Special Parts - #1 The wedding

*Luna pov*

Az amnéziám még mindig megmaradt, így hétről-hétre élem az életem, amiben YoonGi szívesen segít. Szüleimet viszont egyre boldogabbnak látom, mióta Szöulba laknak. De bárcsak mindenkit, akit akarok ide költöztethetnék.

Sétáltam egyedül, a Kirin felé a tavaszias időben, azon a márciusi napon. Feltámadt hirtelen a szél. Harcolni kezdtem tehetetlen tincseimmel, majd két kéz elsöpörte arcomból hajamat, aztán már csak barátom ismerős és mézédes csókját éreztem ajkaimon.

 - Miért indultál el nélkülem? - mosolygott rám YoonGi.

 - Gondolkodni akartam kicsit - válaszoltam, majd kézen fogva mentünk tovább az intézmény felé. - Egy éve, hogy a menyasszonyod vagyok már-

 - Ne is mondj többet, Luna - csitított el, a suliba belépve egyből a táncteremhez vezetett, ahol anyukám, BoMi és Krystal vártak már minket. Kimenve becsukta maga mögött az ajtót, értetlen fejet vágva álltam ott.

 - Ma lesz az esküvőtök - szólalt meg anyum, mire elkerekedtek a szemeim. - Bocsi, de megszerveztük nélküled, tudjuk, ez a te napod, de egyszerűen egy éve itt várunk - nevette el magát mind. - Én tudom, hogy mennyire nehéz összehozni egy esküvőt, ezért is segítettünk neked, így már csak ragyognod kell...ebben - emelt fel egy egyszerű, de mégis csodásan festői esküvői ruhát anyám. - Az egész ceremónia pedig itt lesz megtartva, a Kirinben - részletezte. - Három óra múlva kezdődik az egész, addig rád adjuk ezt a szép ruhát - könnyedén felvettem a csipkézett, hosszú ujjú darabot, aztán tényleg magamra is hagytak, hogy menjenek szervezkedni.

Leültem a zongoraszékre, véletlenszerűen lenyomtam mutatóujjammal a billentyűket, elgondolkodtam. Hogyan tudtak egy egész esküvőt megrendezni a tudtom nélkül?

 - A kis ravasz mindenüket - mosolyodtam el.

 - Szabad? - lépett be a hangja alapján, TaeHyung, felé fordultam, továbbra is ülve maradva, majd felfedeztem öltönyét. - De szép itt valaki - vette fel a szokásos vigyorát. - Viszont szerintem a farmer jobban áll - viccelődött. - Hihetetlen, hogy két barátom összeházasodik ma. Örülsz, hogy őt választottad? - értetlenül néztem rá. - Nekünk is volt egy olyan esetünk, közben meg az a pultos srác, és hát - sóhajtott egyet, zsebébe tette kezeit. - Már az elejétől kezdve láttam, hogy ti egymás mellett fogtok kikötni. Nem is tévedtem. Végül is örülök nektek, és annak, hogy én is megtaláltam magamnak HaYit. Most pedig megkeresem azt a hülyét, akit vőlegényednek hívsz még egy ideig - távozott is a helyiségből, és én megint magam maradtam. Visszafordultam a zongorához, és elkezdtem az első dalt játszani rajta, ami eszembe jutott. I remember. Elragadott magával a zene, belemélyedtem, minden egyes emlék újra előjött az elmémben, amit átéltem YoonGival, az első táncunk emléke, és amikor megkérte a kezem a színpadon, miközben e zene szólt a háttérben.

Leütöttem az utolsó hangot is, majd valaki tapsolása hallatszott a helyiségben.

 - Ez a dal - érzékenyült el BoMi közelebb lépve felém. - Remekül táncoltatok erre anno is, jaj, azok az augusztusok - mosolyodott el. - Örülök, hogy azt mondtad neki, hogy lesz ideje megismerni téged - elkerekedtek szemeim. - Szerinted nem hallottam, amiket akkor mondtál neki? Annyi mindent meg lehet bánni az életben, annyi mindent tönkre tehet egy veszekedés, de titeket senki az ég világon nem választott el. Amúgy meg azért jöttem, hogy megcsináljam a hajad - lépett mögém, majd elkezdett egy laza fonatot létrehozni hajamból.

 - Félek, BoMi - engedte le vállamra a fonatot. - Mi lesz, ha megbánok valamit? Ha ezt az egészet megbánom? Mi van, ha csak eddig volt jó, míg nem házasodtunk össze, és utána meg veszekedni fogunk minden nap?

