Special Parts - #1 The wedding

*Luna pov*

Az amnéziám még mindig megmaradt, így hétről-hétre élem az életem, amiben YoonGi szívesen segít. Szüleimet viszont egyre boldogabbnak látom, mióta Szöulba laknak. De bárcsak mindenkit, akit akarok ide költöztethetnék.

Sétáltam egyedül, a Kirin felé a tavaszias időben, azon a márciusi napon. Feltámadt hirtelen a szél. Harcolni kezdtem tehetetlen tincseimmel, majd két kéz elsöpörte arcomból hajamat, aztán már csak barátom ismerős és mézédes csókját éreztem ajkaimon.

 - Miért indultál el nélkülem? - mosolygott rám YoonGi.

 - Gondolkodni akartam kicsit - válaszoltam, majd kézen fogva mentünk tovább az intézmény felé. - Egy éve, hogy a menyasszonyod vagyok már-

 - Ne is mondj többet, Luna - csitított el, a suliba belépve egyből a táncteremhez vezetett, ahol anyukám, BoMi és Krystal vártak már minket. Kimenve becsukta maga mögött az ajtót, értetlen fejet vágva álltam ott.

 - Ma lesz az esküvőtök - szólalt meg anyum, mire elkerekedtek a szemeim. - Bocsi, de megszerveztük nélküled, tudjuk, ez a te napod, de egyszerűen egy éve itt várunk - nevette el magát mind. - Én tudom, hogy mennyire nehéz összehozni egy esküvőt, ezért is segítettünk neked, így már csak ragyognod kell...ebben - emelt fel egy egyszerű, de mégis csodásan festői esküvői ruhát anyám. - Az egész ceremónia pedig itt lesz megtartva, a Kirinben - részletezte. - Három óra múlva kezdődik az egész, addig rád adjuk ezt a szép ruhát - könnyedén felvettem a csipkézett, hosszú ujjú darabot, aztán tényleg magamra is hagytak, hogy menjenek szervezkedni.

Leültem a zongoraszékre, véletlenszerűen lenyomtam mutatóujjammal a billentyűket, elgondolkodtam. Hogyan tudtak egy egész esküvőt megrendezni a tudtom nélkül?

 - A kis ravasz mindenüket - mosolyodtam el.

 - Szabad? - lépett be a hangja alapján, TaeHyung, felé fordultam, továbbra is ülve maradva, majd felfedeztem öltönyét. - De szép itt valaki - vette fel a szokásos vigyorát. - Viszont szerintem a farmer jobban áll - viccelődött. - Hihetetlen, hogy két barátom összeházasodik ma. Örülsz, hogy őt választottad? - értetlenül néztem rá. - Nekünk is volt egy olyan esetünk, közben meg az a pultos srác, és hát - sóhajtott egyet, zsebébe tette kezeit. - Már az elejétől kezdve láttam, hogy ti egymás mellett fogtok kikötni. Nem is tévedtem. Végül is örülök nektek, és annak, hogy én is megtaláltam magamnak HaYit. Most pedig megkeresem azt a hülyét, akit vőlegényednek hívsz még egy ideig - távozott is a helyiségből, és én megint magam maradtam. Visszafordultam a zongorához, és elkezdtem az első dalt játszani rajta, ami eszembe jutott. I remember. Elragadott magával a zene, belemélyedtem, minden egyes emlék újra előjött az elmémben, amit átéltem YoonGival, az első táncunk emléke, és amikor megkérte a kezem a színpadon, miközben e zene szólt a háttérben.

Leütöttem az utolsó hangot is, majd valaki tapsolása hallatszott a helyiségben.

 - Ez a dal - érzékenyült el BoMi közelebb lépve felém. - Remekül táncoltatok erre anno is, jaj, azok az augusztusok - mosolyodott el. - Örülök, hogy azt mondtad neki, hogy lesz ideje megismerni téged - elkerekedtek szemeim. - Szerinted nem hallottam, amiket akkor mondtál neki? Annyi mindent meg lehet bánni az életben, annyi mindent tönkre tehet egy veszekedés, de titeket senki az ég világon nem választott el. Amúgy meg azért jöttem, hogy megcsináljam a hajad - lépett mögém, majd elkezdett egy laza fonatot létrehozni hajamból.

 - Félek, BoMi - engedte le vállamra a fonatot. - Mi lesz, ha megbánok valamit? Ha ezt az egészet megbánom? Mi van, ha csak eddig volt jó, míg nem házasodtunk össze, és utána meg veszekedni fogunk minden nap?

 - Nyugodj meg, Luna. Én is eshettem volna kétségbe már, hogy lassan három éve, hogy együtt vagyok HoSeokkal, de még nem kérte meg a kezem. Annyit tudok neked mondani, hogy ha majd meglátod őt ott az oltárnál, akkor fogod eldönteni a kérdéseidet. Ezért látni rengeteg filmben, hogy a menyasszony már a teremben van és ekkor lép le. Mert akkor tudatosul néhány emberben a dolgok súlya, mikor már ott áll a küszöbén - ölelt át. - Az amnéziádat is félretette, nem érdekli YoonGit, hogy minden héten újra és újra mesélnie kell neked, mert szeret eléggé ehhez. Viszont nekem mennem kell díszíteni, de ott leszek melletted majd Krystallal - mosolygott.

Kiment, majd úgy fordultam a zongoraszéken, hogy lássam magam a tükrökben. El sem hiszem, hogy eddig jutottam. A repülőn ide felé, azon az augusztusi napon talán nem is gondoltam volna, hogy azzal az utazással megváltozik az életem. Ha pedig elölről kezdhetnék bármit is, semmin nem változtatnék, mert a dolgoktól a múltban lettem ilyen amilyen.

 - Kislányom! - csapta össze tenyerét apu, mikor belépett a táncterembe. - Olyan gyönyörű vagy - fogta meg a kezemet, és állított fel. - Itt az idő, drágám - ölelt át. - Ezt anyád adta nekem, hogy adjam oda neked - nyújtott át egy dobozt, amiben egy fehér magassarkú foglalt helyet. - Még én is sajnos emlékszem arra a filmre, amire rávettetek egyszer anyáddal, hogy nézzem meg. Abban volt, hogy minden esküvőre kell valami régi, és hát ez édesanyád cipője, amiben összeházasodtunk - azonnal fel is vettem, de még ezzel együtt sem voltam olyan magas, mint édesapám. - Mehetünk? - tartotta karját, hogy karoljak belé.

Kiléptünk a folyosóra, ami végig fel volt díszítve, apum a nagyterem felé vezetett, ahol volt a gála is.

 - Biztos vagy ugye mindenben, drágám? - szólalt meg menet közben.

 - Ha nem leszek, először neked jelzem majd - mosolyogtam rá, amit egy vigyorgással viszonzott.

Szemkápráztatóan szép virágokkal volt teleaggatva a csarnok. A székek két részre voltak szedve, YoonGi hozzátartozóira és az enyémekre.

Anyum várt az ajtóban, hogy átadja nekem a csokromat. Aztán a színpadra tekintettem, ami egy fehér szövet szőnyeggel volt letakarva, és fent már a szőke hercegem várakozott, és olyan mosoly ült az arcára, amit nem is láttam még. Apum segítségével fellépkedtem a színpadra, és átadott YoonGinak, aki egyből meg is fogta kezemet. A színpadon a másik oldalamon állt BoMi és Krystal, YoonGi bal oldalán pedig HoSeok és TaeHyung szobrozott.

El is kezdte a mondókáját, aki összeadott minket, de ahelyett, hogy rá figyeltem volna a gondolataim megint más irányt vettek.

 - Kérném a gyűrűket - eszméltem fel a kijelentésre, HoSeok oda is adta őket, majd egymás felé fordultam párommal. Felhúzta ujjamra a gyűrűt, én is az övére.

 - Min YoonGi, szeretné-e törvényes feleségéül fogadni az itt megjelent Luna Wilsont? - hallottam meg az első kérdést.

 - Igen - hangzott a határozott válasz.

 - És ön, Luna Wilson, szeretné-e férjül fogadni az itt megjelent Min YoonGit? - nézett rám az eskető, és nagyot nyeltem. YoonGin miért nem látszik, hogy hadakozik valamivel? Miért csak én vagyok kétségek között? De aztán ránéztem leendő férjemre, és ahogy BoMi mondta, a küszöbön álltam.

 - Igen - mosolyodtam el YoonGi szemeibe nézve még mindig.

 - Mielőtt még kimondaná, mondhatok valamit? - fordult az eskető felé. - Én szeretni foglak téged, Luna, amíg csak élek, és nem érdekel majd, hogy hetente emlékeztetnem kell, hogy a feleségem vagy, de megteszem, mert szeretlek - sóhajtott. - Ennyi lett volna.

 - Akkor önöket ezúttal, Min YoonGi és Luna Wilson, a legnagyobb boldogságommal férjnek és feleségnek nyilvánítalak. Megcsókolhatják egymást - azonnal mosolyogva megcsókolt, mire az embertömeg éljenezni kezdett tapsolva. A színpadról lesétáltunk, és anyumék szöuli háza felé vette a násznép az irányt, ahova a lagzit szervezték.

A házukban helyett kapott egy nagy terem, amit most beáldozhattunk a evés és az ivás oltárán. A helyiség tömve lett a rokonsággal, annyi kör alakú asztalt, amennyi kellett elhelyeztek a család férfiai, mi, a női nem leterítettük fehér abroszokkal azokat. Édesanyám vette a fáradságot és a több, mint ötven embernek főzött előre, így neki álltunk falatozni.

 - Oh, kislányom, olyan gyönyörű vagy - simogatta meg a hátamat, édesapám helyére ülve, míg apum kiment pár fiúval a konyhába hozni a következő ételeket. - Nem fáj a lábad a cipőben?

 - Le nem veszem az anyukám cipőjét - nevettem el magam. - Hogy-hogy ilyen házat vettetek?

 - Tudod, hogy szeretünk előre gondolkozni néha, ami kellett is - a hely teljesen megtelt az egyes asztaloknál ülők beszélgetésével. YoonGi és az apám víg evőversenyeket tartottak két oldalamon, amíg én jókat nevettem. Előkerült néhány alkoholos üveg valahonnan, de láttam, hogy mindenki milyen jól szórakozik.

A násznép egy része erős alkoholos állapotba került a végére, ezért haza kellett küldeni őket, a hangoskodást, és a szomszédok feljelentését elkerülve. Átöltöztem, és úgy segítettem elpakolni szüleimnek.

 - Anya, hagyd csak, azt majd én kiviszem - fogtam meg egy szemeteszsákot, amiben a használt üvegek, és ehhez hasonlók voltak. - Apa már alszik?

 - Nem kellett volna neki az az utolsó kör, drágám - ölelt át. - Milyen érzés feleségnek lenni, Luna?

 - Ugyanolyan - néztem a köves gyűrűre az ujjamon. - Semmi nem változott.

 - Én is azt hittem. Kicsit azért meg fog változni, Luna, de majd a mézeshetek után üt be a tényleges házas élet. Tényleg, jó, hogy mondom. Holnap után mentek a nászutatokra, Hawaiira. Ez is meglepi, ezért tudod meg még csak most - mosolygott.

 - Miért terveztetek meg nélkülem mindent? Nem baj, mert a legjobb érzés volt ez az egész esküvő, de azért mégis.

 - Sajnálom - szomorodott el anyám arckifejezése.

 - Nem kell sajnálnod semmit, inkább én köszönöm - nyomtam puszit arcára. - Menj fel aludni, nem akarom, hogy holnap fájjon a fejed - toltam ki a helyiségből édesanyám, majd befejezve a pakolást felmentem magam is a vendégszobába aludni egy sort.

(Előzetes a következő special-ból..)

#2 The honeymoon

Az előző nap hála istennek kiheverte férjem az alkoholt pár fájdalomcsillapítóval, így ma utazhatunk is közvetlen járattal Hawaii mesés partjaira.

39.rész (Befejezés 1/2) - Good night..

*Luna pov*

Lebattyogtunk enni egyet YoonGival. Nem vagyok éhes, de talán csöndben marad ez hang a fejemben. Leültem a konyhába, elém tett egy előre becsomagolt szendvicset, majd amint újból felnéztem rá ételemből aggódó arcát fedeztem fel.

 - Mit álmodtál?

 - Hagyjuk - haraptam egyet reggelimből. - Nem fontos.

 - Miért ne lenne fontos a számára, Luna? Szeret téged, akkor nem jött volna el eddig, hogy csak annyiban hagyja a rémálmaid.

