámpa sem állta az utamat, ezzel talán jelezni akarta valami, jól cselekszem.

Kicsit bekönnyezve köszöntem el WooJitól, közben megvettem repülőjegyemet.

- Vigyázz magadra. Remélem azért, jó volt itt.

- Persze, nem te voltál a rossz. Hiba jött a számításba. Tanár akartam lenni, az voltam. Boldog akartam lenni, az voltam egy ideig. Te semmit nem csináltál. Köszönöm, hogy befogadtál egy időre. Talán egyszer még jövök, de az nem most lesz. Szerintem.

- Nem baj, de majd szólj útközben a szüleidnek.

- Rendben. Viszlát! - integettem majd elment a kocsival.

Sóhajtva elindultam a beszálláshoz szükséges kapu felé.

- Luna! - szólt messze mögöttem valaki, amire persze felkaptam a fejem. - Luna. - futott elém YoonGi.

- Mit szeretnél? Nem tudsz már változtatni. Elmegyek, visszamegyek.

- Értem, de ugye még visszajössz?

- Talán.

- Te vagy az első lány, aki miatt sírtam. - jelentette ki majd megölelt.

- Te is különleges voltál nekem. Soha más mellett nem viselkedtem így még.

Megígérem valamikor találkozunk még, de most megy a repülőm.

- Én nem haragszom rád és nem is bántam meg, hogy megismertelek. - hajolt közelebb egy csókot adva. - Viszlát.

- Viszlát, YoonGi. - mosolyogtam rá kicsit bekönnyezve és elindultam a beszállási helyhez.

Felszálltam a gépre és elfoglaltam helyemet.

Már most hiányzik.

Kerestem kabát zsebembe a fülhallgatóm, mikor egy hideg fém ért kezemhez zsebem mélyén.

Kihúzva megláttam nyakláncom és rajta a kis lakatkulcsot.

Két hete. Két hete érkeztem ide és már megyek is haza. És túl sok minden változott..

A repülőn egy elég hosszú út várt rám, mialatt volt elég időm gondolkozni, sajnos.

- Kik ők? - kérdeztem a mellettem ülő nőtől, a kezében szorongatott fotóra mutatva.

- A gyerekeim. - felelte mosolyogva. - Otthon várnak.

~ Kérjük, csatolják be öveiket, egy kis turbulencia akadt. - szólt bele a pilóta a hangosbemondóba.

A gép elkezdett rázkódni, majd elkezdtünk lefelé zuhanni.

- Ne, csak ezt ne! - szólalt meg szomszédom. - Kérlek, istenem, csak ezt túl éljem. - szorította össze szemhéjait.

A halál előtti pillanatban lepereg az életed a szemed előtt, szokták mondani. Vagyis azok, amik fontosak.

YoonGi is belekerült az enyémbe. Lehunytam szemem és beugrott a zene, amire először táncoltunk együtt és hogy mennyire boldog voltam.

- Vissza akarom kapni.. - sóhajtottam.

Egyenesbe került a gép és mindenki fellélegzett hirtelen.

Pánikból hamar megkönnyebbülésbe váltott a levegő már Amerika felett.

Útközben írtam anyuméknak, hogy hazamegyek.

Mikor landolt sikeresen a gép, régi dadámat láttam meg a kezében egy névtáblával egy kocsi mellett.

- Anyumék megint nincsenek otthon, ugye? - kérdeztem beszállva a járműbe.

- Nincsenek. - felelte.

- Gondoltam.

A hazaút a kocsiban csöndesen telt, kínos csend uralkodott. Én csak kifelé néztem az ablakon. Az elhaladó tárgyakat vizsgáltam.

Végre leparkoltunk a kertvárosi ház mellett. Az a fajta "gazdag" családból származom, ahol a ház előtt mindig zöld a fű.

- Üdv itthon, Luna. - köszönt mosolyogva a kertész, aki már vagy születésem óta ismer, de ő maga a minimum negyvenes éveit éli.

Mosolyogva köszöntem vissza neki.

A szikrázó Los Angeles-i napsütésből beljebb tértünk a két szárnyas bejárati ajtó kinyitásával a nagy épületbe.

A szokásos márvány padló és a hatalmas, az emeletre vezető lépcső fogadott.

- Készítek enni valamit. - szólalt meg dadám.

Biccentettem neki, majd fellépcsőztem bőröndjeimmel a szobámba. Az emeleten a rengeteg szoba közül a legeldugottabb volt az enyém.

Kinyitva a fehér ajtómat az erkélyajtón át befújó friss levegő egyből megcsapott.

Ahogy azt illik és ahogy a szüleim akarták világos rózsaszín falak vettek körül. Egy hercegnőnek illő nagy ágy ezeregy párnával.

Amit mindig is rühelltem.

Nem szeretem a túl puccos dolgokat, bár szeretem magam elengedni, azért mégse vagyok apuci pici lánya. Az egyetlen lányának megadott mindent, de nem jó az, ha mindened meg van.

Mindig is olyan érzésem volt mintha valami hiányozna. Ez valaki volt.

Sóhajtva tettem bőröndjeim az ágy mellé, átemelve a szőnyegen.

A nyitott erkélyajtón kilépve ismét a csodás kilátást láttam csak másik város látképét.

Az erkélyem kétszer akkora volt, mint YoonGié, de valahogy mégis az övén akartam állni.

Bementem a szobába kinyitottam a gardróbom és az összes ruhámat, amivel tele volt, kidobáltam. Szanaszét hevertek a ruháim a padlón, az ágyon. Lerogytam az ágyam mellé, felhúztam a térdem és elkezdtek csorogni könnyeim.

A sírástól már bedagadtak szemeim is. Újra zsebembe nyúlva kivettem nyakláncom és a kezemben tartottam azt.

Nem szabad még visszamennem egy ideig..