 - Nyugodj meg, Luna. Én is eshettem volna kétségbe már, hogy lassan három éve, hogy együtt vagyok HoSeokkal, de még nem kérte meg a kezem. Annyit tudok neked mondani, hogy ha majd meglátod őt ott az oltárnál, akkor fogod eldönteni a kérdéseidet. Ezért látni rengeteg filmben, hogy a menyasszony már a teremben van és ekkor lép le. Mert akkor tudatosul néhány emberben a dolgok súlya, mikor már ott áll a küszöbén - ölelt át. - Az amnéziádat is félretette, nem érdekli YoonGit, hogy minden héten újra és újra mesélnie kell neked, mert szeret eléggé ehhez. Viszont nekem mennem kell díszíteni, de ott leszek melletted majd Krystallal - mosolygott.

Kiment, majd úgy fordultam a zongoraszéken, hogy lássam magam a tükrökben. El sem hiszem, hogy eddig jutottam. A repülőn ide felé, azon az augusztusi napon talán nem is gondoltam volna, hogy azzal az utazással megváltozik az életem. Ha pedig elölről kezdhetnék bármit is, semmin nem változtatnék, mert a dolgoktól a múltban lettem ilyen amilyen.

 - Kislányom! - csapta össze tenyerét apu, mikor belépett a táncterembe. - Olyan gyönyörű vagy - fogta meg a kezemet, és állított fel. - Itt az idő, drágám - ölelt át. - Ezt anyád adta nekem, hogy adjam oda neked - nyújtott át egy dobozt, amiben egy fehér magassarkú foglalt helyet. - Még én is sajnos emlékszem arra a filmre, amire rávettetek egyszer anyáddal, hogy nézzem meg. Abban volt, hogy minden esküvőre kell valami régi, és hát ez édesanyád cipője, amiben összeházasodtunk - azonnal fel is vettem, de még ezzel együtt sem voltam olyan magas, mint édesapám. - Mehetünk? - tartotta karját, hogy karoljak belé.

Kiléptünk a folyosóra, ami végig fel volt díszítve, apum a nagyterem felé vezetett, ahol volt a gála is.

 - Biztos vagy ugye mindenben, drágám? - szólalt meg menet közben.

 - Ha nem leszek, először neked jelzem majd - mosolyogtam rá, amit egy vigyorgással viszonzott.

Szemkápráztatóan szép virágokkal volt teleaggatva a csarnok. A székek két részre voltak szedve, YoonGi hozzátartozóira és az enyémekre.

Anyum várt az ajtóban, hogy átadja nekem a csokromat. Aztán a színpadra tekintettem, ami egy fehér szövet szőnyeggel volt letakarva, és fent már a szőke hercegem várakozott, és olyan mosoly ült az arcára, amit nem is láttam még. Apum segítségével fellépkedtem a színpadra, és átadott YoonGinak, aki egyből meg is fogta kezemet. A színpadon a másik oldalamon állt BoMi és Krystal, YoonGi bal oldalán pedig HoSeok és TaeHyung szobrozott.

El is kezdte a mondókáját, aki összeadott minket, de ahelyett, hogy rá figyeltem volna a gondolataim megint más irányt vettek.

 - Kérném a gyűrűket - eszméltem fel a kijelentésre, HoSeok oda is adta őket, majd egymás felé fordultam párommal. Felhúzta ujjamra a gyűrűt, én is az övére.

 - Min YoonGi, szeretné-e törvényes feleségéül fogadni az itt megjelent Luna Wilsont? - hallottam meg az első kérdést.

 - Igen - hangzott a határozott válasz.

 - És ön, Luna Wilson, szeretné-e férjül fogadni az itt megjelent Min YoonGit? - nézett rám az eskető, és nagyot nyeltem. YoonGin miért nem látszik, hogy hadakozik valamivel? Miért csak én vagyok kétségek között? De aztán ránéztem leendő férjemre, és ahogy BoMi mondta, a küszöbön álltam.

 - Igen - mosolyodtam el YoonGi szemeibe nézve még mindig.

 - Mielőtt még kimondaná, mondhatok valamit? - fordult az eskető felé. - Én szeretni foglak téged, Luna, amíg csak élek, és nem érdekel majd, hogy hetente emlékeztetnem kell, hogy a feleségem vagy, de megteszem, mert szeretlek - sóhajtott. - Ennyi lett volna.