 - Ennyiben akarod hagyni, hogy hirtelen rosszul lettél, hogy rémálmaid vannak? Nem akarod megtudni, hogy miért vannak? - emelte fel hangját, de aggodalmat, féltést éreztem hangnemváltásában. - Általában egy fejfájás is valami bajt jelez, valamit, aminek nem kéne lennie.
 - Miért nem mondod el az álmodat, azt, hogy hallasz?
 - Nem mondom el - motyogtam magamban.
 - Én jót akarok neked, és ha hallgatsz rám, akkor nem lesz semmi baj, Luna.
 - Luna, miért törted el a tükröt tegnap? - lépett mellém YoonGi. - Miért beszéltél magadban előtte?
 - Hallotta, hogy miket mondtál, aggódik, Luna!
 - Szállj ki a fejemből! - rohantam a nappaliba. Leültem a kanapéra, majd térdeimre támaszkodtam könyökeimmel, és tenyerembe tettem fejemet.
 - Ezt kinek mondtad? - sietett utánam barátom.
 - Nem hagylak békén, amíg nem teszed, ami neked jó!
 - Meghaltam az álmomban, YoonGi! - pillantottam rá fájdalmasan, idegesen, majd elhallgattam.
Leült mellém, értetlenül nézett rám. Hátradőltem a kanapén, magam elé bámultam. Vállam felett áttette karját, magához húzott.
 - Tudod, hogy nem lesz semmi baj, Luna. Én itt vagyok veled. Mindig itt leszek - erre a mondatára beugrott az a jelenet, amikor augusztus végén nála aludtam, szintén magához húzott, úgy aludtunk el.
Mennyi minden történt azóta, pedig csak négy hónap telt el. Annyi minden rosszat csináltam. Annyi 'mi lett volna, ha?' kérdés jár a fejemben. Mi lett volna, ha nem jövök vissza egyszer sem Los Angelesbe, és ott maradtam volna mindig Szöulba? Mi lett volna, ha nem jön a képbe Jin?
Mi lett volna, ha nem akarok tanár lenni?
Lehunytam a szemem, újra megszólalt a fejemben az idegesítő hang.
 - Ne aludj el, most már ne, nem szabad - nem hallgattam az apró hangra, ami halkult el fejemben, mélyültem el, YoonGihoz bújva aludtam el. Végre éreztem, hogy normálisan ki tudom magam pihenni, fejfájással ugyan, de az is csak elnyomott még jobban.


*YoonGi pov*

Éreztem, hogy jobban hozzám bújt, hogy elnehezedett, mert elnyomta az álom. Rámosolyogtam szuszogó alakjára, legbelül örültem, hogy békésen alszik. Én is kicsit beszundikáltam, majd Luna fájdalmas mocorgására ébredtem. Próbáltam felrázni álmából, de nem reagált. Ordítottam a nevét, de nem hatott semmit. Odahívtam a szüleit mellé, ők sem tudtak, mit kezdeni vele. Homlokán apró, hideg verejték csapódott ki, megijedtem. Szülein láttam a kétségbeesést. Felkaptam a rémálmaiban szenvedő barátnőmet, majd a szüleit utasítva az autóhoz siettünk.
Beszálltam a hátsóülésre Lunával, apja a volán mögött, anyja pedig az anyósülésen helyet foglalt, ekkor Mr. Park a gázra lépett. Legördült nyikorgó kerekkel a feljáróról a jármű, aztán már csak szeltük az utakat. A közlekedés nem nekünk kedvezett. Mintha ezernyi piros lámpát kellett volna kivárnunk. Magamhoz szorítottam a remegő testet, próbáltam továbbra is felébreszteni hiába.
Ekkor zöldre váltott a lámpa, olyan sebesen mentünk, talán túl is léptük a megengedett sebességet jóval, de ez Luna apját nem nagyon izgatta valószínűleg.
A kórházba érve siettünk, elmondtunk, miért jöttünk, az orvos kikapta Lunát a kezemből, és egy hordágyon elvitték. Az emeletre vitték, azután már csak eltűnni láttam az egyik műtő ajtaja mögött, ahol mi már csupán a fehér ajtót nézhettük kívülről. Az aggodalom és a félelem érzései ültek a fejembe.
Biztos most megműtik az agyát, de képtelen lennék elviselni, ha elveszteném. Ha az esetek kilencven százalékába esik, én belehalok. Én nem szerettem még senkit így, ilyenképpen.


*Luna pov*

Hirtelen az ágyamban ébredtem fel, hihetetlenül lüktető fejfájással. Tettem egy lépést ágyamtól távolodtam, de belehasított egyet halántékomba a fájdalom, lépni is alig bírtam, aztán összecsuklottam a lépcsőn lefelé. Bevertem sípcsontjaimat, belilultak egyből. Összehúztam inkább magam, lábaimat magamhoz húztam. 
A másik pillanatban kint teremtem a hidegben, valamilyen vonatállomáson. A sínek között ücsörögtem, ugyanolyan pózban, mint ahogy az előző pillanatban még a lépcsőnkön. Elkezdtem vacogni a fagyos szellőtől. Többen is kérdezték, mit keresek ott, ordítottak, hogy keljek fel onnan, de mozdulni sem bírtam. Remegni kezdtek a sínek mellettem, fényességet láttam meg a távolban, a vonat közeledett felém.
 - Ez így jó neked, hogy nem hallgattál rám? - szólalt meg bennem a kis hang. - Jobb így, hogy ilyen dolgok szélén állsz? Jó, hogy itt ülsz, és semmit nem tehetsz, hogy elkerüld? Rendben van, hogy annyi mindent tehettél volna ellenne, de nem tetted? - sírva fakadtam. A vonat egyre jobban csak közeledett. Lehunytam a szemem, ekkor kicsordult egy könnycsepp pilláim közül, a vonatkürt összerezzentett. Aztán már csak a csapódást éreztem, de mikor kinyitottam szemeimet, egy fehér folyosón álltam, kórházi ruhában, amit a betegekre adnak. Senki, egy lélek sem volt körülöttem.

A folyosó üres volt, csupán a plafonon, néhány méterenként elhelyezett, téglalap alakú lámpák alkották a bútorzatot. Cipő és bármi lábbeli híján éreztem a hideg, szintén fehér követ lábaim alatt.
 - Örülsz, hogy ide jutottál? - szólalt meg mögöttem valaki. Megfordulva saját magamat fedeztem fel rendes ruhában.
 - Ki vagy?
 - Én te vagyok - felelte keserű mosollyal az arcán. - Csak éppen az a Luna vagyok, aki legbelül volt mindig is. Én döntöttem el néha a helyes utat helyetted is, de mivel nem hallgattál rám, néha átvettem az irányítást, hát ha rájössz utána, hogy a rossz útra nem kéne rálépned. Csomó gondot okoztam neked, valóban, nélkülem viszont nem is élnél már.
 - Hagyj békén - fordultam meg, mire az üres folyosón megjelentek különböző kinézetű ajtók, lefagytam.
 - Nem volt jobb, mikor nem csináltál semmi rosszat, boldog voltál YoonGival? - nyitott be egy szép, barna faajtón, ahol azt a jelenetet láttam, mikor fent voltam YoonGival a toronyban, és éppen a lakatot helyezte a korlátra. - Nem volt így jobb?
 - Ezek emlékek? - mutattam a többi ajtóra.
 - Igen. Vannak itt fájdalmasak, mikor elvesztettél valakit, például a nagymamád. Vannak olyan ajtók, amik mögött megbánt dolgok vannak, félrelépések, hasonlók. Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tette nyakamba a saját nyakláncom, amin a kis kulcs még mindig ott volt. - Rég volt rajtad, hordd mostantól. Én itt is hagylak, többet hallani sem fogsz.
 - Meg fogok halni? - fogtam meg karját.
 - Ezt nem tudhatom, annyit tudok csupán, amennyit te - tűnt el alakja.
Így újra egyedül voltam, de az ajtók nem tűntek el.


*YoonGi pov*

Órák óta egy mondat sem derült ki, de aztán az orvosa kilépett a műtőből.
 - Luna hozzátartozói? - fordult felénk. - Rendben lesz. Meg kellett műteni a daganatát, mert már a szervezete nem bírta, és ezért lehettek a rosszullétei, meg az állapota, ahogyan idehozták, azt is ez váltotta ki. Túlélte szerencsésen - ekkor mind a hárman fellélegeztünk. -, de sajnos kómában van. Az okát még nem tudjuk, lehet sokk is, de holnapig dolgozunk a megoldásokon, viszont addig is megkérném önöket, hogy menjenek haza, mert nem is tudnák ma látni őt. Holnap délután már látogathatják.
 - Rendben, köszönjük - higgadtan, de aggódva szólalt meg Luna apja.
Elhagytuk az épületet, majd hazamentünk.
Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert túlságosan is sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet Lunával. Nézegettem Luna dolgait szobájában, majd a polcán megtaláltam a nyakláncát az apró kis kulccsal.
Másnap, pedig meglátogathattuk. Egy kórteremben helyezték el egyedül. Lélegeztető gépre volt kötve. A látványtól anyukája sírásban tört ki, ezért Mr. Park ki is vitte a folyosóra. Egyedül voltam barátnőmmel a szobában ekkor.
 - Szia, drágám - ültem le az ágya melletti székre. - Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tettem le a nyakláncot a kis éjjeliszekrényre. - Nem tudom, most hallasz-e vagy nem, de nem akarlak elveszteni. Öhm..szeretnél hallgatni egy kis zenét? - vettem elő telefonomat, majd a fülhallgatót betettem Luna fülébe, és elindítottam az első közös emlékünk első dalát.
Megijedtem tényleg, mert nem volt még senkim kómában. Nem is akartam soha.
 - Ezt itt hagyom neked, mert mennem kell - jeleztek a nővérek az ajtóból. - Jó éjszakát..szerelmem - nyomtam egy puszit homlokára.


*Luna pov*

Elkezdődött egy ismerős dallam visszhangozni a folyosón, majd az egyik ajtóhoz léptem, ahol csak felerősödött a hangja. Benyitottam, és egy újabb emlék ütközött velem szembe.
Együtt táncoltunk a Kirin tánctermében, az 'I remember' című dalra. Vagyis kívülről néztem az emlékem. Rám mosolygott.
 - Nem olyan vagy, mint amilyennek látszol.
 - A felét sem ismered.
 - Meg szeretnélek ismerni, Luna.
 - Lesz időd rá, YoonGi.
Éreztem, hogy már itt beleszerettem. Ezek után megismertem BoMit is, aki Krytallal együtt, nővérem helyett nővérem volt. Bekönnyeztem, összerogytam.
Nem akarok elmenni innen. Elhalkult a zene is körülöttem. Kilökött onnan valami, az ajtó becsapódott. Feltápászkodtam, elkezdtem szaladni, amennyire lábaim bírták. Végtelen folyosó, milliónyi, különböző kinézetű ajtókkal. Nem jutottam semmi végére, csak futottam.
 - Jó éjszakát, szerelmem - hallottam ismét visszhangozni egy ismerős hangot, de nem tudtam merre szaladjak, hogy utolérjem.
Futottam, ahogyan csak bírtam, hirtelen viszont a talpaim alatt már nem járólap volt, hanem hideg, vizes homok. A parton voltam. Messzebb már melegebb, és szárazabb volt a homok, de én maradtam az árnyékban.

A távolba néztem, két szülő alakját fedeztem fel. Egy kis pöttöm kislány kezeit fogták, lóbálták a víz felett játékból. Újabb könnyeket kezdtem hullatni, mikor felismertem a saját kis családomat. Talán ez volt az utolsó együtt töltött napunk, amikor nem a munkával törődtek a szüleim. Hiányoznak ezek a napok, amiket lassan húsz éve vissza nem tudnék már hozni.

39.rész vége

38.rész - Voices in the head

Remegni kezdtek térdeim összecsuklottak. Hozzám sietett a két jövevény a járműből kiszállva, majd a szőkeség kezébe fogta arcomat letérdelve elém.

 - Mit csinálsz te nélkülem? - ölelt át YoonGi.