Nyakamba raktam a láncot majd az ölembe rakott kezem bámultam. Csak bámultam kifelé a fejemből.

- Mi történt itt? - lépett be dadám az ajtómon.

- Semmi. Most már jól vagyok. Mindjárt összepakolom. - vettem fel egy állmosolyt arcomra.

- Szólj légyszíves ha valami van. - tett le az asztalomra egy tálca kaját.

- Rendben. - mosolyogtam keserűen.

Becsukta az ajtómat, ekkor megint kitört belőlem a zokogás abbahagyhatatlanul.

Nem vagyok még érett..

Egy érett lány nem sír egy fiú után..

De a lányok igen, ha szeretik az illetőt.

Elkezdtem összepakolni és közben benyitott anyum.

- Mi történt, Luna? - aggódva nézett rám.

- Semmi. - tettem egy ruhadarabot a polcára.

- Tudod, kisebb korodban is mindig elhallgattad a fiús dolgaidat. Mármint amikor iskolás voltál. - mosolygott sóhajtva, majd leült az ágyamra. - Luna, mi történt, hogy hazajöttél?

Pár percig szótlanul pakolásztam még vissza a cuccaim, aztán anya mellé leülve belekezdtem a sztorizásba.

Elmeséltem neki mindent, ami történt velem. Mivel volt végre ideje rám. Elképedve, néha meglepődve hallgatta a két hetes távollétem történetét.

- Szereted ezt a fiút, YoonGit? Ugye? - kérdezett rá a hadarásom után.

- Igen.. - sóhajtottam.

- Ez miért baj? - tartotta hihetetlennek a problémám.

- Azért mert nem tudom őt kiverni a fejemből, tisztára, mint egy kis bogár benne ragadt a gondolataimba. Mindig az álmaimba is beleszól.

- Jaj, drágám! - simogatta meg a hátam. - Nem vagy már tini, hogy ne tud meghozni a saját döntésed. Nem azt mondom, hogy azonnal dönts, de valamikor el kéne döntened, mit is akarsz és hogy hol. Biztos lesz ez tényező, ami megváltoztatja a végleges döntésed, de nem kell elhamarkodni. Maradhatsz amíg akarsz itt. Ha menni akarsz, menj. - mosolygott.

- Na, látod anyu? Ezért szeretlek! - öleltem át. - Nem is vagyok ideges. Megpróbálok dönteni hamar, de nyugisan.

- Ez a beszéd! De kérdés, lányom. Elköszöntél egyáltalán a kis barátaidtól, mielőtt eljöttél?

- Nem.. - roskadtam össze.

- Vagyis azért nem, mert még viszont akarod őket látni. - szorított magához.

- Lehet..

- Hagyjalak egyedül a gondolataiddal? - kérdezett rá.

- Nem tudom. - szorítottam meg a nyakláncom.

- Akkor megyek. - mosolygott rám, majd elhagyta a szobám.

Én sze..retem..YoonGit talán..de még magamnak sem akarom bevallani, bár de..ahj..nem tudom mit csináljak..

13.rész vége

12.rész - Mi történt köztünk?

Magához húzott majd elmélyültünk egy csókba. Hirtelen megszólalt telefonom.

- Felveszed? - kérdezte a szemembe nézve.

- Pillanat.

Felpattantam, hogy megnézzem ki hív, erre a kijelzőn egy név jelenik meg, amit nem akartam látni.

- Na? - töri meg a csendet.

- Mindjárt jövök. - hagytam el a szobát és a konyhába vonultam. - YoonGi. - vettem fel a készüléket.

~ Szia, Luna. Egy napja nem láttalak, de el kell valamit mondanom.

- Mi az?

~ Szerinted működni fog ez? Közöttünk? Igazából magamba sem bízok, mert voltak dolgok, amit átéltem korábban és szerintem az elkövetkezendő napokban valami történni fog velem itt. Ha vissza megyek megváltozva kicsit vagy olyan tettek után, alig bírok majd rád nézni. Ezért kérdezem.

- Most engedélyt akarsz kérni, hogy mással lehetsz-e. Csak éppen nem mondod ki szó szerint. Az a lényeg a kérdésedben, hogy tartoztasd magad vagy nem. Rád bízom, de képzeld magad az én helyembe. Mit tennék én, úgy, hogy nem ismersz eléggé? - szakítottam meg a hívást.

Visszamentem a szobámba, majd leültem az ágyam végébe.

- Minden okés? - ült fel az ágyon a falnak támasztva hátát Tae.

- Persze. - mosolyogtam. - Csak lehet, hogy pár mondat miatt most minden megváltozik.

- Elmenjek?

- Nem megyünk el inni valamit? De nem kávé vagy ilyesmi.

- Én is így kérdeztem?

Megfordultam majd kéjesen mosolyogva másztam Tae felé.

Majd leültem ölébe és átkaroltam nyakát. Hátradobtam hajamat aztán, mint aki kelletti magát néztem rá.

- Lemegyünk a klubba? - haraptam alsó ajkába.

- Oké. - állt meg egy pillanatra a lélegzetvétele.

- Gyere! - másztam ki az ágyból és indultam el a cipőmért.

Tökéletes az, amibe vagyok.

Hosszú fekete farmer, egy szürkés bő ujjatlan pólóval.

Lementünk a szórakozó helyre, de nem oda ahol csoportosan voltunk, hanem egy közelibbe.

Fizettem két italt magunknak majd elfogyasztás után kérdően nézett felém Tae a bárpultnál.

- Mit akarsz elfelejteni?

- Hm?

- Általában ha az emberek inni akarnak akkor valamit el akarnak felejteni.