 - Akkor önöket ezúttal, Min YoonGi és Luna Wilson, a legnagyobb boldogságommal férjnek és feleségnek nyilvánítalak. Megcsókolhatják egymást - azonnal mosolyogva megcsókolt, mire az embertömeg éljenezni kezdett tapsolva. A színpadról lesétáltunk, és anyumék szöuli háza felé vette a násznép az irányt, ahova a lagzit szervezték.

A házukban helyett kapott egy nagy terem, amit most beáldozhattunk a evés és az ivás oltárán. A helyiség tömve lett a rokonsággal, annyi kör alakú asztalt, amennyi kellett elhelyeztek a család férfiai, mi, a női nem leterítettük fehér abroszokkal azokat. Édesanyám vette a fáradságot és a több, mint ötven embernek főzött előre, így neki álltunk falatozni.

 - Oh, kislányom, olyan gyönyörű vagy - simogatta meg a hátamat, édesapám helyére ülve, míg apum kiment pár fiúval a konyhába hozni a következő ételeket. - Nem fáj a lábad a cipőben?

 - Le nem veszem az anyukám cipőjét - nevettem el magam. - Hogy-hogy ilyen házat vettetek?

 - Tudod, hogy szeretünk előre gondolkozni néha, ami kellett is - a hely teljesen megtelt az egyes asztaloknál ülők beszélgetésével. YoonGi és az apám víg evőversenyeket tartottak két oldalamon, amíg én jókat nevettem. Előkerült néhány alkoholos üveg valahonnan, de láttam, hogy mindenki milyen jól szórakozik.

A násznép egy része erős alkoholos állapotba került a végére, ezért haza kellett küldeni őket, a hangoskodást, és a szomszédok feljelentését elkerülve. Átöltöztem, és úgy segítettem elpakolni szüleimnek.

 - Anya, hagyd csak, azt majd én kiviszem - fogtam meg egy szemeteszsákot, amiben a használt üvegek, és ehhez hasonlók voltak. - Apa már alszik?

 - Nem kellett volna neki az az utolsó kör, drágám - ölelt át. - Milyen érzés feleségnek lenni, Luna?

 - Ugyanolyan - néztem a köves gyűrűre az ujjamon. - Semmi nem változott.

 - Én is azt hittem. Kicsit azért meg fog változni, Luna, de majd a mézeshetek után üt be a tényleges házas élet. Tényleg, jó, hogy mondom. Holnap után mentek a nászutatokra, Hawaiira. Ez is meglepi, ezért tudod meg még csak most - mosolygott.

 - Miért terveztetek meg nélkülem mindent? Nem baj, mert a legjobb érzés volt ez az egész esküvő, de azért mégis.

 - Sajnálom - szomorodott el anyám arckifejezése.

 - Nem kell sajnálnod semmit, inkább én köszönöm - nyomtam puszit arcára. - Menj fel aludni, nem akarom, hogy holnap fájjon a fejed - toltam ki a helyiségből édesanyám, majd befejezve a pakolást felmentem magam is a vendégszobába aludni egy sort.

(Előzetes a következő special-ból..)

#2 The honeymoon

Az előző nap hála istennek kiheverte férjem az alkoholt pár fájdalomcsillapítóval, így ma utazhatunk is közvetlen járattal Hawaii mesés partjaira.

40.rész (Befejezés 2/2) - Last dance

*YoonGi pov*

Egyszerűen elviselhetetlen volt nézni, hogy semmit sem tehettem, hogy felébredjen a kómából. Alig aludtam pár órát esténként. Forgolódtam az ágyban, amiben nem volt velem Luna, néztem a plafont azon rágódva, hogy vajon jól van-e. Ha még nem is volt időm, akkor is elmentem meglátogatni.
BoMiéknak is elmondtam a dolgot, SiWonnak is, hogy ezért nem tudtam még visszautazni, megértően adott több időt.

Aztán egy hét után, hétfőn mikor látogatóban voltam nála, ültem a szokásos ponton az ágya mellett, majd egyszer csak elkezdte felnyitni pilláit. Rémület ült a szemére, de mikor engem meglátott kicsit lejjebb csillapodott. Hívtam a nővéreket, majd levették őt a lélegeztető gépről.
Feljebb ült kicsit, majd rám pillantott kérdően. Elmagyaráztam aggódó lényének a helyzetet, fejéhez kapott, ahol kötését, illetve varrásait felfedezve elrántotta ujjait.
 - Kezdem úgy érezni, hogy bajba kerülsz, ha velem vagy - fogtam meg kezét.
 - Ne mondd ezt - álmoskás erőtlen hangon szólalt meg, és szorította meg kézfejem, majd egy apró mosolyt vett fel, hogy megnyugodjak, hogy minden rendben lesz. - Sétálni akarok.
 - Nem lehet még, most keltél fel - tartott vissza, és engedtem neki inkább, és csak néztem békés mosolyát, amivel rám nézett.