 - Akkor is bajba kerülök, ha veled vagyok - vigyorodtam el.
 - Ne csináld ezt velem többet, rendben? Ne küldj el - adott egy meleg puszit homlokomra.
Próbált megnyugtatni, hogy könnyeim ne gördüljenek le arcomon. Ekkor felnéztem a YoonGi mögé lépő, szintén ismerős arcra. Elképedtem.
 - Apa? Te..te mit keresel itt? - kapaszkodtam meg a mellettem térdelő vállába, hogy fel tudjak kelni a földről.
 - Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - öltem át hirtelen magához szorítva, vállamon megéreztem meleg könnyeit, elöntött az aggodalom, mert édesapám még nem nagyon sírt, nagy dolgok miatt volt egyszer-kétszer, hogy előfordult. Szipogott nagyokat, de próbálta visszatartani a nagyját. - Miért nem mondtad el nekem is? - nézett rám kérdően kicsit eltolva magától, hogy lássa arcomat. Szemei bevörösödtek, mintha egy hete csak sírt volna.
 - El..el voltál foglalva a munkával, meg nem akartalak zavarni - magyarázkodtam habogva keserűen elmosolyodva.
 - Azt hiszed azzal zavarsz, ha ilyet elmondasz nekem? - tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd újra átkarolt. - Sajnálom, hogy nem nagyon beszéltünk az elmúlt időben, sajnálom, hogy a munkát tettem előre, és azt is nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem rád - dünnyögte szipogva fülem mellett, ölelése közben. - Azt már nem tudom visszahozni, amit elszalasztottam. Mindig csak dolgoztam, hogy megadjak neked mindent, de közben a figyelmet nem kaptad meg tőlem. Közben meg sajnos felnőttél, lehet, sőt biztos, hogy a fél életedről nem is tudok semmit. Elkezdtél dolgozni, elutaztál máshova, van neked az a hülye gyerek, akivel idejöttem ma, aminek örülök, mert valaki figyel rád.
 - Apa, mindent megadtál, így tudtam elérni a munkát - néztem szülőm szemébe. - Nem a te hibád, hogy sokat kellett dolgoznod, hogy elérd ezt itt - mutattam magunk köré. Átnéztem a út túloldalára, aztán egy erős sípoló hangot hallottam, hirtelen újra megremegtek lábaim, alig bírtam megállni rajtuk a szemhéjaim is elnehezedtek.
 - Jól vagy? - kérdezték egyszerre.
 - Persze, csak elgondolkoztam, menjünk be, hideg van - simogattam meg saját vállaimat jelezve átfázottságomat.
YoonGi segítségét kértem, hogy fellépkedjek a lépcsőn, a fürdőt vettem célba, az ajtóban lévő kulcsot elfordítottam, hogy egyedül lehessek, és senki sem jöjjön be. Belenéztem a hófehér mosdókagyló felett felakasztott keret nélküli, hatalmas, téglalap alakú, tisztára takarított tükörbe. Szemeim alatt megjelentek a kék színű karikák, a fáradság jelei, amiből rájöttem a rosszullétem okára. Rányomtam mutatóujjamat a visszatükröződő felületre, egy ponton, ahol mellkasomra mutattam így. Félre döntöttem a fejemet, sóhajtottam egy nagyot.
 - Szarul nézel ki, nem akarsz valamit kezdeni magaddal? - vigyorodtam el. - Érzem, valami végét, te nem? - saját tükörképemet bámultam. - Nem elég, hogy a lábad sem százas, még a fejedben is oda nem illő dolgok vannak, igazam van? - mintha valaki máshoz beszéltem volna. - Megőrültél - jegyeztem meg magamnak, majd komótosan megfogtam két kezemmel a tükör szélét, leakasztottam azt helyéről, és teli erőből a földhöz vágtam. Nagy csörömpölést hallatott, ami visszhangzott az egész szobában. Sírva fakadtam a szilánkok felett, nem tudtam, mi ütött belém, mi késztetett erre a tettre. Lassan leguggoltam, egy nagyobb darabot a kezembe véve elvigyorodtam. - Senkinek sem hiányoznál már egy idő után, ezt ne feledd, Luna - nyeltem egy nagyot gombóccal a torkomban, majd az éles darab is újra a földet érte kicsúszva ujjaim közül, a többi kisebb szilánk közé esett ijedségem miatt.

Guggoló helyzetben maradtam, kezeimet összekulcsolva tettem térdeimre, és fejem ráhajtottam. Fájdalmas szipogásom töltötte meg a szobát.
 - Luna! Engedj be! - dörömbölt az ajtón YoonGi. - Minden oké? - folytatta, majd próbálta lenyomni a kilincset így bejönni, sikertelenül.
 - Hagyjatok most egy kicsit - próbáltam normális hangerővel, a normál hangszínemben kimondani, de elhalkult hangom, sóhajtottam egyet, majd leültem a hideg kékes színű kőre, felhúztam lábaimat. - Nem így akartad ezt a napot ilyenre, látom rajtad - újra magamban kezdtem beszélni.
 - Luna? Engedj be, kérlek. Aggódom - hallottam meg újra YoonGi lágy hangját az ajtón túlról. Feltápászkodva kinyitottam a zárat, majd kitártam az ajtót. Elkerekedett szemmel nézett végig a mögöttem elterülő szilánkokon, átkaroltam karjai alatt, sírásba kezdtem. - Miért csináltad ezt? - kezdte el hátamat simogatni nyugtatóul. Válasz nélkül hagytam. Áthúzott a szobámba, leültetett ágyamra, majd adott egy puszit homlokomra. - Pihenj egy kicsit, kérlek - hallgatva rá eldőltem az ágyon, lehunyva szemem már aludtam is.


*HoSeok pov*

Figyelmesen néztem barátnőmet, amint a telefonon beszélgetett. YoonGi a másik oldalon adta át az infókat BoMi kérésére Lunáról. Mikor letette a készüléket az ágyra zuhant mellém. Mosolyommal próbáltam felvidítani.
 - Mi az? - kérdeztem meg végül.
 - Luna rosszul volt. Nem akarom elveszteni őt, HoSeok, tudod te is. - döntötte vállamra fejét.
 - Senki sem akarja elveszteni, de tudod, mi kell most neki? Pihenés, nem segít a betegségén, de nem is árt vele magának. Most otthon van, nem kell semmi máson aggódnia, minthogy meggyógyuljon, és nézz a szemembe - szakítottam félbe saját magamat, kezembe fogtam arcát, hogy pillái alól rám nézzen. - Nem lesz semmi baj, meg fog gyógyulni, ezt megígérem neked. - mosolyogtam rá, amitől ő is mosolyra húzta száját.
Tudom, hogy rövid idő alatt szinte már testvérévé fogadta Lunát, fél elveszteni, de senki sem él örökké, és én se bírom ki, hogy mindig mosolyogjak, ha fel kell őt vidítanom. Talán engem is túlél majd, így egyedül kell hagynom. A legnagyobb mumus a fájdalom, ami sírással jár, és nem tudom bármikor megvédeni őt a démonjaitól.
Talán egy ideig meg tudom oldani a dolgokat egy mosollyal, és egy öleléssel.
Rengeteg dolog fájt már nekem is, szörnyű volt nézni a szeretteim halálát, mert hát ki kívánná ezt. Vigasztalt a gondolat, hogy egy jobb helyre kerültek, de az nem hagyott nyugodni soha, hogy lehet, tudtam volna rajtuk még segíteni.

*Luna pov*

Az éles üveg reccsenésének hangja az agyamig hatol, az a hang, ami újra és újra a legsötétebb részekre is behatol elmémbe fájdítja meg fejemet. Lábam alatt vértócsa keletkezik, a szilánk áll ki végtagomból. Elvesztem lassan eszméletemet a vérveszteség miatt. Elkezd folyni könnyem is, patakokban csorog le már államról. Álló helyzetből egy másodperc alatt a földre zuhanok, nagy csattanással ér véget a hangzavar a fejemben.
Hirtelen felriadtam álmomból, körbenéztem szobámba, felfedeztem YoonGi alakját a padlón elnyúlva, egy párnával feje alatt aludt, vergődésem sem ébresztette fel. Lihegve, verejtékezve roskadtam magamba. Nagyot szusszantva dőltem az ágy háttámlájának. Faliórámra tekintve fedeztem fel, hogy még csak hajnali ötöt ütött az óra. A fáradság, a kialvatlanság, a fájdalmak olyan hamar törtek rám az elmúlt napokban, hogy furcsálltam erősen.
 - Oh, felébredtél? Bocsi - szólalt meg hirtelen valami, körülnéztem, de senki nem volt a szobában rajtam kívűl ébren. - Ne nézelődj, itt vagyok benned, Luna. Csak szerettem volna, hogy tudd, én még itt vagyok neked, nem akarok több kárt okozni, ezért nem teszek semmit, amiről nem tudsz.
 - Kezdek megőrülni is - suttogtam magamnak, tincseim közé túrtam
 - Oh..Luna. Nem őrültél meg, viszont engem kezdenek aggasztani a fájdalmaid, amik előjöttek.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam elhitetni magammal, hogy tényleg nem hülyültem meg. YoonGi éppen nyújtózott egyet, mikor kinyitva szemét rám nézett.
 - Jobban vagy? - ült fel kitörölve szeméből a csipát.
 - Persze, de YoonGi van valami mégis - szemei egyből kipattantak, eltűnt álmossága, tenyerei közé zárta kezemet, amelyiket előbb elérte, kérdőn nézett rám, majd újra kinyitottam számat. - Rémálmom volt, kimerült vagyok - tekintete tanakodóvá vált.
 - Jobb lenne úgy, ha átölelnélek, míg alszol egyet? Ez az egyetlen ötletem.
 - Ne, nem akarok aludni.
 - Akkor hallani akarsz engem? Jó döntést hoztál, nem muszáj aludnod, végül is. Ebbe fogsz megrokkanni, ebbe a döntésedbe. Továbbra is ordítozni fogok itt a fejedben, amíg nem hallgatsz rám. Legalább egyél valamit. Én csak neked akarok jót.
 - Jól van - sóhajtottam, erre YoonGi felém fordult értetlen fejet vágva. - Együnk valamit, kérlek.
Most teljesen össze vagyok zavarodva. Hogy került ez a hang a fejembe? Ez a kis hang segíteni akar nekem, vagy bajba sodorni? Lehet a daganat nyomja az agyam egy részen. De miért lettek rémálmaim?

38.rész vége

37.rész - Missing patch

A szobámban, az ágyamon hanyatt fekve bámultam a plafonom. A hófehér felület akár rám is szakadhatott volna, akkor sem tettem volna semmit csak gondolkoztam volna tovább.

 - Vállaljam-e a kezeléseket vagy nem? - őrlődtem, mivel rákerestem neten a kockázatokra, plusz azok, amiket mondott a doki, amik felmerülhetnek közben, aztán hasamra fordultam, magamhoz vettem a kemény fedelű könyvecskét, ami anyu adott, majd ami csak úgy jött leírtam. Az összes gondolatomat, kérdésemet.

A teleírt oldalt nem vettem jó jelnek, túl sok kérdőjel volt a fejemben. Összecsuktam az oldalakat, aztán a már lassan meggyógyult lábammal lesántikáltam a konyhába. Mit ne mondjak, most jól esne YoonGi jelenléte.

Egy almát unatkozásképpen elfalatozva dőltem neki a konyhapultnak.
Visszaemlékeztem arra, mikor régen a dokik azt mondták a két személyiségemre, hogy képzeletbeli barát, akkor talán az is volt, a nagymamám halála által létrejött barát, de most inkább örülnék egy az agyam által létrehozott embernek, mint egy gombócszerű valaminek a koponyámon belül.


*YoonGi pov*

Túlságosan is érzem, hogy nincs mellettem, érzem, hogy nem csak pár napra marad távol, érzem, hogy nincs is WooJinál, érzem, hogy nincs a kontinensen. Nem foghatom meg kezét, ha akarnám.
Az óráimat, mint egy zombi, aki nem rég ébredt fel álmából tartottam meg, de diákjaimon is láttam, hogy hiányolják Lunát.
Később, az utolsó órák előtt, délután TaeHyunggal elegyedtem beszélgetésbe.
 - YoonGi, tudom, hogy hiányzik, de ne legyél ilyen hangulatban tőle. Mesélek valamit, rendben? - válasz nélkül hagytam, hogy tudja folytatni. - Kedveltem Lunát, de neked köszönhetően egyre többet beszélgetek HaYival, mivel ugye te hoztad el a múltkori buliba.
 - Ne is beszéljünk arról a buliról, - szakítottam félbe. - de folytasd, kérlek.
 - Ezek előtt viszont féltékeny voltam rád, hiányzott, ha nem volt ott. Most ezzel nem a feldühíteni akartalak, hanem azért, mert valamiért mégsem engem választott, hanem téged, meg sokat kibírt már a kapcsolatotok, nem fog egy kis távolság megártani. Nem fogalmaztam annyira érthetően viszont remélem, azért megértetted a lényeget.
 - Meg - bólintottam.
 - Látni fogod még, nyugodj meg - veregette meg hátamat.
Sajnos túlságosan is láttam valaminek a végét ekkor, nem tudtam magam mosolyra késztetni.
Utolsó órám végeztével is még mindig a táncteremben üldögéltem a zongoraszéken. Néztem magam elé. Ez egyszer nem Lunára gondoltam, hanem azokra az estékre, amikor este tizenegyig is gyakoroltam a táncokat, hogy ne utáljam annyira a munkámat, hogy meg tudjam szerezni magamnak a biztos állást. Nem, én nem akartam eredetileg tánctanár lenni, de hát muszáj volt így lennie, mert ha maradtam volna az alap felállásnál, annál, amivé akartam válni, nem nagyon jutottam volna sokra.
A zene viszont minden tervemben szerepelt valamilyen formában.
Szüleim sohasem foglalkoztak igazán velem anno, ezért a zenével menekültem el tőlük és a világtól, mint sok, még otthonlakó a húszas évei előtt.
Már este hat fele járt, mikor BoMi toppant be az ajtón.
 - Mit keresel itt, YoonGi? - huppant le mellém.
 - Gondolkoznom kellett, de ilyenkor nagyon elrontom a kedvem. Igazából te mit keresel itt, BoMi?
 - Bent hagytam a tanáriban a telefonomat, te viszont mióta Luna nem jött vissza veled talán kicsit lehangolt vagy, mármint én annak látlak. Ha tényleg látni akarod, videóhívás már létezik vagy menj vissza hozzá, YoonGi. Harcolj érte - mosolygott biztatóan rám. - Ha már értem nem volt erőd - nevette el magát. - Viccelek, maradsz vagy jössz? - lökte el magát a bútorzattól.
 - Menj csak. Majd megyek én is - erőltettem egy vigyort arcomra, majd belenéztem a tükörbe, és rám jött a köhögő roham. Sajnos, láttam már olyat, mint ami Lunának van most, és nem lett jó vége. Nem tudom, hogy megéri-e leszoknom a cigiről, hogy ne károsodjon tovább a tüdőm, vagy hagyjam, mert úgysem bírok majd Luna nélkül élni, és hát valamiben meg kell halni.