- Még egy kört! - szóltam oda a pultosnak. - TaeHyung, valakit. Mivel úgyis tudom, hogy talál mást ott ahol most van. Nálam csak jobb választások vannak. - elém rakta a pultos a kért italt, amit el is fogyasztottam. - Csak egyet kérek. Vigyél haza majd ha nem tudok egyedül.

- Oké. - bólintott.

- Olyan aranyos vagy. - mosolyogtam rá majd hirtelen megcsókoltam.

- - - - -

Filmszakadás. Ennyi az amire emlékszem.

*Másnap reggel*

Hét fele felkeltem és körül néztem. A pólóm eldobva a földön. Rajtam meg TaeHyungé volt.

Kicsoszogtam egy enyhe fejfájással a konyhába, ahol Tae csinált éppen kávét félmeztelenül.

- Jó reggelt! - köszönt, amint meglátott.

- Kettő dolog. Egy. Ez így jó látvány. De kettő. Mondd el, mi történt.

- Én nem ittam annyit, mint te. Szóval miután meguntad a klubot, hazahoztalak. - tette elém a kávét.

- Ugye..

- Nem történt semmi, de örülj neki, hogy visszatartottam magam. Szóval, hazahoztalak. Bekísértelek a szobádba. Amúgy pólóm azért van rajtad, mert elkezdted levenni a ruhád, ezért rád adtam.

- Jesszus. - ütöttem meg a homlokom.

- Én meg kijöttem aludni ide, hogy késztetésed se legyen plusz tudtam rád figyelni.

- Köszönöm. - mosolyogtam.

- Hát van mit. Bár az jól esett, hogy nekem kellett visszautasítanom téged. - vigyorgott.

- Te ne vigyorogjál! - léptem elé.

- Különben?

- Nekem két személyiségem, énem van, TaeHyung. A tegnapit nem kellett volna látnod.

- Mindkettő te vagy, az a lényeg.

Felnéztem szemébe és egy kis csillogást vettem észre benne, ami eddig nem volt ott.

- Luna, YoonGi hívott, de nem vettem fel. Úgyhogy szerintem üzenetet hagyott. - szólalt meg és hirtelen eltűnt ez a fény a szeméből.

- Mindjárt meghallgatom. - vonultam el a szobámba.

Kijelzőmre nézve látom a nem fogadott hívást és az üzenetet, miszerint hangpostám jött.

Megnyomva a hangpostát, meghallottam YoonGi hangját.

~ Luna, itt megint én. Öhm. Nem tudtam elköszönni tőled. A kérdésedre viszont nem tudom a választ, mert nem mondtad melyik személyiséged szerint cselekednél. A helyedbe viszont el tudom magam képzelni. Félsz kicsit. Nem tudod, mit csinálj. Én se nagyon, de segítek.

Szerintem ez nem menne újra köztünk. Megcsaltam BoMit régen és biztos rossz érzés volt neki. Ezt viszont nem akarom neked. Ismerem magam. De még mindig szeretlek. Ez kicsit hosszú lett, de csak sajnálom, főleg azt, hogy megcsókoltam egy itteni lányt. Ahj, én annyira el tudom cseszni a dolgokat. Sajnálom, Luna. Hiány.. - csuklott meg a hangja majd vége lett az üzenetnek.

YoonGi.. már megcsókolt egy másik lányt. Jó, most én mit mondjak? Talán még mindig viszont szeretem? Ebben biztos vagyok.

- Nem kéne munkába menni? - kérdeztem újra kilépve a szobámból.

- De lehet.

- Én ezt nem bírom. - könnyeztem be hirtelen. - Megkérhetlek valamire?

- Igen. - lépett elém.

- Ne mondjuk el a tegnapiakat senkinek. Kérlek! Jó, érzem, hogy megérdemlem a lenéző pillantásokat, hogy YoonGi elment én meg már veled csókolóztam. Ribancnak érzem magam!

- Nem vagy az.

- Ne is próbáld meg elhitetni velem.

- Nekem a tegnapi nap nagyon jó volt.

- YoonGi már megcsókolt egy másik lányt. - hajtottam le a fejem.

- Hagyod, hogy ez elrontsa a kedved vagy mész öltözni, megyünk dolgozni és közben nem gondolsz rá? Dönthetsz. - fonta össze karjait.

- Megyek.

Felöltöztem normális ruhába majd elindultunk.

Fura, hogy tegnap nem láttam WooJit és ma se hagyott üzit. Aggaszt, hol van.

- Nem tudom, mit kezdjek most. - szólaltam meg útközben.

- Felejts.

- Az olyan könnyű?

- Az nem könnyű, ha látod, hogy valaki nélküled is boldog. - sóhajtott. - Mindig csak egy éjszakás kapcsolataim voltak.

- Nem volt még barátnőd?

- Egy. Miatta lettem inkább ilyen. Hogy ne sérüljek. - magyarázta mikor a sulihoz értünk.

Felnéztem majd megtorpantam.

Nem lehet, hogy már most..itt..

- YoonGi.. - suttogtam.

Nyeltem egy nagyot. Szinte hallottam a gyors szívverésem.

Megláttam YoonGit öt nappal korábban a vártnál ülni a suli lépcsőin dohányozva.

- Mi az? - állt meg TaeHyung is húsz méterre, de látható távolságba a célszemélytől.

- Ott van YoonGi. - motyogtam.

- Mit fogsz csinálni?

- Be kell mennem dolgozni. Beszélnem kéne vele. Odamegyek. Baj?

- Dehogy. Menj, tudom, van mit megbeszélnetek.

- Köszi. - bólintottam mosolyogva.

Majd megfordultam és elindultam az említett személy felé.

A torkomban dobogott szívem, hogy újra beszélnem kell vele.

Mellé léptem, rám nézett, de nem láttam semmit szemében.

- Szia. - köszöntem.

- Hali. - szívott egyet cigijéből.

- Mióta dohányzol?

- Két napja.