*Luna pov*

Felébredtem, felültem az ágyban, és hirtelen ugrottam egy nagyot, mikor realizáltam, hogy nem Los Angelesben keltem. Még egyszer körülnézve kicsit megnyugtatott, hogy azért a szoba ismerős volt, majd belépett YoonGi, a szoba tulaja az ajtón ingben, nagy mosollyal az arcán.
 - Jó reggelt, drágám! - süllyedt be alatta az ágy széle, mikor leült.
 - Én..hogyan kerültem ide? - szegeztem felé a kérdést. - Én,.. mi még Los Angelesben voltunk - forgattam a fejem, majd megakadt a tekintetem az erkélyajtón, amin csak úgy kúsztak be a nap meleg, fényes sugarai. - Miért van ilyen napos idő decemberben? - pattantam fel, és lépkedtem az üvegajtóhoz, kinézve rügyező fákat véltem felfedezni. - Mi folyik itt? Ezt most álmodom? - fogtam a fejem, idegesen beletúrtam hajamba.
 - Nyugodj meg, tudom, mi a baj. Mi az utolsó emléked? - kezdett nyugodt léptekkel felém sétálni.
 - Öhm..- szedtem össze gondolataimat. - Iszonyú fejfájással aludtam el, de kint még december volt,  és hideg - tapasztottam mutatóujjamat az üvegre.
 - Ne ijedj meg attól, amit mondani fogok, de már lassan április - elképedtem. - Aznap, amire utoljára emlékszel, az volt az a nap, amikor este elvittünk a sürgősségire, mert nyöszörögtél álmodban, nem akartál felkelni, nem is tudtunk felébreszteni - kezdett neki a mesélésnek. - A szüleid nagyon megrémültek, ahogyan én is. Elértünk a kórházba, ahol megműtötték a daganatodat, mert nem volt más választás. Engem nem engedtek be, de amilyen fájdalmasan arcod volt alvás közben, nagyon féltem. Telt az idő, a műtét az esetek tíz százalékába esett, hála istennek, és sikeres volt, de egyből visszatért az aggodalmam, amikor a doktor közölte, hogy te kómába kerültél. Annyi minden történt ok nélkül, hogy nem tudtam, merre kapkodjam a fejem. Bejártam hozzád minden nap, délután, együtt hallgattuk az első közös dalunk, igaz, nem voltál fent - egy könny szökött YoonGi szemébe. - Egy hét után felébredtél, és ugyanúgy ez volt az utolsó emléked, azóta minden héten hétfőn így kelsz fel, hogy nem emlékszel annál többre, hogy elaludtál decemberben - vonta meg vállát. - Aztán visszatérnek valahogyan, de csak egy hétre.
 - Azt mondod, hogy már körülbelül három hónapja így élek, hogy elfelejtem hetente a dolgokat? - próbáltam összerakni a kirakóst az agyamban.
 - Igen. Lehet, van rá megoldás, de félek, hogy annak is rossz vége lenne - lépett elém, és húzott magához egy ölelésre. - Legalább nem mindent felejtesz el ilyenkor - Aggódok minden nap, hogy nem-e felejtesz el engem is - suttogta. Meleg ölelése jól esett, el is hagyott az aggodalom. - Öltözz, mert mennünk kell.
 - Hova? - értetlenül néztem rá.
 - Ma van a gála a Kirinben, öltözz és utána indulunk is - hagyott magamra a szobában, én meg a szekrényhez sétáltam, ahol egy vállfára már ki volt készítve öltözékem. Fel is vettem a hófehér árnyalatú, kicsivel térd alá érő ruhát, amihez járt egy vékony barna öv, ami  derekamnál szépen megadta alakomat. Megpillantottam az asztalon óvatosan lehelyezve a nyakláncomat, amit fel is vettem, és tökéletesen illett öltözékemhez.