*Luna pov*

A hajnali decemberi hideg érte arcomat, amikor rávettem magam, hogy elmegyek sétálni, elsétáltam a házunk előtt fekvő útig, és le is ültem a padkára, olyat belehasított egyet talpamba a fájdalom, hogy nem bírtam volna talpon maradni. Erről a helyzetemről az a régi karácsony jutott eszembe, amikor tele voltam sebekkel és leültem a padkára sírva. Nem vállalom. Szellemi leépüléssel járna. Nem vállalom. Nem is élnék utána normális életet. Nem vállalom. Eldöntöttem. Nem vállalom. Meg kell tennem még pár dolgot.
 - Jesszusom, Luna, miért ülsz itt kint? - rohant hozzám anya.
 - Nem vállalom, anya - hajtottam le fejem. - Nem lenne utána jó senkinek, főleg nem nekem.
 - Így döntöttél? - húzott fel a hideg aszfaltpadkáról, bólintottam kérdésére. - Elvesztem hát egy szem lányom, de ha így jó neked, ám legyen - ölelt magához szorosan, talán ennyire még nem szorított meg egyetlen ölelésénél sem eddigi életem során. - De menjünk be, szívem - törölte le úgy, hogy ne láthassam egy könnyét, de megláttam. Nem akarnék úgy élni tovább.
Kicsit később, dél táján skypeolni akartam YoonGival, amint elérhető lett a státusza. Amikor felvette rámosolyogtam laptopom kamerájára.
 - Szia, YoonGi.
 - Hiányzol - sóhajtott egy mélyet, követtem példáját és én is sóhajtottam egy mélyet.
 - YoonGi, nem vállalom a kezeléseket. Tudom, mivel járna egy idő után, nem akarom.
 - Tudtam, hogy ez lesz az elhatározásod, de akkor miért nem engedted, hogy ott maradjak?
 - Neked továbbra is tanítanod kell a diákokat, én meg el leszek itt is.
 - Hogyan tudnék lenni csak úgy, hogy nem látlak?
 - Most is látsz.
 - Ismertem olyat, akinek ilyen volt, mint neked. Tudom, mi a vége. Én akkor mit fogok csinálni, ha..- lehajtotta fejét, haja belelógott arcába, nem láttam. - Jó éjt, Luna. - tűnt el a képernyőről, és ekkor görcsbe rándult gyomrom, a sírás kerülgetett. Betoppant szobámba anyum, gyorsan elkezdtem mosolyogni, de aggódva leült mellém.
 - Mi történt?
 - Semmi, YoonGi, csak, nem akar elveszíteni azt hiszem. - hajtottam le fejemet.
 - Miért akartál sírni, drágám? - simogatta meg hátamat.
 - Mert én sem akarom őt, anya. Augusztus óta ismerem, de nem bírok nélküle meglenni. Nem akarok ezzel nyálas lenni, tényleg, de tudom, hogy mi fog következni - magam elé néztem, eldőltem az ágyamon. - Neked leesett már, hogy mi fog velem történni, anya? - nem szólt semmit, csak kiment a szobámból.
Sírni fog. Anyu mindig olyan volt, hogy nem akarta, hogy sírni lássam. Nem tudom, hogy apu előtt sírt-e már, de biztos. Anya azt szerette volna elérni, hogy ne lássam őt gyengének soha, egyszer sem. Viszont tudom, hogy mikor fájnak neki dolgok. Látszik valakin, ha valami emészti.
Nem akarok még tovább menni.

Az elkövetkezendő napon lábamról szinte egész végig megfeledkeztem, mert a fejfájásom elnyomta. Semmilyen fejfájás csillapító nem volt otthon, ezért anyum elment a dokimhoz kérni valamilyen receptet. Lekísértem az ajtóig, és ahogy elhajtott a kocsival, egy másik jármű gördült a házunk elé, mielőtt még becsuktam volna az ajtót. Kiszálltak belőle az utasai, a lábam viszont újra bejelzett, nem bírta el súlyom hirtelen, így összerogytam. Fájdalmasan, de mégis boldogan néztem a felém közeledőkre.

37.rész vége

36.rész - Promise

*Luna pov*

Még nagyobbra nőtt a gombóc torkomba, amint befejezte mondatát.

- Ön.. rákos.. egy daganat nyomja azt az agyi részét, ami a viselkedésért felel, ez válthatta ki a viselkedésváltozást. - elakadt a levegővételem is. - Ha vállalni szeretné a kezeléseket, amikkel megszüntethető, el kell mondanom, lehet, hogy a kezelések illetve beavatkozások nem hatnak, nem segítenek, plusz még kockázatokkal is járhat. Viszont, ha nem vállalja el, akkor lehetséges, hogy lerövidül az élete. - komoly tekintettel, határozottan beszélt a dolgokról, a kockázatokat taglalta, amivel a műtét járhat, ha a kisebb kezelések nem segítenek.

- Öhm.. - szedtem össze a gondolataimat. - Hányan élték túl az ilyen műtétet? - muszáj volt megkérdeznem, mire mondta, az esetek kilencven százaléka nem.

Olyan gyorsan történt minden, hogy megismertem YoonGit, hogy összejöttünk, hogy barátokat szereztem. Talán néha túl felelőtlenül hoztam döntéseket, nem nőttem még fel egyes dolgokhoz. Ezúttal viszont megváltozik minden, mert tudom, mi van a fejemben.

Csak nem tudom, mit akarok kezdeni vele.

Elköszöntünk, megígértük, majd telefonálunk, és azzal a lendülettel el is hagytuk a kórházat.

Hazafelé kocsikáztunk, mikor még egy dugó közébe is csöppentünk. Szótlanul meredtem kifelé az ablakon, amikor YoonGi felsóhajtott elég feltűnően. Felé nézve hümmögtem egyet.

- Mit fogunk csinálni most? - nézett továbbra is előre.

- Te visszamész SiWonnal Szöulba, én itt maradok, és elvállalok pár kezelést, azután kiderül, hogy életben maradok-e. - YoonGi szemöldöke egyből felszaladt homloka közepére.

- Miért hagynálak egyedül? Miért hagynálak itt? - akadt ki hangosan beszélve hozzám.

- Nem akarlak visszatartani, SiWon meg nem fog engedni ennyi szabadságot neked. - próbáltam nem felemelni hangom, higgadt maradni. - Légyszi ne is kezdjünk el ezen veszekedni, veszek ki betegszabadságot. Megoldom.

- Miért nem hagyod, hogy ott legyek veled, és fogjam a kezed?

- Mert. Két hónap alatt igen sok minden történt velünk, és mégsem elég. Most nem is tudom, hogy együtt vagyunk-e... - hajtottam le a fejem, az ölem bámultam.

- Sajnálom, de én úgy gondolom, mióta az a lakat ott van fent a torony korlátján, együtt vagyunk, viszont bocsánat, ha te nem így gondolod. - síri csend lett hirtelen a járműben, ami apám birtokát képezte, majd megindult a kocsisor, és szinte elakadás nélkül mehetünk előre. Nem szóltunk egymáshoz egész úton, majd leparkolt a házunk felhajtóján, kisegített a kocsiból, kinyitotta nekem az ajtót, hogy tudja a mankóimmal előre haladni, de egyetlen szót sem szólt, aztán feltrappolt a lépcsőn a szobámig, utána már nem láttam alakját.

- Szia, Luna. Mi történt YoonGival? - jött a nappaliba anyum, amint letettem fenekem a kanapéra. - Mi volt a dokinál?

- Daganat van az agyamban, ami a viselkedésemet megváltoztatja, mert olyan részt nyom az agyamnál, YoonGi meg mellettem akar maradni, én meg visszaküldtem Koreába. - mondtam végig egy szusszal, aztán kezeimbe temettem arcomat. - Nem tudom, mit csináljak, anya. - szipogtam.

Elkezdte simogatni hátamat anyum, majd mikor megállította kezét vállamon meg is szólalt.

- Sajnálom, ami történt veled, ezt az én vonalamról örökölted. Az anyai ágamon minden második nőnek ilyen fajta betegsége volt, sajnos, sejthettem volna, hogy neked is lesz, ha nekem nem volt. Viszont mielőtt félreérted, nem akarom, hogy most elkezdj sírni, ezért tartom magamat. Apádnak mikor fogod elmondani, ha nem mész vissza amúgy? - hallottam hangján, hogy sírni tudna, azért amim van, de örültem neki, hogy nem tette, mert én is rákezdtem volna.

- Nem tudom, nem tudom, mit szólna.

- Mi az, hogy mit szólna? Nem állapotos vagy, hanem beteg, kicsit másképpen beteg, de amúgy az. El kéne mondanod neki is.

- Anya, több hete nem is beszélgettem vele szinte, nem fogom most zaklatni.

- Rendben, rád hagyom a dolgot, de egyet kérdezek még. Biztos nem akarsz visszamenni? - szemébe néztem. - Én még emlékszem arra a lányra, akinek a parafatáblája tele volt ragasztgatva cetlikkel, hogy miket akar elérni, aki el akart jutni Koreába, mert ott akart dolgozni, aki kézzel-lábbal ragaszkodott a terveihez, majd csak elrontotta úgy, hogy hívta őt az este, de mégis visszatalált, egyetemet végzett, csodás lány lett belőle, és én még mindig tudom, hogy egy ilyen betegség sem fog legyőzni, mert te akkor sem sírtál, ha eltörted a lábad kiskorodban, tudom, hogy az idő azért sok sebet ejtett rajtad, de nem lesz baj, amíg vannak melletted, akik tartják a hátukat bármi is van.

- Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem akartál sírni, de én nekem most már muszáj. - könnyeztem be nevetve. - Hogy tudsz mindig ilyen bölcseket mondani, meg egyszerűen hogyan emlékszel mindenre?

- Anya vagyok. Majd megérted. - mosolygott. - Na, de menj fel YoonGihoz. - bólintottam, majd felbicegtem az emeletre, és beléptem szobám rejtekébe.

Barátom már békésen aludt ágyamon, leültem mellé az ágyra, sóhajtottam egyet.

- Sajnálom, hogy hazaküldtelek, de szeretném, hogy továbbra is tanítsd a diákokat, mert én nem megyek vissza. Nem szakítok veled, nyugi, de lehet most ezt nem is hallod, szóval majd holnap kikísérlek titeket a repülőtérre, elbúcsúzunk, - néztem előre elképzelve a jelenetet. - aztán lesz, ami lesz. - mosolyodtam el nagyot sóhajtva, majd egy zuhanyzás után én is lefeküdtem aludni YoonGi mellé.

Másnap fájdalmasan néztem kicsit, ahogy YoonGi bepakolta cuccát táskájába, de hitegettem magam, hogy neki dolga van Szöulba.
Átsétáltam a vendégszobába, ahol SiWon pakolt nagyban, erre felém fordult.
- Bejöhetek? - kopogtam azért illendőségből.
- Ez nem az én házam. - mosolygott.
- Nem megyek vissza a Kirinbe, nem tudom, meddig ugyan, de kellett szólnom.
- Tudom, hallottam a beszélgetését az édesanyjával tegnap, mikor hazaértek YoonGival. Én azért hallom az egyes dolgokat, ne higgyen rólam semmit, csak mindig akkor vagyok ott, amikor ilyeneket beszélgetnek. Sajnálom, hogy nem tud visszajönni, én nem rúgom ki azért, csak kicsit felfüggesztem önt, rendben? Ha egy ideig nem is viszont márciusban látjuk önt a megnyitógálán. - bólintottam elsomolyogva, majd elindultunk lefelé. Anyum, mint sofőr elfoglalta helyét a kormány mögött, SiWon az anyósülést foglalta be magának, barátommal meg hátra ültünk, és amint mindenki bekötötte biztonsági övét le is gördült a feljáróról a jármű. Zöldet kaptunk egész úton, ezért zökkenőmentesen haladtunk Los Angeles utcáin. YoonGi nem szólt semmit hozzám, hallgatás volt a kocsiban, ekkor anyum bekapcsolta a rádiót, mert nem szerette amúgy sem soha a kínos csendet.
Leparkolt anyum az egyik üres helyre, majd elköszönt a két utastól, akik már nem ültek vissza, én meg elkísértem őket a kapuig, ahonnan indult a gépük.
- Megígéred, hogy nem csinálsz bajt? - fordult felém YoonGi megfogva vállaimat, kicsit meglepett ez a hirtelen, ezért csak feltettem a kisujjam elmosolyodva. - Tényleg megígéred? - fogta meg saját kisujjával az enyémet és összeérintette nagyujjunkat.
- I promise. - öleltem át ezek után, majd ő meg magához szorított.