- Mi bajod?

- Luna. - állt fel a lépcsőről.

- YoonGi, már a hangnemedből hallottam és megértettem, ami nekem kellett. Túl léptél rajtam. Megváltoztál. Értem én. De akkor miért nem mondtad el, hogy felejtselek el? Még én tartottam magam ribancnak.

- Luna! - emelte fel hangját miközben eldobta a csikket. - Hiányoztál, tényleg. Viszont a dolgok egyértelműek. Nem fog menni ez. Pár nap után már összejöttünk, alig ismerve egymást.

- Szakítunk végleg, ugye? - könnyeztem be. - Mindig mikor - kezdtem bele rövid szünet után. - meghallom azt a zenét, amire elsőre együtt táncoltunk újra beléd szeretek. Nem tehetek róla, most már viszont el kell felejtenem téged. És már meg van, hogyan megy majd. - rohantam be az épületbe.

Kicsit lelassítva, de még mindig célegyenesen mentem egy iroda irányába.

Beléptem SiWon irodájába, aki szokásosan asztalánál üldögélt.

- SiWon. - szólítottam meg.

- Mondjad, Luna. - vette fel fejét.

- Fel szeretnék mondani. Személyes dolgok miatt. - jelentettem ki.

- Egy hete van itt. Mi olyan történt? Kérem, lehet csak egy hirtelen felindulás. Szóval egy hét múlva biztosra mondja meg, mit szeretne. Rendben?

- Rendben. - sóhajtottam.

Kimentem az irodából, aztán valakibe beleütköztem, mivel a földet bámulva mentem előre. Felnézve a szőkeség első látványa jött fel agyamba.

- Bocsánat. - vágta rá automatikusan, majd rám nézett.

- Tudod, hogy ez volt az első szavad hozzám? - erőltettem egy félmosolyt. - Nem, én sajnálom. - mosolyogtam. - Nekem meg ezek. Azóta viszont túl sok változott, YoonGi.

Magához húzott majd megpuszilta homlokom.

- Még mindig szeretlek. - ölelt át.

- Újra kezdeni nem tudjuk, YoonGi. Nincs reset gomb. Csak play és pause.

- Használjuk a másodikat. - húzott közel magához.

Megcsókolt.

És ahogy mondta, tényleg minden mintha megállt volna körülöttünk. Mintha a hangok az aulából is lejjebb halkultak volna.

Eltoltam magamtól, majd a földet nézve szólaltam meg újra.

- El fogok menni, YoonGi és ezt te segítettél eldönteni.

Kikerültem és nem is hagytam, hogy megállítson.

Lent az aulában neki ütköztem TaeHyungba.

- Mi az? - kérdezte megfogva vállaimat.

- Hagyj most, TaeHyung. Légyszi. - vettem le kezeit vállaimról.

Őt is kikerülve bementem a táncterembe.

Leülve a padlóra, közben magamat nézve a szembe lévő tükörben újra átgondoltam a dolgokat.

Igen, hazamegyek. Nem bírom. Túl sok gondot okoztam.

Közben éreztem szívemben, lelkileg és fizikálisan is, hogy vesztem el Őt.

Törökülésben néztem az ölemben lévő kezeimet. Tanakodtam. Gondolkodtam azon, hogy mégis mi a frászt mondok a szüleimnek, miért költözöm vissza.

12.rész vége

11.rész - Come back, please.. (15+)

Összerogyva ültem bokámon a betonon a suli előtt és esett rám az eső.

- Jesszus! Mit keresel itt az esőben? - lépett mellém valaki mire felkaptam a fejem. - Gyere! - segített felállni. - Miért sírtál? - kérdezte TaeHyung.

- Nem sírtam. - néztem rá.

- Pirosak a szemeid, ne hazudj. - húzott be az eresz alá. - Mi a baj, Luna?

- Szakítottunk YoonGival, egy hétre elmegy valahova és utána nem tudom, hogyan nézek majd a szemébe. - fúrtam arcom mellkasába szipogva.

- Miért? - ölelt át vigasztalásul.

- Elmondta BoMi, hogy régebben jártak és megcsalta őt, ezért szakítottak anno. Ezen vesztünk úgymond össze YoonGival, hogy nem bízom meg benne meg ilyenek, - távolodtam el tőle. - de én már kevésbé tudok bízni a fiúkban, mivel túl sokszor csaltak meg. Az én hibám minden.

- Gyere, elviszlek haza, mert meg fogsz fázni.

- Nem kell. Megyek gyalog.

- Ne legyél makacs. Itt a kocsim, na. - húzott magával, kinyitotta a kocsi ajtaját és beültem. - Merre laksz? - kérdezte, mire elmondtam neki.

A ház elé érve újra megszólalt.

- YoonGi nem hülye. És te sem. Jó éjt! - kiszálltam majd elhajtott.

Megint rám jött a sírhatnék, de inkább csak elkezdtem rohanni. Rohanni YoonGi házához.

Lihegve álltam meg néha-néha, de futottam tovább. Kifulladva értem a házhoz. Becsöngettem és vártam a csodát. Kétségbeesetten nyomtam a csengőt.

- YoonGi! - ordítottam a még mindig zuhogó esőben állva. - Kérlek, nyisd ki! Mond, hogy nem mentél még el.

Rezzent egyet a telefonom. BoMi írt:

,,Otthon vagy vagy elkísérted YoonGit a repülőhöz?"

Repülővel utazik. Jutott el az agyamig majd maraton futásba kezdve rohantam a repülőtérre.

Kapkodtam fejem az emberek között a bejáratnál, majd megpillantottam, amint egy szőkeség kiszáll egy taxiból. Ledermedve álltam és vártam a pillanatot amikor rám néz, de hiába, mert észre sem vett.

Tovább görgette bőröndjét befelé, én meg belül összetörtem.