- Ideje mennünk, YoonGi. - lépett hozzánk SiWon.
- Menj csak, megleszek. - engedtem el kezét, már távolodott a beszálló kapu felé, nem is nézett felém, integetve fordultam meg, mikor hirtelen visszarohant hozzám, és megcsókolt, majdnem sírva fakadtam ekkor. Megfogta arcom, szemembe nézett.
- Ne hiányolj, légyszi, és ne sírj, kérlek. - nyomott még egy puszit homlokomra még mielőtt tényleg eltűnt volna a tömegben. Szipogva kimentem a kocsinkhoz, behuppantam az ülésre, mankómat hátratettem az ülésre, majd egy biccentéssel jeleztem, hogy indulhatunk, nem szóltunk semmit, csak csendben mentünk haza. Hiányzik már most...

Egy héttel később is még mindig éreztem a számon a csókjának ízét.
Az idő sajnos túl lassan telt, így túl sokszor volt időm gondolkozni, ilyenkor mindig az eszembe jutott, hogy milyen távol is volt. Tudtam a napi rutinját, de mégsem tudtam, mit csinált akkor abban a pillanatban.
Le kell valamivel foglalnom magam. 
Ezért anyum, mielőtt még elment volna odaadott pár kemény fedelű, barnás színű noteszt, amik kívülről könyveknek látszottak, majd egy azzal a mondattal távozott, hogy találjam fel magam.
Lehetséges, hogy arra célzott, írjak valamit, de az első oldalt csak végig rajzolgattam.
Aztán rájöttem, miért ne lehetne belőle egy naplóregény.

36.rész vége

35.rész - Az eredmény

*Luna pov*

Valamiért az este, az éjszaka és a hajnal sem akart telni. Ahogy előre megmondtam nem aludtam két óránál többet. Elszundikáltam, de felriadtam valami rémálom folytán hideg verejtékkel arcomon és az egész este így játszódott le számomra.

Olyan hajnali négy táján azonban már YoonGi is felkelt a motoszkálásomra. Álmos fejjel fordult felém.

- Mi a baj, Luna? - törölte ki a csipát a szeméből.

- Aggódom, YoonGi. - ültem fel az ágyon lelógatva lábaimat. - Elmentem orvoshoz, - lehajtottam fejemet, hajam arcomba bomlott. - mert már elegem volt a két személyiségemből, hogy mindig a bajt okozta nekem. Agyi ct-t hajtottak végre rajtam, hogy hátha valami látszó probléma van-e. - sóhajtottam egyet ölembe tekintve. - Félek, YoonGi. - bugyogtak ki a könnyeim.

- Semmi baj, drágám. - puszilt hajamba. - Itt vagyok melletted. - ölelt át.

Igaz, ölelése kicsit megnyugtatott, de a baj gondolatát nem terelte el a fejemből. Talán tényleg így mégis jobb volt, hogy elmondtam neki a dolgot.

*HaYoung pov*

Egyszerűen nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor JungKook csak úgy ott hagyott, nem is kérdeztem meg azóta meg tőle, hogy mit gondolt, vagy mit miért tett.

Ma is kénytelen voltam menni suliba.

Amint megláttam a suliban, elkerültem, de sajnos a tanórákról nem tudtam lógni többet, így késve is, de be kellett mennem.

- Elnézést a késésért! - szólaltam meg, amikor beléptem a terembe.

- Semmi baj, HaYoung, ülj le valahova. - mosolygott rám megértően BoMi, aki a lyukas órája miatt helyettesítette Lunát. - JungKook mellett jó lesz, közel van. Na, szóval ott tartottam, hogy.. - folytatta, amit elkezdett, míg én leültem az említett helyre.

- Szia. - húzta arrébb cuccait a padon. Szinten tartások vannak, hetente pár órák, de tényleg csak az alapok.

Többször akaratlanul is rápillantottam a mellettem helyet foglaló ajkaira, be is villant ekkor az, mikor meg akart csókolni, én meg naiv módon elszalasztottam a leghelyesebb srác közeledését. Majd az óra közepe felé megint azt a hideg tenyeret éreztem, mint akkor délután, de körülbelül két másodperc erejéig, míg le nem pillantottam lábamra. Azután felnéztem a balomon ülő fiúra, aki kajánul mosolygott előre. Valami megint jár a fejében.

Mikor meghallottam a diákok által isteni hangnak nevezett csengőszót, azonnal kirohantam a teremből, a szekrényem mellett álltam meg csak, amit nagy ritkán ha használok, néha meg az osztálytársaim használják, ha elhagyják az ő kulcsukat. Kinyitottam, bepakoltam a tankönyvem, amire jövő héten lesz csak szükségem, majd becsuktam az ajtaját, és valahogy a semmiből ott termett JungKook.

- Mit akarsz? - vetettem oda a kérdést.

- Nem állhatok itt? - hajolt közelebb arcomhoz.

- Amíg nem zavarsz engem, azt csinálsz, amit akarsz. - dobtam hátra hajamat a távozás jeleként.

- Nagyon nehezen adod magad. Kerülsz. Mi az oka? - fogta meg csuklómat. - Tetszem én neked, de próbálod magadban letagadni. - állapította meg a nyilvánvalót. Hirtelen minden lélek eltűnt a folyosóról, amikor az igen rövidnek tűnő szünet a csengő jelzésével véget ért. JungKook közelebb húzott magához, szemembe nézett. - Bocsánat, hogy ott hagytalak. Tetszel, én meg néha nem tudom kifejezni az érzéseimet. - közeledett ajkaimhoz, én meg ezúttal nem távolodtam el, vette is a jelet, megcsókolt, egy hosszú csók erejéig összeért ajkunk, majd én szólaltam meg.

- Nem kéne órára menni? Csak sok a késésem már, anyámék meg kinyírnak. - kezdtem el magyarázkodni.

- Ne menekülj előlem többet. - karolt át, adva fejemre egy óvatos puszit.

Miért löktem el először?

*MoMo pov*

Mióta SiWon visszahívott, hogy tanítsak a Kirinbe japán nyelvet meg, hogy különfoglalkozásokat tartsak a kicsit lemaradottabb diákoknak kezdem hiányolni az otthonomat, a szüleimet.

Minden nap ebben az időpontban van egy lyukas órám, ekkor általában Jinnel leülök a suli előtti padra beszélgetni, ugyanis van mit beszélgetnünk végül is, tavasszal hozzámegyek.

- Messze van még az esküvő, de meg kéne ismerned a szüleimet. - szólalt meg a beszélőkém. - Én már találkoztam apukáddal, de illik, hogy a lány szüleivel is kéne találkozni.

- Nem nagyon szeretek találkozgatni, mert a végén kérdezősködnek rólam.

- Jin, nem több év múlva szeretném elmondani nekik, hogy ja, amúgy már férjnél vagyok. Így is apád erőltette rád, hogy házasodj meg, nem? Mondhattál volna neki nemet, de nem akarok most összeveszni. Hiányoznak a szüleim és kész, bocsánat, hogy be akartalak nekik mutatni, bocsánat, de - kaptam el tekintetem róla. - de én azt hiszem, én megyek is. - álltam fel kínosan a helyemről, meg nem álltam a tanáriig.

Lerogytam a székemre. Nem akartam összeveszni vele, de mégis sikerült. Szüleimmel álmodok már egy jó ideje, akikről a jó ég világon semmit sem tudok. Haza akarok menni.

*Nate pov*

Nem tudom, tényleg nem tudom. Hiba volt-e talán, hogy szakítottunk Krystallal vagy nem..

Telefonom lemerült útközben, ezért a legközelebbi telefonfülkébe léptem, mert muszáj volt a kevés aprópénzemből felhívnom valakit. Amint bedobáltam az egy híváshoz szükséges értéket, tárcsáztam. Kicsengett, de a hívott fél nem akarta felvenni. Ránéztem a telefonkagylóra, majd gyorsan átfutott az agyamon, futnom kell.

Elengedtem a kezemben tartott kültéri telefonkagylót, majd kirontottam a fülkéből, és ahogy csak bírtam rohantam a célom felé megállás nélkül. A pirosokon is átszáguldva, az életembe került ez a maratonfutás, hogy elérjek az életemhez.

- Krystal! - ordítottam teli torokból megállva a ház előtt, ami a célom volt, még a maradék energiámmal. - Krystal! - leheltem ki az utolsó energiám is, amit valahol a város utcáin hagytam.

- Nate? - nyitotta ki emeleti ablakát, ami pont a ház elé adott kilátást. - Mit keresel itt hajnalban?

- Gyere le! - ereszkedtem már térdeimre, mert tényleg elfogyott belőlem a lélek. Kabátban, de megjelent előttem Krystal aggódó arccal. - Sajnálom, Krystal. - fogtam meg kezét.

- Mit akarsz Nate?

- Hogy bocsáss meg, legyünk újra együtt. Az egész városon futottam, mert nem vetted fel a telefont. - vettem egy mély levegőt, hogy valamennyivel újra feltöltsem tüdőmet. Lassan újra két lábra álltam, kezembe fogtam az előttem álló lány arcát, majd szemébe néztem. - El akartam mondani, hogy még mindig nem tudlak elfelejteni. Szeretlek.. - hajoltam közelebb hozzá és amikor nem húzódott el megcsókoltam. Közelebb húztam magamhoz, elmélyítve a csókot. Egyik percről a másikra így hajnalok hajnalán olyanokat teszek, hogy nem is tudom, miket cselekszem, de egyet tudok. Szeretem ezt a lányt.

*Luna pov*

Jól tettem, hogy elmondtam YoonGinak, miket csináltam az elmúlt napokban. Kicsit megnyugodott a szívem, mikor láttam és hallottam Nate hajnali akcióját, aki ordítozott a szomszédban lakó barátnőmnek a korai órákban. Ő boldog már legalább. 

A kért időpontra megjelentünk a doki rendelője előtt, aki időben fogadott is egy másik orvos társaságában üldögélt a vizsgálóban. Biztos ezért kellett ma jönnöm, biztos csak ő tudja elmondani az eredmény alapján, hogy mi bajom. Nagyban elmélkedtem, mikor hozzám szólt az új arc a teremben.

- Szóval Ms. Wilson. - fordult felém papírokkal a kezében.

- Luna, hívjon kérem Lunának. - javítottam ki, mert a hivatalos megszólításokat gyűlölöm.

- Luna, én Mr. Choi vagyok, vagyis szólítson így, szóval inkább beszéljünk a lényegről, nem fogom elmesélni az életem történetét. Az eredmények. - kereste meg az én aktám béli eredménylapot. Görcsbe rándult a szívem, gyorsan YoonGi keze felé nyújtózkodtam, hogy fogja meg, mert elájulok. Az idegesség lett rajtam úrrá, ami igazából egész nap kísértett engem, mint ha az árnyékom lett volna egész álló nap. A lapokat forgatva kezében fagyott le az arcáról a mosoly, ami talán mindig a személyisége velejárója volt. - Sajnálom, Luna. - nézett fel rám a lapokból. - Ön.. - nyelte egy nagyot.

35.rész vége

33.rész - My painkiller

A közelségétől hevesebben vert szívem, mintha egy maraton után próbálnék levegőhöz jutni. A pillantásától minden egyes alkalommal egyszerűen zavarba jövök. Alsó ajkaimat beharapva néztem újra vizslató szemeibe.

Jelzés nélkül megcsókolt ekkor, végül is egy párt alkotunk, ezek után felkapott kezeibe vigyázva lábamra, a lépcsőn felfelé végig csillogó szemeit bámultam, a szobájába beérve letett ágyára, azzal megfordult és megindult kifelé.

- Nem kértelek, hogy hozz fel. - szóltam utána.

- Én sem kértelek, hogy teremj oda nekem a suliba, mégis megtörtént. Megyek lezuhanyzom, rendben?

Bólintottam, majd zsebemből kivettem telefonom időtöltésnek, ekkor meg is csörrent.

- Igen? Ki az? - vettem fel a készüléket.

~ Tudod, nem tetszik, hogy egy éjszakára jó voltam neked, aztán fel sem hívsz.

- JunHong?

~ Ki más, drága? Nem tudom, mit tud az éjszakáról a kis barátod, de mindent elmondok neki és biztos dühös is lesz, de ha most lejössz a ház elé nem mondok egy szót se a részletekről.- sóhajtottam egy mélyet.

- Rendben. - szakítottam meg a vonalat. Lebicegtem a lépcsőfokokon egy lábon, aztán kisétáltam az épület elé kabátomban.

- Szia, kedves. - üdvözölt JunHong.

- Te követtél?

- Mondhatnám. Egyet mondok. Nem kellett volna engem megszólítanod sem, ha csak egyszer akartál velem találkozni. - húzta fel a szemöldökét.

- Részeg voltam! - emeltem fel hangom. - És nem is szeretlek. Nagyon sok egy éjszakás kalandom volt, be kell vallanom, nem nagyon emlékszem minden részletre, de szeretnék ezeknek véget venni.

- Ha valakit szeretsz igazán, nem egy másik emberrel fekszel le, drága Luna. - húzta vigyorgásra szája szélét.

- Igen, ez az én hibám volt, az én féltékenykedésem miatt kaptál meg.

- Többet lehetnél féltékeny. - kacsintott egyet közelebb lépve.

- Na, jó! Most már tűnj innen. - hagytam ott, fordítottam neki hátat.

- Luna, én most elmegyek, de a bűntudatod nem múlik el, egy ideig biztos nem. - jegyezte még meg a távolból. Lehajtott fejjel, idegesen visszabaktattam bénázva a házba, majd mikor felakasztottam dzsekimet YoonGi kabátjából épp kifordulni akaródzott egy cigarettás doboz. Kivettem azt, forgattam kezemben. Mióta cigizhet? Visszamélyesztettem a zsebbe, majd a lépcső felé vettem az irányt, mint egy hegyre úgy néztem fel a tetejére. Mivel lábamra nem állhattam rá, mankómat meg tudtam, hova raktam, egy lábon ugráltam fel az emeletre. YoonGi szobájában lehorgonyoztam újra ágyára. Nyeltem hirtelen egy nagyot, lihegtem is az ugrálástól, majd ezután már levegőért nem amiatt kapkodtam. Belépett az ajtón a kicsit vizes, borzos hajával, ami félig néhol szemébe lógott, egy fehér, bő pólóban egy melegítővel társítva a szoba tulajdonosa.

- Mióta cigizel? - támasztottam hátra kezeimet a besüppedő felületen.

- Láttál már korábban is dohányozni, nem? - lepte meg kérdésem, de aztán hidegen, vállat vonva válaszolt. - De olyan fura vagy, van valami baj?

- Semmi, semmi baj nincs, de én aludni szeretnénk. - feküdtem le, másik oldalamra fordulva, hogy ne lássa arcomat.

- Nem tudom, mi a baj, de ha a cigi, érted leszokom. - takarta be hátam, mire lehunytam szemem. - De talán ma még nem tehetem. - meghallottam az erkélyajtó nyitódását és lassan a beáramló hűvös levegő csapta meg bőröm felületét.

Lassan kinyitottam szemeimet, YoonGi az erkélyen éppen egy szál cigarettáért nyúlt, honnan szedte azt nem tudtam. Rágyújtott, mire feltápászkodtam, az ekkor már ismét csukott erkélyajtóhoz léptem óvatosan vigyázva lábamra. Barátomat néztem, nem vetett rám pillantást, ezért kimentem magam is hozzá a hideg, már besötétedett éjszakába.

- YoonGi.. - szólítottam meg, mire felém fordult. - Nem téged akarlak megbántani vagy nem akarom azt, hogy miattam zsörtölődj a dolgokon, szóval a bajom, ami nem is bajom igazából.. na mindegy, emlékszel még arra a pultos srácra arról az estéről? - egy ideges pillantással válaszolt. - Ő járt itt, míg zuhanyoztál, nem tudom, hogy talált meg, nem én hívtam ide, fenyegetni akart, hogy elmond neked mindent részletesen az éjszakáról. - lépdeltem lassan a korláthoz. - Nem akarom többet látni, de mindig megtalál valahogyan. - ekkor hirtelen átölelt hátulról.

- Nem is kell. - dünnyögte fülembe.

Több percen keresztül így álltunk, semmit sem szóltunk, nem is kezdtem el fázni sem, mert fiúm meleg ölelése védelmet adott nekem. Az örökkévalóságig tudnék így álldogálni.

Másnap, mikor épp beértünk kéz a kézben YoonGival a suliban egy sima, de mégis boldog összebújós éjszaka után SiWon rögtön betalált engem.

- Áh, Luna! Keresni akartam önt, és beszélni.

- Miről?

- Tudom, hogy egy akadémiája van Los Angelesben. Szeretném ezt megnézni újra, és meghívni őket a márciusban megtartandó nyitóünnepségünkre. Lehetséges lenne, hogy elkísér Amerikába? Akár YoonGi, ön is jöhet. - nézett a mellettem álló személyre. - Oh, jó reggelt, Mr. Park! - köszönt rá apumra, akivel már több hete egy szót se váltottam nagyjából.

- Jó reggelt! - jött körünkbe, majd apám éles tekintetét éreztem kézfejemet, amit YoonGi fogott. Ugyanis bemutatni, nem mutattam még be ekkor, mint barátom.

- Rendben, SiWon. Értem, mikor lenne az utazás? - vettem semmibe apám köszönését és pillantását.

- A hétvégén. Mr. Park, kérem akkor a munkatársával beszéljen, hogy márciusig legyen kész az építés.

- Igen, máris. - apám mondatánál elindultam az első óránk helyszínére mankómra támaszkodva.

Bármit is mond bárki is, apám nem tudja még mindig, hogy kihez akart hozzáadni. YoonGit még nem is ismeri úgy, jobb is. Hétvégén látom anyut, aki fel fog lelkesedni ha meglát YoonGi oldalán. Végre láthatom az akadémiám diákjait. Hihetetlen, hogy a világ két felén van a két kis családom.

Úgy érzem, apám számára néha nem az én érzéseim a legfontosabbak.

A hétvége eljövetele egy kisebb felüdülés, egy kis pihenés alkalmát jelentette számomra.

Apám a repülőtérig sem kísért ki, SiWon és YoonGi társaságában taxiztam ki.

Üldögéltem az egyik kékes színű széken, míg főnököm állva a jegyeket, meg is vette azokat.

Felszállva a gépünkre, elfoglalva helyünket egy fura érzés kerített hatalmába. Mintha valami bajt észleltem volna, valami fog történni az út során. A megnyugtató érzést csak YoonGi szorítása kézfejemen volt.

Viszont az agyam továbbra is azon kattogott, hogy talán lemaradok-e valami fontosról, míg távol vagyok, vagy éppen valami bajt okozok majd a jelenlétemmel.

Több órányi repülőút alatt SiWon vagy pihent, vagy olvasott valamit, YoonGi meg a zenében mélyült el teljesen félálomban és én pedig, hát nekem az agyam fáradt ki, de néha a csodás látvány, amit látni lehetett a jármű ablakából magával ragadott. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy a lábamnak bármi baja is lenne. Viszont ahogy teltek a napok tényleg enyhült a fájdalma, szóval az ülés közben már nem is éreztem a dolgot, csak ha rá próbáltam állni mankó nélkül. 

Ahogy landolt a gépünk, kiszálltunk, ugyanúgy leintettünk egy taxit, ami elvitt a házunkhoz, majd mikor leparkolt és már a járdán álldogáltunk, felnéztem az épületre. Ismét itt, ahol felnőttem, ahol fájdalmak és boldog idők is voltak. Anyum arcát láttam meg hirtelen a bejárati ajtó mögül kikukkantani. Hozzánk sietett.

- Mi szél hozott ide titeket? - kérdezte meglepve.

- Anyu, ő itt a főnököm, aki megnézné még egyszer az akadémiát. Ezért kért meg, hogy jöjjek én is Los Angelesbe.

- Üdvözlöm, én Choi SiWon volnék. - szólalt meg SiWon.

- Jó napot kívánok, én Luna anyukája, Anne Wilson. - mosolygott kezet rázva vele. - Áh, és te meg YoonGi, ugye? - húzta már-már vigyorra anyu száját.

- Igen, én lennék. Egyszer már találkoztunk, de akkor más dolgok voltak. - húzott magához YoonGi.

- Gyertek beljebb, kérlek. Luna, te meg szerintem menj át Krystalhoz, jót tenne neki egy kis beszélgetés. - jelentette ki anyu.

- Majd beviszem a cuccaidat. - nyomott egy puszit hajamba.

Átkecmeregtem a másik ház bejáratáig a mankómmal, majd bekopogtam, rég nem látott barátnőm nyitott ajtót, bedagadt szemekkel, ezután egyből nyakamba borult.

- Nagyon hiányoztál, Luna. - motyogta szipogva.

- Mesélj, mi történt Krystal. - lépkedtünk beljebb a házukba.

Nem volt otthon senki más csak ő, ezért a nappaliban foglaltunk helyet.

- Nate és én már nem vagyunk együtt. - sóhajtott. - De igazából tudhattam volna a dolgot, hogy nem lesz túl nagy életű a kapcsolatunk. A féltékenység szakított szét, de inkább hagyjuk, mert eleget sírtam már miatta, veled mi van?

- Jobb lett volna, ha ezt meg sem kérdezed.. - sóhajtottam, majd minden egyes kis momentumot, ami azóta történt, mióta utoljára találkoztam vele elmeséltem. Szerintem barátnőm nem tudta, melyik történeti cselekményre figyeljen oda. A sztorizásom végén egy mondattal tudott válaszolni.

- Minek mentél te vissza? - nézett szúró tekintettel. - Miért nem gondolkodsz egy kicsit?

- El se kezd, el se kezd. - állítottam le, mielőtt belemerült volna. - Szóval az akadémia diákjait ismét el kell vinnünk Szöulba márciusban. - tereltem el a témát.

- Készülünk már egy tánccal, szerintem az tökéletes lesz. - mosolyodott el. - De te meg vigyázz addig a lábadra, rendben?

- Oké, oké. Hétfőn legyen akkor mindenki az akadémián, mert bejelentjük. Na, de én megyek rendben? - időközben, több óra is eltelt, kint már sötét volt. - Így elment az idő, de beszéljünk még, mert Krystal egy idegroncsnak nézel ki. - köszöntem el az ajtóból még.

- Szia, Luna. - vigyorgott ahogy szokott becsukva mögöttem a bejárati ajtót.

Kint álltam a hűvös, los angeles-i éjszakába, tiszta volt az ég, még jobb lett volna, hogyha nem kellett volna mankót használnom és simán nézhettem volna az eget.

Beléptem a házunkba, épp akkor állt elém YoonGi felém suttogva, ments meg, majd felénk közeledett anyum.

- Luna, szia, csak YoonGival beszélgettem. Nem csatlakozol?

- Megyünk aludni, mert hát holnap vasárnap van már és utána meg menni kell az akadémiára. - próbáltam kimenekíteni barátomat anyám markaiból.

- Rendben, rendben. - mosolygott. - Jó éjszakát.

Felbattyogtuk az emeletre, YoonGi segített is nekem, majd lehuppantam az ágyamra, ő pedig becsukta az ajtót.

- Ha te nem jössz, szerintem már a hajamat téptem volna. Nem rosszból, tényleg, de az anyukádnak van ám beszélőkéje. SiWontól is egy csomó dolgot kérdezett és szegény már fejfájást színlelt, vagy lehet volt is neki, hogy feljöhessen aludni inkább.

- Bocsánat érte, lehet, az a baj, hogy apum is meg én is távol vagyunk, nincs kihez beszélnie, vagy az, hogy nem nagyon csevegett még a fiúimmal. - löktem el magam az ágyamtól, aztán a puha szőnyegemen ellépdeltem YoonGi segítségével az erkélyemig, majd együtt kilépve átkarolt engem.

Megint az a melegség fogott el, mint pár napja az ő erkélyén.

- Hova akartál eljutni mindig is? - motyogtam a kérdésemet.

- New Yorkba, de majd egyszer. Te, drágám?

- Nem volt nagyon ilyen város nekem, de talán Párizs.

- Esküszöm, eljutsz oda. - szorított magához.

Ebben a pillanatban szinte teljesen kiürült elmém, minden gondolatom, amin kattogtam a repülőn, amikről meséltem Krystalnak elhagyta gondolataimat. Felnéztem az égre, majd megfordultam YoonGi ölelésében és rápillantottam. A kissé hűvöskés időjárásban a hold és a csillagok fénye alatt forrtunk össze újra egy csók alkalmával.

33.rész vége

30.rész - Máshonnan közelítve (+12)

Merengés közben, a pénteken gondolkoztam.

Meg fog-e még bocsátani nekem, ami történt. Hazudtam, mással voltam, rosszat tettem. Én nem is bocsátanék meg a helyében.

- Te, ez komoly? - lökött vállamon BoMi mikor kinyögtem neki is, mi történt a buli után. - Jól vagy?

- Még nem minden jött vissza. A nagy részére emlékszem, foltokban.

- Próbáld meg ugyanazt az utat bejárni.

- Nem fogok elmenni JunHonghoz, BoMi. Megvárom szépen, mire visszajön minden.

Jelentettem ki, mikor újabb táncóra vette kezdetét. Aztán még sorra egy kis angollal fűszerezve.

Éppen mentem vissza a táncterembe, mikor megtorpantam még a fal takarásában egy dallam hallatán.

Ugyanaz, amit én játszottam el múltkor, vagyis YoonGi lesz, de ez mégis más. Máshogyan játssza, mint én. Fél szememmel bekukucskáltam, lássam is a zongoránál ülőt. Ahogy leüti a billentyűket, düh érződik ki belőle.

Odasétáltam mögé, leültem jobb oldalára, elkezdtem az elejéről a dalt eljátszani. Felkapta fejét, mikor letelepedtem mellé, azonban mikor játékomat hallgatta, nyugodtabbnak találtam.

- Miért vagy dühös? - szakítottam félbe a darabot. - A szombat miatt, ugye? Féltékeny vagy a pultosra?