Utána mentem, mikor mögé értem válla felé nyúltam, de ha sors is úgy akarta volna egyből megfordul.

Összeszedve magam kocogtattam volna meg vállát éppen mikor elindult előre.

- YoonGi.. - nyújtottam utána a kezemet.

Megtorpant mikor megszólaltam, megfordult, én meg lesütött szemmel és lehajtott fejjel álltam ott.

- Luna. - szólított meg. - Mit keresel itt?

- Kijöttem elköszönni.

- Egy hétre megyek el, nem többre. - húzta fel szemöldökét.

- Sajnálom, YoonGi. Bízni fogok benned. Csak kérlek.. - sóhajtottam. - mindegy.

- Luna.. - fogta meg csuklóm. - Én még mindig kedvellek. Én bízok benned még most is, de értem a helyzeted. De most mennem kell. - ölelt át.

- Én is szeretlek, YoonGi. - motyogtam mellkasába. - Emlékszel, hogy még kérhetek valamit? Most már tudom, mit szeretnék. Maradj mellettem ha hazajöttél. - néztem fel szemébe. - Kérlek.

- Megteszem. - szorított meg, mikor az a hang szólalt meg, ami jelezte el kell mennie. - Viszlát, Luna. - mosolygott majd eltűnt a reptér tömegében.

Összeszorult ismét mellkasom és kikullogtam a bejáraton.

Hazamentem a kicsit még csepegő esőben, majd belépve az ajtón láttam WooJi még mindig nem volt otthon. Leraktam magam a kanapéra. Hirtelen megcsörrent a telefonom, BoMi hívott.

~ Szia, nem válaszoltál. - kezdte el mikor felvettem.

- Bocsi. - sóhajtottam.

~ Luna, mi a baj? - kérdezte aggódó hangon.

- Csak kimentem YoonGi után a reptérre. De szakítottunk még előtte.

~ Miért maradok le az ilyenekről? Meséld tovább.

- Megkértem, hogy maradjon mellettem ha visszajött.

~ Erre ő?

- Azt mondta, megteszi.

~ Akkor meg mi a baj?

- Nem tudom. Valahogy mintha nem lett volna őszinte. De inkább megyek lepihenek kicsit.

~ Rendben, holnap még beszélünk. Szia.

- Szia.. - tettem le a készüléket.

Bementem a fürdőbe, hogy egy törölközővel megszárítsam még vizes hajam majd bementem a szobámba és leültem ágyam végébe.

Sóhajtva dőltem hátra ágyamon.

Átölelnélek ha itt lennél. Bármit is mondanál, innám szavaidat. A jelenléted okozná mosolyom, a te édes mosolyod a melegséget a szívemben. Összefoglalva, hiányzol, te hülye. A szöszi fejed.

Válladra tenném fejem és úgy aludnék el. De most hiányzol és ezekre gondolva, sírva kell nélküled elaludnom.

Még azt se tudom, hol jársz éppen..

*Másnap*

Az előző nap körülbelül az egész napomat szabályozta. Semmihez sem volt kedvem, de azért BoMiék próbáltak felvidítani. Az időjárás megint igazodott hozzám, mivel ismét délutánra zuhogott pont mikor indultam volna haza.

Megálltam az eresz alatt, a suli előtt magamban szitkozódva.

- Jól vagy? - lépett mellém TaeHyung.

- Jaj, szia, aha. Csak nem hoztam esernyőt.

- Én igen, elkísérjelek? - lóbálta maga előtt az esernyőt vigyorogva.

- Köszi. - mosolyogtam rá.

Sétáltunk, miközben hallottam az esőcseppek kopogását a fejünk felett.

- Rég beszéltünk, mesélj valamit. - törtem meg a csendet.

- Mire vagy kíváncsi?

- Mi van azzal a csajjal akit mutattam még a szórakozóhelyen?

- Megvolt. - vonta meg a vállát. - Simán, nagyon könnyű nőcske volt.

- Miért? Mi volt a trükköd? - nevettem el magam.

- Nem hiszel nekem? - torpant meg, mire én is, hogy ne menjek ki az esernyő alól. - Nem hiszel nekem. Az arcodon látom, hogy nem. - sóhajtva nézett oldalra majd vissza rám.

- Mi volt a becserkészési módszered?

- Nem ismersz, de nem vagyok rossz ember. Gondolom, levontál egy következtetést rólam, de ne ítélj egyből. - hajolt közelebb majd visszább hátrált. - Nem iszunk meg valamit? - kérdezte nyálasan.

- Mi? - pislogtam nagyokat. - Öhm, persze. - nyögtem ki válaszomat.

- Rendben. Akkor gyere! - indult el balra, majd követtem a sárga esernyő tulajdonosát. - Ez volt. - motyogta menet közben.

- Hm? - kaptam fel fejem. - Te kis.. - esett le, hogy mire is célzott. - Ez nem volt fair.

- Te kérdezted. - vigyorgott.

Betértünk egy kis kávézóban, majd miután TaeHyung lerázta esernyőjéről a fölös vizet a bejárat előtt, leültünk egy két személyes asztalhoz az ablak mellett.

Mosolyogva megjelent az asztal mellett egy pincérlány.

- Sziasztok! HyeRin vagyok. Adhatok valamit?

- Nekem egy kávé lesz. - szólalt meg TaeHyung magabiztosan.

- Egy teát. - bólintott a pincér majd elment a pulthoz.

- Mi a baj?

- Semmi, semmi. - ráztam a fejem.

- Luna. - fonta össze karját a velem szembeülő fiú.

- Nem akarok itt lelkizni neked.

- Nyugodtan ha szeretnél.

- Boldog szeretnék lenni, de nem megy. Mindig olyan ember mellett kötök ki, aki mellett nem nagyon kéne lennem.