- Hogy bírsz bennem olvasni ilyen könnyen?

- Tudom, hogy ez zavar, de el kell nekem hinned, ha magamnál vagyok, nem teszem meg.

- Attól még rosszul eshet. - ütötte le a kezéhez legközelebb lévő billentyűt.

- Hányszor mondjam, hogy sajnálom? Még saját magam is ribancnak tartom most, YoonGi. - tettem bal kezemet a fehér billentyűkre.

- Nem vagy az. - fogta meg kezem, szemembe nézett mélyen. - Higgy nekem.

Mosolyogva keltem, mert ezúttal újra talán minden ugyanolyan lehet, mint régen. A pénteki randit vártam és végre itt van. Szokásos módon a Kirin felé vettem az irányt. Beléptem a táncterembe. Ekkor realizáltam, YoonGi nincs bent. Egész álló nap egy szót senki sem szólt senki, beteg lett vagy szabadságot vett ki, vagy, hogy mi a fene van vele. Kicsit csalódott voltam. Egy napja nem láttam, nem is teljes egy nap, csupán pár óra, de mégis mintha már egy éve nem láttam volna. YoonGi, be kell vallanom, szinte a másik felem. Nem mondtam még neki ezt soha, hogy így gondolom. A tetteim miatt nem éreztem eddig úgy. Mindig szétszakít valami minket, egyszer a veszekedés, aztán kis híján TaeHyung, majd Jin és az apja erőlködése, ezúttal meg az az idióta pultos meg az én hülye féltékenykedős fejem hozza rám a bajt.

Lehajtott fejjel mentem ki egy szó nélkül az órák, amik igen csak lassan teltek, befejeztével a Kirin kapuján. Már mentem öt métert körülbelül, mikor egy testbe ütköztem, ami azonnal át is ölelt. Felismertem az illatot, az ölelést. YoonGi..

- Hol voltál? - felnéztem szőke fejére.

- Randizunk, nem? Nem lehet, hogy otthon töltsük az egészet, ezért elmegyünk enni valamit.

- Ezért nem jöttél egész nap? - biggyesztettem le alsó ajkam.

- Gondoltam így jobban szeretnél majd velem maradni. - húzta mosolyra szája szélét, míg elkezdtünk sétálni hozzánk, vagyis WooJihoz.

- Egész nap a két exbarátnőddel töltöttem a napot, rád gondoltam miattuk. - elhallgattam, felnéztem újra szemeibe, ami talán az éppen a rajta megcsillanó fénytől vagy a szerelemtől káprázott. Elmerengett, nézett rám, egy szót sem szólt. Én sem szóltam semmit, forgattam szemeimet, miközben YoonGi végig vizslatott. Akaratlanul is a tekintetétől elpirulva elmosolyodtam.

- Nem tudod, hogy miért volt benn MoMo?

- Nem. Te nem szeretnél átöltözni? - torpant meg jelezve az akart helyszínre értünk.

- De, de. Mindjárt jövök. - azzal felsiettem, WooJi szokásosan ismét nem volt a lakás egyik szegletében sem, így csupán a szekrényembe bújva kerestem valami rongyot, ami megteszi.

*YoonGi pov*

Mikor már eltűnt Luna siető alakja egy szál cigarettáért nyúlok kabátom belső zsebében rejlő cigis dobozból. A kezemben tartottam a fehér papírba tett dohányt, amit egyesek halálrúdnak hívnak. Zsebemből szintén kivettem öngyújtómat meggyújtva azzal a tüdőrákot okozó rudat. Ez segített régen, ezúttal is. Mikor elvesztettem anyumat tinédzser koromban, segített, ekkor kezdtem el bulikba járni, hogy addig se arra gondoljak. Segítenem kellett volna apumnak, de inkább a sötét koreai éjszakákat választottam. Sok rossz dolgot tettem anno ezek után. Luna előtt még sosem gyújtottam rá csak akkor, mikor meglátott szeptemberben, akkor nem is érdekelt. De most igen. Viszont a cigi miatt maradok ilyen vékony csupán, eszemben sincs lerakni végleg.

Esetemben az idegességemet fedem el a szürke füsttel szervezetemben.

Beleszívtam egy utolsót a bajaim csillapító eszközébe, aztán elpöcköltem a még füstölgő csikket.

Megfordultam, éppen akkor jött ki az épületből Luna egy csodaszép ruhába, kiengedett haján megcsillant a fény, amit a novemberi bárányfelhők átengedtek, hogy egyáltalán lássanak az emberek az egyre hidegebb napokon.

- Nem fázol így? - néztem végig rajta a szoknyájára célozva. Fejrázással válaszolt kérdésemre. - Taxival megyünk hogy ne fagyj szét, rendben? - mosolyogtam rá, amit egy hálás bólintással viszonzott. Az út alatt kifelé bámult az ablakon. Végig néztem rajta, majd ölében nyugvó kezén akadt meg tekintetem. Megfogjam kezét? Éreztessem vele, hogy még mindig szeretem? Hogy az az egy éjszaka állt közénk? Lehet, megérezte tekintetemet magán, megfordította fejét, de én ellenkezőjét tettem reflexből. Mikor az általam megadott címre értünk, az étteremben elfoglaltuk helyünket. Tágas, csendes hely, ahol szinte kizárólag az evőeszközök koppanását lehetett hallani ahogy a tányérokhoz ér olykor-olykor.

Szembe ültünk egymással, mosolygott rám, míg ki nem jött a pincér az asztalhoz, felvenni rendeléseinket. Ráfagyott az arcára a mosoly, majd mikor én is felnéztem a hozzánk kiosztott felszolgálóra.

*Luna pov*

Ez kellett, hogy minden egyes emlékem eszembe jusson arról a bizonyos szombat éjszakáról. Minden egyes érzés, minden tettem, bűntudat nélküli cselekedettem hirtelen öntötte el az agyam egészét, mint amikor egy gát csak úgy átszakad a nagy víz tömeget elengedve maga mellett.

- Üdvözlöm önöket, mit kérnek? - bájolgott túlzottan JunHong.

- Mit keresel itt, JunHong? - néztem rá szúró tekintettel.

- Nem lehet valakinek több állása, ha meg szeretne élni valamiből? - húzta fel a szemöldökét. - Eszedbe jutott már valami?

- Inkább hozd ki a rendelésünket, légyszi. - jelentettem ki a menülap mögé bújva.

- Akkor minden előjött, értem én. - kuncogott magába diadalmasan.

- Rendelj valamit. - néztem YoonGira. - Azt kérem én is, amit te. Bocsánat. - álltam fel a helyemről, kimentem a mosdóba. A mosdótükörbe néztem magamat. Az emlékek kavarogtak a fejemben, bámultam magam.

Te undorító, önző liba. Egy hülye ribancnak érzem magam.

*YoonGi pov*

- Sajnálom, én nem akartam semmit sem elrontani. - vigyorgott, amolyan sunyin és hazudva.

Hogy lehetséges ez egyáltalán, hogy pont összefutunk vele itt? De ne merje elrontani az estét.

- Hozd légyszi, amit kértem inkább. - fogtam vissza idegességemet.

- Tudod, ugye, hogy Luna nem marad melletted? - hajolt közelebb. - Mivel hát, te mit tudsz neki nyújtani? - növelte a saját egoját, az én idegességemmel egyetemben.

- Bármit.

- Nem hinném, miután hallottad volna...hmm.. - hunyta le szemét.

- Bármikor, bárhol jobb vagyok nálad. Inkább menj, mielőtt bejelentelek a főnöködnél. - JunHong távozott az asztal mellől, aztán Luna ült vissza helyére. - Jól vagy? Ne menjünk el innen? - néztem félig ideges és szomorkás arcára.

- Élvezzük az estét inkább.

*Luna pov*

Egy mű mosolyt erőltettem magamra. Hallgattam a háttérben halkan szóló lágy zenét.

Körülbelül tíz perc múlva JunHong közeledett az asztalunk felé, mikor, szerintem nem éppen véletlenül, rám borította a tányér levest.

Gyorsan elkezdett mentegetőzni, szalvétát adogatni, de a szemébe láttam, direkt csinálta.

- Elég. - állítottam le ,,segédkezését". - Semmi baj. Tudom, miért csináltad. - tényleg tudtam, én hibám volt egy kicsit, mégis valamiért lenéző pillantással ajándékoztam. - Mi lenne ha megbeszélnénk? Bár nincs is, mit megbeszélni igazából. YoonGi, menjünk haza kérlek. - pillantottam YoonGi felé, aki egyből vette is az adást, felpattant, már a kijáratnál jártunk, mikor leszedegettem az ételdarabokat magamról. Ott hagytuk a helyet, a taxiba pedig YoonGi kabátjára ültetett.

Amikor megálltunk YoonGi háza előtt még egy kicsit ültem a kocsiba lehajtott fejjel. Hogy ronthatta el az estét az én egyik hibám?

Kiszállva bebotorkáltam YoonGi mögött a kapun, a bejárati ajtón, ami már ismerős terep nekem.

- Menj a fürdőbe, mosakodj meg. Adok valami ruhát. - lépcsőztünk fel az emeletre.

Lefürödtem, a ruhámat beáztattam, hogy ne maradjanak benne foltok, mivel elég kényes anyagból készült.

Míg zuhanyoztam YoonGi készített ki nekem egy fehér bő pólót egy fekete szabadidőnadrággal.

Mikor már átöltözve mentem le a nappaliba aggódva nézett rám.

- Ez is az én hibám. - szólalt meg remegő hangon.

- Miért lenne a tied? - ültem le óvatosan mellé.

- Én vittelek oda.

- De az én hibámból történt ez, mert túl sokat ittam akkor és így van összerakva az egy-éjszakás kalandom.

- Ne is emlegesd.

- Inkább igyunk egy kis pezsgőt ha van és beszélgessünk. - adtam egy nyugtató mosolyt felé.

Hozott két pezsgős poharat, megtöltötte őket, majd magához vette az egyiket, a másikat felém nyújtotta.

- Mire akarsz inni?

- Nem lehetne csak úgy? - nevettem el magam.

- Arra, hogy most itt vagy velem. - emelte fel poharát, megmutattam fogaimat is vigyoromkor, de mikor koccintásra került a sor kiejtettem az üveg poharat kezemből talán még kicsit ázott volt tenyerem.

- Hogyan lehetek én ma ilyen szerencsétlen? Mindjárt takarítom. - felálltam, ekkor hirtelen éles reccsenés ütötte meg fülemet, lábam alatt melegséget éreztem, lenéztem, a pohár egy éles nagyobb darabja belefúródott talpamba, egy ideig nem éreztem semmit, de egyszerre az összes fájdalom a vérrel együtt lábfejembe sugárzott. Lesápadtam, YoonGi azonnal beszélni kezdett hozzám, én viszont semmit nem hallottam csakis a fájdalmat éreztem. Elájultam a vér láttán.

*YoonGi pov*

Alig bírtam elkapni az elájuló Lunát, cselekednem kellett. Azonnal vittem a kocsihoz, kapkodtam és gyorsan a kórházba furikáztam. A nővérekhez siettem, hogy segítsenek. Az ájulása okát nem tudom.. ez is ma kellett, hogy történjen? Pár fehér ruhás azonnal fel is mentek Lunával, nem is láttam merre. Kérdezgettem, hova vitték, de egy óra múlva mondták meg hol is találom.

A kórterem előtt fel-alá járkáltam idegesen.

Leültem a közeli székek egyikére, de mégsem volt nyugtom, ráztam lábam aggódva.

- Min YoonGi? - lépett mellém egy köpenyes férfi.

- Igen. - pattantam fel.

- Ön hozta be Miss Wilson, ugye? - lapozgatta az aktát kezében.

- Igen, igen. - bólogattam ezerrel.

- Műteni kellett a lábát, hogy kivehessük az üvegdarabot, ami mélyen belemélyedt a lábfejébe.

- Ez mit jelent? - néztem a dokira, aki a szemembe se nézett, csakis a lapokat forgatta a kezében. Nyeltem egy nagyot várva válaszát. Végre felemelte a fejét és szögletes szemüvegét is levette. Hátra simította haját, majd sóhajtott egyet.

30.rész vége

29.rész - Előjön? Felejtős. (15+)

Körülnéztem a szobában, valami idegen ágyban ébredtem. Blézerem az egyik széken hevert. Mellette fehéres ruhám, ezért megrémültem.

A szoba tiszta és rendezett volt, könyvespolcok sorakoztak a fal mentén. Mellettük egy alig használt íróasztal. A parkettát egy nagy szürkés szőnyeg fedte. Elsimítottam a gyűrődéseket a hófehér lepedőn. Lenéztem újra a padlóra, ott termett egy kis labrador. Vajszínű, rövid kis szőre fényes volt, egészséges.

- Szia, de aranyos vagy. - simogattam meg fejét. Belehasított fejembe hirtelen a saját hangom. Fejemhez kaptam kezemet, lehunytam szememet.

- Látom, felkeltél. - támaszkodott vállával az ajtófélfának JunHong. Ekkor rájöttem, hol is voltam. Tátva maradt a szám látványától, mivel mikor felnéztem póló nélkül iszogatta reggeli kávéját. - Kérsz te is kávét? - szólalt meg újra.

- Öhm, öhm.. igen. - zökkentem vissza. Elindultam vele együtt a konyhába, készített nekem kávét, majd az ital elfogyasztása után szólaltam meg csak újra. - JunHong. Elmondanád, mi történt azután az ital után, amit felejtőnek kértem? Ja, és hogy kerültem ide? - letettem a bögrét az étkezőasztalra, magam elé, rá néztem.

- Tényleg hatott, - nevette el magát. - de te ezt kérted, nem? - támaszkodott háttal a modern felszerelésű konyha pultjának, így szembe állt velem.

- Legalább azt mondd el, miért nem a saját, tegnapi ruhámban vagyok? - néztem végig magamon, ekkor feltűnt JunHong tegnapi inge, ami a szórakozóhelyen volt rajta, amit ekkor én viseltem.

- Vajon? - húzta kacér mosolyra szája szélét.

- Jesszus! - döntöttem fejem az asztalra.

- Nyugi. - cirógatta végig hátamat mögém lépve.

- Ne mondd légyszi, hogy mi.. - löktem el kezét hátamról, elhúzódva tőle kissé.

- De még milyet. - kacagott daliásan.

- Úristen! - borultam ki ekkor. - Te meg kihasználtad, hogy részeg voltam?

- Te ajánlkoztál nekem, Luna. - védte magát.

- Ez a mentséged? - húztam fel szemöldököm előre nézve. - Az nem zavar, te itattál le ilyen szintre.

- Ahogy hallottam este, nem bántad. - szuszogta nyakamba halkan.

- Mert nem voltam magamnál. - húztam összébb magam.

- Szerintem nagyon magadnál voltál, ahogy beszéltél hozzám, azt hittem, józan vagy már. - mikor ezeket mondta, tudtam, hogy tényleg nem én voltam tegnap előnyben az agyamban. Annyira leittam magam, hogy a más vette át az irányítást. - Van egy italom, ami eszedbe juttat mindent, direkt ahhoz, amit este adtam, jár. - újra a konyhába ment, kotyvasztott valamit nekem, aztán elém tette a poharat. - Idd meg! - szólított fel.

- Már úgy beszélsz velem, mintha évek óta ismernénk egymást? - kötöttem bele.

Megittam, vártam a hatását, pár perc múlva hirtelen emlékfoszlányok jöttek elő.

Néztem a táncolókat, MoMo jött mellém, tizenegy felé talán, azzal, hogy ők sokat ittak, hazamennek. NaEunék is követték őket, ekkor a társasából kizárólag öten maradtunk a szórakozóhelyen.

TaeHyunggal is mindössze lepacsiztam, amint lelépett átkarolva HaYit. Négyen.

- Na, valami? - sétált vissza a pulthoz.

- Hát, öt barátomra emlékszem, hogy hazamentek, de ennyi eddig.

- Kár, hogy pusztán ennyi. - biggyesztette le száját, közben sunyi mosollyal arcán.

- A te részedről azért, mert nem emlékszem a közös pillanatokra? - fontam össze karjaimat magam előtt. - Figyi, nem tudom, hogy milyen volt még az éjszaka, de amint eszembe jut, felhívlak. Hazavinnél?

- Nincs autóm, Luna.

- Hogy jársz be a munkahelyedre?

- Gyalog, itt van pár percnyire, de fizetek neked taxit, ha kell.

- Nincs nálam pénz úgyse, köszi, ennyi jár, ha már ezt művelted velem.

Visszamentem a szobába, átvettem a ruhámat, telefonomat az éjjeliszekrényről eltettem magamhoz, kimentem újból a konyhába, addigra a fekete hajú lakástulajdonos is felöltözött.

Hívott taxit, de nem hagyta, hogy egyedül menjek, így ő is beült mellém a hátsóülésre. Kínos csendben vártam végig, amíg a sofőr elér az általam megadott címig.

Mikor leparkolt az épület előtt, kipattantam a járműből, de ő is.

- Nincs meg a számom, Luna. - hagyta nyitva a kocsi ajtaját, hogy mindjárt száll vissza.

- Írd be. - nyújtottam felé a telefonom. - bepötyögte a számát, azután vissza is adta a készüléket. - JunHong, nem fogunk találkozni úgyse többet, mert egy éjszakás kaland voltam neked. - fordultam sarkon.

- Luna! - sietett utánam vállamat megfogva. - Miért ne akarnék még egyszer ilyen éjszakát? - megfordított, hajolt ajkaim felé. Ekkor újabb emlékfoszlány tört fel emlékezetemben.

Beléptünk lakásába, felé fordultam, megcsókoltam. Én kezdeményeztem. Tényleg nem voltam magamnál. Szenvedélyesen csókolt, úgy, mint egész életemben senki addig. Nem éreztem semmi bűntudatot, csalódottságot, fájdalmat. Tényleg mindent elfelejtettem tegnap. Nem tudom, hogy megköszönjem-e JunHongnak vagy haragudjak-e rá.

- Akkor szia. - váltam el tőle, összeszorítva számat, ezt követően beharapva a számat mentem fel a lakásba.

WooJit a nappaliban találtam, aki egyből felugrott mikor meghallotta az ajtó kattanását.

- Hol jártál? - végig nézett rajtam. - Kivel voltál?

- Egy fiúval, de már felnőtt vagyok. - indultam meg szobám felé.

- Ez túlzás, azért részben mégis igazad van. Szólhattál volna, másrészről.

- Hogy szólhattam volna, mikor tegnap itthon se voltál, WooJi?

- Rendben, rendben. Inkább mosakodj meg és tedd rendbe magad. - rendezte le, mivel veszekedni nem akart.

Azzal bementem a fürdőbe, levettem ruhámat, letusoltam, és már a tiszta szerkómban leültem ágyamra. A telefonom kijelzőjén azonban hat nem fogadott hívás díszelgett.

Botorkáltunk ki a szórakozóhelyről az egész társaságunk, a megmaradt emberek belőle. Lassan zárt a hely, ezért indultunk el. A kifelé ömlő tömeget vártam, hogy ne tapossanak el. A pultnál ültem nézve azt a pár száz embert, aki egyszerre akar kifolyni a kis bejáraton. Egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Megfordulva JunHongot láttam, aki a szemetet szedte éppen.

- Ne segítsek? - szóltam oda neki.

- Ha akarsz. - mosolygott rám.

- Mindjárt. - megkerestem BoMiékat. - ..rendben, BoMi, majd hívj. - integettem a hely bejáratából.

Gyorsan összepakoltuk a helyet a pultossal, így be is zárhattunk.

Szóval ezek után mentem fel hozzá.. Annyira hülye vagyok, miért ittam annyit?

A nem fogadott hívásaimat néztem, kettő WooJitól, három BoMitól, egy pedig YoonGitól jött.

Holnap mindent elrendezek, sok magyarázkodással, de most ki kell aludnom magam, ha holnap normális állapotban akarok, kell, tanítanom.

A suli kapuin belépve is még mindig iszonyatosan hasogatott fejem.

Egyenesen, szokásosan, a folyóson átmentem a diákok között a megszokott helyiségbe és mint mindig, YoonGi már bent volt.

- Reggelt. - köszöntem előre.

- Neked is. - válaszolt közömbösen, elhidegülve.

- Mi a baj? - kérdeztem barátian.

- A szombat este. Vajon mi más? - emelte fel hangját.

Amikor elkövetsz hibákat, érzik a körülötted lévők anélkül, hogy mondanád. A bűntudat is igazából nem más, mint hogy megbántad egy tettedet és ez rossz érzéssel tölt el és mikor szeretsz valakit inkább nem mondod el, meg ne bántsd az illető személyt.

Lassanként visszatérnek az emlékeim attól a csodatevő italtól, most már inkább kívánom azt, hogy ne emlékezzek semmire.

- YoonGi! - egy lépésnyire voltam tőle, rám nézett, szemei csillogtak. - Én rosszat tettem.

- Miért gondolod ezt? - vágott értetlen fejet.

- Szombat este.. - haraptam alsó ajkamba.

- Mit csináltál, miután mi elmentünk onnan?

- Mit mondtam, miért nem megyek veletek? Mivel.. - álltam meg mondatom közben. - ..nem emlékszem túl sok dologra.

- Hogy WooJi érted jön, nem kell megvárni téged.

- Basszus! - hunytam le a szememet, mivel rájöttem YoonGiéknak még hazudtam is.

- Mit csináltál?

- Elmentem a pultos sráccal, olyan állapotban, hogy nem is tudtam magamról. - elszégyelltem magam, lesütöttem tekintetemet is. Nagyot nyelt, sóhajtva hátradöntötte a fejét, csípőre tette kezét.

- Felmentél hozzá? - kérdezte tartva testhelyzetét.

- Igen. - bólintottam.

- Lefeküdtél vele? - kérdezett rá kerek perec még mindig nagyokat sóhajtva.

- Igen. - elhalkult hangom, lehajtottam fejem.

- Te meg azért basztál le, mert megcsókoltam alkoholos állapotomban egy lányt? - emelte fel hangját a visszhangzó teremben.

- A másik személyiségem jött ki. - motyogtam magam elé. - Nem vagyunk együtt, akkor miért érdekel ennyire? - felemeltem fejem.

- Mert téged is érdekelt az a csók. Te meg bármit csinálhatsz, ugye? - kezdett veszekedni.

- Nem! - vágtam rá.

- Akkor miért mondtad el egyáltalán?

- Mert szeretlek és bűntudatom van!

- Szeretsz még ezek után is? - vette vissza hangerejét, mire bólintottam igenlő válaszként. - Az jó, én már..- forgatta meg a fejét. - én már nem is tudom igazán.

- Ezt hogy érted?

- Mikor Jin volt a képben, meg akartalak szerezni. Ő már nem volt lényeg szombaton. Egy lány viszont aki megcsókolt igen, én meg be voltam baszva annyira, hogy nem löktem el őt azonnal, ekkor te megláttad. Aztán hagytam, hogy azzal a sráccal menj haza. Most itt állunk egymás előtt. Mindketten az alkohol hatása alatt tettünk valami rosszat, melyik volt a nagyobb mértékű szerinted? - bekönnyeztem, az utolsó mondata végeztével pedig ott hagyott.

Kis koromban rengeteg sorozatot néztem, amiben szerelmesek az emberek, aztán szakítanak, átverések, megcsalások sorra követi azt. Mindig jön valami, amiért lehet bőgni. Ezúttal viszont a saját sorozatomban ragadtam. Mindig tudok, miért sírni. Gyerekkoromban viszont nem kellett foglalkozni szinte semmivel, kizárólag a tanulással. Újra gyerek akarok lenni. De gyerekként elvakult voltam..

Kihúztam magam visszafogva sírásomat, YoonGi után futottam. Még a folyosó végén megtudtam állítani.

- Kérlek, várj! - fogtam meg karját. - Eljönnél velem egy randira?

- Mi? - röhögött ki.

- Egy randi. - néztem sötét, csillogó szemeibe. - Meg tudok mindent magyarázni, ha még van esélyem rá nálad.

- Én még mindig.. - mondatát nem fejezte be, de hangjából elmúlt az a düh.

- Én már megbántam dolgokat, YoonGi. Megkérhetnélek arra, hogy most te adj nekem egy esélyt? Vagy kezdjük idegenekként?

- Én nem szeretnék kimozdulni a hétvégén, Luna. De ha átjössz pénteken, akkor rendben. - vigyorodott el.

- Te kis sunyi.. - mutatok arca felé mutatóujjammal felháborodva.

- Pénteken, Luna. - jelentette ki az emeletre menet.

- Miért ordítoztok a folyosón egész álló nap komolyan mondom? - bökött oldalba BoMi.

- Még azok után is meg tud nekem bocsátani, amit tettem. - hangosan gondolkozva néztem még mindig YoonGi után.

- Mit csináltál?

- Hm? - néztem rá. - Majd elmondom.

Most én kaptam esélyt YoonGitól, bár a szombat nem rajtam múlt, de nagyon örülök ennek.

Kiveszem fekete fülhallgatóját füléből, ami már szinte törzsvendég hallószervében. Gézmaszkját elhúzza szája elől, mutatva, figyel. A szőke hajába beletúrok gyengéden, rám mosolyog, megfogja derekam és magához húz egy csókra.

Én szerelmes vagyok belé, bármi történik is.

Elmerengtem. Mert ő mindig erre késztet, miután beszéltünk.

*YoonGi pov*

- SiWon, mit tervez még a diákok tánca mellett? - léptem be irodájába.

- Mire gondolsz? - nézte továbbra is laptopja képernyőjét.

- Van egy ötletem, mivel lehetne még jobbá tenni a gálát. - ültem le a vele szembe lévő, az asztal másik oldalán helyett foglaló székre felkeltve érdeklődését.

- Hallgatlak. - nézett végre rám az érdekes számítógép kijelző helyett.

Elmosolyodtam, a tervek a fejemben kavarodtak, amit már csak meg kellett osztanom főnökömmel.

29.rész vége