- YoonGira gondolsz?

- Nem tudom. Nem ismerem még eléggé. Főleg az előéletét.

- Ha szakítottatok akkor miért rágódsz rajta még mindig?

- Mert érzek valamit iránta csak nem tudom, mit még.

- Aha. - bólintott Tae, mire a pincér meghozta a kért italainkat.

- Köszi. - mosolyogtam majd belekortyoltam teámba.

- Hogyan tudnálak felvidítani?

- Nem tudom. - vontam meg a vállam.

Megittam teámat majd ő is kávéját, fizetett, amit persze felezni akartam, de nagyon erőszakoskodott, ezért csak rá hagytam. Kilépve a még mindig csepegő esőbe felém tartotta az esernyőt.

- Soha nem akar elállni? - nevettem el magam.

- Hozzád igazodik. Legyél boldog kicsit. Mosolyogj többet. Úgyis szebb vagy ha mosolyogsz. - leplezte a bókot. - De hát én is.

Éppen keltünk volna át az úton, mikor jött egy autó és felcsapta a vizet, de Tae elém állt így csak ő lett vizes.

- Köszi. - mosolyogtam rá és talán el is pirultam kicsit.

Visszamosolygott majd elindultunk tovább a házunk felé.

- Meg akartam kérdezni. Mihez van a kulcs a nyakadban? - álltunk meg a bejáratnál.

- Ez..egy lakaté, ami fent van az N Szöul Torony egyik korlátján. De kit érdekel? - emeltem fel kicsit hangom.

Levettem nyakamból és zsebembe raktam a láncot.

- Nem jössz fel kicsit beszélgetni? - kérdeztem kinyitva a kaput.

- De.. - vonta meg a vállát kicsit furcsálva.

- Erre. - mutattam neki az utat.

Kinyitottam a bejárati ajtót majd láttam WooJi megint nincs itthon.

- Jó kis lakás. - jegyezte meg.

- Jössz vagy körül nézel? - biccentettem a szobám felé.

- Nem tudom, mi merre van és nem is akarok kutakodni. - nevetett.

- Gondoltam. Amúgy nem vizes a pulcsid a hülye autó miatt? Amit amúgy köszönök. - mosolyogtam.

- Nem annyira. Na, legalább mosolyogsz. - vigyorgott.

Közelebb léptem hozzá és mintha nem is én irányítottam volna magamat átkulcsoltam nyaka körül kezemet. Közelebb hajoltam hozzá és automatikusan megcsókolt.

Én viszont nem toltam el magamtól. Egyre hevesebben csókolt majd egy falnak tolt és megfogta derekamat is. Átkaroltam nyakánál és behátráltam szobámba. Becsuktam az ajtót megszakítva a csókot, de utána újra elmélyülten csókolt meg.

Leültem az ágyamra majd magammal húzva őt is dőltem hátra. Mellettem két kezén támaszkodott TaeHyung és csókolt közben.

Befejeztem a hosszú csókot, hogy TaeHyung a szemembe nézzen.

- TaeHyung, őszintén, akarsz valamit tőlem?

- Őszintén. Valamikor ezt akartam volna kihozni, de nem azért.

- Értem. - húztam közelebb magamhoz egy újabb csókra pólójánál fogva.

- Te nem YoonGival voltál vagy vagy együtt?

- Nem tudnád befogni kicsit?

- Bocsi.

- Hihetetlenül jól csókolsz. - jelentettem ki két csók között.

- Te is.

Becsuktam szemem és el is felejtettem, kivel csókolozok éppen.

- Mit művelek? - löktem el magamtól TaeHyungot majd felpattantam. - Bocsánat. - motyogtam magamban. - De most nem tudom, mit csináltam. Ez nem én vagyok.

Értetlenül ült az ágyam szélén, majd hátradőlt.

- Tudom, hogy mi a problémád. Én kérek bocsánatot. - tette kezeit feje alá párna gyanánt.

- Miért kérsz? - léptem lábához kérdő tekintettel.

- Tudom, hogy YoonGival hogy álltok és most ezt művelem veled.

- Úgy tűnök, mint aki ellenkezett? - tettem fel a kérdést.

De mielőtt még tudott volna válaszolni vagy elgondolkozni az ágyra másztam TaeHyung fölé. Meglepődött arckifejezéssel nézett rám, majd megfogta derekam.

- YoonGi, tudom, hogy nem tartja be amit ígért. - jelentettem ki majd közel hajoltam arcához.

- Esélyt sem adsz neki?

- Mikor szakítottunk, az volt az első esély vége. De majd kiderül, hogy működött volna.

Újra megcsókolt.

YoonGi, nem tudom, hogy mi lesz közöttünk..bár én még mindig érzek valamit..

11.rész vége

10.rész - ,,Mindig itt leszek"

Ledobtam a párnát magam mellé felülve. Lógattam a lábamat majd felálltam és az ajtóhoz léptem.

- Most mit csinálok? - vettem le kezemet a kilincsről.

Kinyitottam végül az ajtót, majd YoonGi ajtajához csoszogtam.

Bekopogtam majd vártam, hogy ajtót nyisson. Semmi válasz. Benyitottam és az ágyán ült.

- Bejöhetek? - válasz nélkül hagyta.

Mellé léptem, aztán rám nézett.

- Van valami baj? - ültem le mellé átölelve.

- Jó, hogy itt vagy. - suttogta.

- Mindig itt leszek.. ugye nincs semmi baj? - fogtam meg vállait.

- Nincs. - mosolygott. - Nélkülem akartál aludni?

- Ne legyél már lány! Az én vagyok. - húztam ki magam. - Szerinted miért vagyok itt?

- Nem leszek többet lányos, esküszöm neked. - rakta fel arcára a szokásos sunyi mosolyt.

- Remélem, hogy betöltöd a fiú szerepét inkább. - vigyorogtam közelebb hajolva hozzá. - De most aludjunk. - dőltem keresztbe, mire ő is hátradőlt. - Ez emlékeztet a tegnapira. - vigyorogtam rá.

- Csak akkor nem voltál a barátnőm. - csókolt meg. - Jó éjt! - húzott magához.

*Hétfő reggel*

A tegnapot végig izgultam, hogy mi lesz a suliban, hogy fog menni. De YoonGi jelenléte megnyugtatott.

- Ez most komoly? - rikoltott fel BoMi mikor a suli előtt ácsorogva elmeséltem neki a YoonGis történetet.

- Nyugi, BoMi.

- Ne mondd, hogy nyugi, Luna! - emelte fel hangját. - Ismerem YoonGit.

- Mire akarsz ezzel célozni?

- Semmire csak ah.. - vakarta meg fejét. - Jártam vele egy ideig, de csak egy hónap volt vagy annyi se.

- HoSeok ezt tudja?

- Igen. De tudja, hogy már nem érzek semmit iránta. Szóval azért szakítottunk, mert megcsalt. Nem akarom, hogy te is így járj.

- Tudok magamra vigyázni. - indultam befelé. - Mondhattad volna ezt amúgy. - jegyeztem meg majd ott hagytam belépve az épületbe.

Egyből bele ütköztem YoonGiba.

- Mi a baj? - kérdezte megfogva vállaim.

- Miért nem mondtad, hogy együtt voltál BoMival? - vettem le kezeit vállamról.

- Miért? Változtatna valamit?

- Igen. BoMi a barátnőm. Miért járnék a volt pasijával?

- Szakítani akarsz?

- Nem, de légyszi mond el az ilyeneket legközelebb. Melyik osztállyal leszünk? - váltottam témát.

- Harmad évesekkel. Az erősebbel.

- Köszi. - fordultam meg.

- Luna! - szólt utánam megfogva csuklóm. - Mi a baj? - húzott vissza magához.

- Kicsit kényelmetlen, hogy BoMival jártál. - sütöttem le szemem.

- Miért? Az már régen volt. - emelte fel az állam, hogy szemébe nézzek. - Téged szeretlek.

- Azt.. mondtad, hogy..szeretsz..? - dadogtam.

- Ühüm. - hümmögött majd megcsókolt.

- A suliban nem lehet, tudod. - toltam el magamtól.

- Haragszol rám?

- Hogy tudnék rád? - mosolyogtam.

*Két órával később*

- Sziasztok, diákok! - léptünk be a táncterembe.

- Jó napot! - visszhangozták.

- Üljön le mindenki valahova. - kezdtem bele mondandómba. - Én lennék az új tánctanár. Ha kérdésetek van, forduljatok hozzánk. Szóval kinek tetszik az ötlet, hogy egy táncos előadást tartsunk? - tettem fel a kérdést, amire egész sokan feltették kezüket.

- Ez eldőlt. - vigyorgott YoonGi. - Az első órán külön szedjük a lányokat a fiúktól. Ma először a lányok vannak itt aztán velem a fiúk. - folytatta.

- Mégis jó az ötletem? - morogtam rá mosolyogva.

- Szóval fiúk, gyertek! - indult meg kifelé a fiúkkal YoonGi.

Becsukták az ajtót mikor az egyik lány megszólalt.

- Együtt vannak?

- Hm? - kérdeztem vissza. - Mi a neved?

- Oh HaYoung, tanárnő.

- Voltál már szerelmes? - kérdésemre minden lány összepillantott eltitkolva valamit, közben HaYoung belepirult zoknijába is. - Na valaki mondja el nekem, mi a szitu.

- A lányka szerelmes. - ordította a mellette álló lány, mire az említett személy megcsapta vállát.

- Üljetek egy körbe. Ismerkedjünk. Úgyis meg kell tanulnom a neveket. - adtam ki a parancsot.

Elhelyezkedés után HaYoung még mindig piros arccal üldögélt.

- HaYoung!

- Igen, tanárnő? - kapta fel fejét.

- Mesélj.

- Tudja ki az a Jeon J..

- JungKook? - szakítottam félbe.

- Igen.

- Lányok, velem beszélhettek úgy akár egy barátnővel, de azért ne felejtsétek el, hogy a tanárotok vagyok. Szóval JungKook.

- Ah.. - temette kezébe arcát HaYoung.

Negyvenöt percen keresztül csak ők meséltek a fiús ügyekről. Túl sok pletykázás volt.

A nap végén HoSeok rohamozott meg, miközben pakoltam össze cuccomat.

- Hali, hallottam a híreket. - lépett be az ajtón.

- BoMi?

- Igen, szóval csak annyi, hogy vigyázz.

- Miért mondta BoMi is ezt? Nem zavar téged amúgy , hogy vele..

- Hogy együtt voltak? Néha igen. Csak vigyázz magadra. Ne higgy el mindent YoonGinak azért.

Ezektől a mondatoktól kezdem megkérdőjelezni a döntésemet. Ne bízzak benne..?

Hazamentem és szembe találtam magam a kissé aggódó WooJival.

- Egész hétvégén nem jöttél haza. - fonta össze karjait köszönés nélkül, amikor beléptem.

- WooJi, nem vagyok öt éves. Miért baj ez?

- Csak szólj ha nem jössz haza. Most apád helyett apád vagyok. - magyarázta felemelt hangon. - Kivel voltál?

- Egyik barátommal. - forgattam a szemem.

- Tudom, hogy ez mit jelent úgyhogy ne álltass engem. Ki az a gyerek és én miért nem láttam még? A szüleid tudják?

- Nem. - hajtottam le a fejem sóhajtva.

- Hívd fel anyád skypeon, még épp időben vagy.

Ránéztem órámra majd megvonva vállam bementem a szobámba.

Elővettem laptopom és ágyamra ülve ölembe vettem a gépet és felhívtam anyut.

- Szia, kicsim. Rég beszéltünk. - jelent meg a képernyőn anyám mosolygós alakja.

- Ah, igen. - mosolyogtam vissza rá.

- Na, mesélj.

- Hát ma volt az első sulinap. A lányok, akiket tanítok hála istennek nem olyan kibírhatatlanok, mint az én osztályomban voltak anno. Vannak kollégáim, akik a barátaim. - soroltam. - Van egy.. - hallgattam el.

- Igen?

- Egy fiú, akivel együtt járok.

- Egy kicsivel több, mint egy hete vagy ott és már valaki van?

- Hát..de most nem tudom. Az egyik most már barátnőm vele járt még régebben és azért szakítottak mert megcsalta őt, de ez csak ma tudtam meg. Szóval most nem tudom, mit kezdjek.

- Oh, drágám. Tedd azt, amit jónak gondolsz. Már elköltöztél, nem szólok bele a dolgaidba. Vagy ha már nagyon nem tudsz mit kezdeni magaddal. Mennem kell dolgozni, de hívj ha bármi van. - köszönt el majd rakta le a videóhívást.

- Szia.. - sóhajtottam majd lecsuktam laptopom.

Magam mellé raktam a gépet majd hátradőltem. Belépett WooJi majd ki is ment egy mondat után:

- Be kell mennem dolgozni éjszakára, reggel jövök szerintem.

- Jó. - motyogtam, de addigra be is csukta az ajtómat.

Magamhoz vettem telefonom, majd le is dobtam magam mellé az ágyra.

Unatkozom. Senki nem írt, hívott.

De hirtelen megszólalt a telefonom. YoonGi..

- Igen? - vettem fel a készüléket.

~ Szia, ráérsz?

- Hát, nem tudom. Lehet.

~ Luna. Eljönnél velem valahova?

- Hova?

~ Lényeg az? Luna, a BoMis dolog zavar?

- Jó, menjünk valahova. - tereltem el a témát. - Találkozzunk a suli előtt. - tettem le majd felvettem egy másik gatyát, egy hosszú leggingset, majd egy háromnegyedes ujjú bő pólóra váltottam át felsőm.

Elindultam megfogva a táskám, amibe telefonom meg az ilyeneket raktam.

Sétáltam, majd mikor megláttam YoonGit ácsorogni a suli előtt, el sem tudtam dönteni, milyen érzelmek törtek elő bennem. Valahogy, valamiképpen örültem, de másik szemszögből semmit nem éreztem.

- Szia! - vidult fel arca, mikor meglátott és átölelt.

- Szia.. - motyogom mellkasába.

- Mi a baj? - nézett a szemembe.

- Semmi..

- Tudom, hogy ilyenkor mindig van valami.

- Miért szakítottál BoMival?

- Hát.. - vakarta meg tarkóját.

- Aha. Nekem elmondta csak kíváncsi voltam, mit mondasz.

- De nem teszem ezt meg újra. - fogta meg kezeimet.

- Hogyan tudnád ezt garantálni? A megcsalás nem véletlen. Ehhez két ember kell. Én is tettem ilyet, de csak egyszer és az is csak a másik hogyishívjákom miatt. Utána meg is bántam, amikor magamhoz tértem. - hadartam. - YoonGi, túl sokszor csaltak meg..túl sokszor..alig bírok bízni a fiúkban.

- Mire célzol?

- Lehet, hogy nem kellene megvárni, hogy újra megtörténjen vagy az, ami nálam volt vagy az, ami nálad.

- Szakítani akarsz? - pislogott nagyokat.

- Nem tudom, lehet.. - hajtottam le a fejem.

- Elutazom egy hétre, Luna. - sóhajtott. - El kell mennem egy hétre. De hogyha így érzel, hát legyen. - fordult meg, mire felkaptam a fejem. - Szia, Luna.

- YoonGi! - szóltam utána.

- Szeretlek Luna, de akkor te nem bízol eléggé bennem. Én se bíznék magamban, igaz, de mindenki megérdemel egy esélyt. - tette zsebre a kezét visszafordulva. - Miért jöttél össze velem ha nem is ismertél, meg nem is bíztál bennem?

- Bíztam..

- Most már nem?

- De..

- Félre ismertelek. Egy ember összezavarta a gondolataidat. Megváltoztál egy ember szavai miatt.

- Miattad is megváltoztam kicsit.

- Gondoltam. Mindenki miatt megváltozik kicsit az ember. Mindenkinek meg akarunk felelni. Mindegy, hogy mennyire próbálkozol, nem bírsz mindenkinek megfelelni. Én csak boldog szeretnék lenni.

- Én is.. - vettem mély levegőt. - Végeztünk? - bekönnyezve néztem szemébe, de túl messze volt ahhoz, hogy lássam, mi van a szemébe írva.

- Nem tudom, de én elbúcsúzom. - lépett közelebb és csókolt meg.

Lehunytam szemem majd mikor eltávolodott és rám nézett nem tudtam, nem bekönnyezni.

- Vége? - motyogtam magam elé fülem mögé rakva hajam.

- Egy ideig.. - simogatta meg arcom. - Bíznod kéne bennem csupán. - vette le kezét arcomról, majd elsétált.

Összerogytam, majd lehajtottam a fejem. Amennyire csak engedte az agyam elkezdtem sírni. Az időjárás harmonizált a hangulatommal, hirtelen beborult és csöpögni kezdett az eső. Ekkor felnéztem az égre és hagytam, hogy az esőcseppek egyesüljenek könnyeimmel és úgy gördüljenek tovább az arcomon. Itt hagyott..egy időre? Vagy soha többé nem leszünk együtt?

10.rész vége