Kimentem a szobából, fura volt, hogy lábam már meggyógyult, így könnyedén sétáltam le a lépcsőfokokon. YoonGi rám nézett, és elmosolyodott.
 - Itt van az én szép Lunám. Szólj, ha kérsz valamit enni - ölelt át újra, majd megindultunk a kijárat felé, amikor megráztam fejemet, jelezve, hogy éhes az nem voltam. Az előszobában a több pár cipőből a saját régi tornacipőmet vettem fel, barátom meg sem szólta, csak újra elvigyorodott.
Kilépve a friss, virág illat ütötte meg orromat, amit a kellemes szellő szállított el hozzám, majd a tavaszi napsütés elért az arcomig, éreztem, hogy szívtam be a d-vitamint. Feltöltődtem. YoonGi be akart szállni autójába, de én megfogva kezét rántottam magammal tovább egy sétálásra a suliig. A kellemes napsütést alig szakította meg néhány bárányfelhő időnként.
Az intézményhez érve pedig felfedeztem, milyen sokan jöttek el a gálára. Diákonként egy-két szülő, illetve még egy pár hozzátartozó eljött megnézni a gyerekeket, ami szívmelengető látvány volt. SiWon szorgosan üdvözölte őket a bejáratnál mosolyogva, majd minket is meglátott, odasietett hozzánk.
 - Gyorsan menjenek a diákokhoz, nagyon izgulhatnak. A többi kolléga már velük van a nagy öltözőben - YoonGira néztem értetlenül, mert a ,,nagy öltöző"-ről még nem hallottam.
Majd elindultunk, megálltunk egy folyosónál, ami nem is volt ismerős, ahol egyre csak gyűltek a családtagok, beverekedtük magunkat egy nagy helyiségbe, ami nem az előadó volt, de felfedeztem az összes diákot a suliból. Éppen BoMi szónokolt köztünk lelkesítően.
 - Mindig lelkesíted őket, ugye? - szólaltam meg, majd hirtelen egy BoMi termett a nyakamban.
 - Na, akkor látjátok már semmiért nincs aggódni való. És Luna a szomszédban vannak valakik, akik már vártak - mutatott az ajtó felé, ami a helyiségből nyílt, majd mikor benyitottam, az én kedves Diamond Wolves csapatom idegeskedett. Nem csak azok voltak jelen, akik a múltkori fellépésen hanem a többiek is. Megmosolyogtatott, hogy Amber, Krystal, és még nővére is elkísérték a csapatot.
Krystal fellelkesült arccal nyújtott át egy pólót, amelyen a 'Diamond Wolves' felirat díszelgett esztétikus betűtípussal.
 - Fiúk, lányok! - fordultam Los Angeles-i diákjaim felé. - Ha most kimentek innen nem lesz miért izgulnotok. Sokan vannak, de az ne zavarjon benneteket, mert csak érezzétek a táncot. Táncoljátok úgy el, amit ez a két szépség tanárotok megtanított - bókoltam Krystaléknak egy kicsit ezzel. - mintha csak az utolsó táncotok lenne, rendben? - csillogó szemek vettek kerül egyik pillanatról a másikra.

Befáradtunk mindannyian a nagy előadóba, amit apum és Jin apja tettek lehetővé. Egy tágas csarnok jött létre a Kirin mellett, ahol most talán ezer ember üldögélt fészkelődve, és még pár száz izgult a fellépése miatt. SiWon feltessékelt minket, tanárokat a színpadra, majd ő is fellépett a széles emelvényre. Sorba álltunk, pár méterre egymás mellett, elnyúlva széltében a színpadon. Egyesével végig néztem rajtunk, fessen, de mégis tavaszias öltözékekbe bújva teljesen más volt az összkép. Az első sorokban felfedeztem szüleimet, Jint, apját, és Amberéket is.
 - Mindenki üdvözlök a Kirin Art School gáláján szeretettel! - szólt bele a mikrofonba. - Én Choi SiWon vagyok, az intézmény igazgatója. Itt mögöttem az iskola tanárait láthatják. Hirai MoMo, az ének- és japán nyelv tanár - meghajolt az említett. - Yoon BoMi, az elsősök, illetve a másodikosok tánctanára, Jung HoSeok, aki Miss Yoon tánctanár párja, Son NaeEun, szintén az első két évben tanító énektanár, és mellette az énektanár párja Park JiMin, Kim TaeHyung, a harmadik, illetve negyedik évfolyam énektanára, Min YoonGi, a két évfolyam tánc-, és angoltanára - minden szólított meghajolt illedelmesen, majd SiWon rám nézett. - és végül Luna Wilson, YoonGi tánctanár párja, aki nem rég tért vissza közénk egy kihagyás után - én is előrehajoltam, majd tapsvihar közepette levonultunk. - Akkor hát megnyitnám a gálánkat, és az első fellépők pedig Luna Wilson Los Angelesből érkező táncakadémiai diákjai - pár segítő diák kigurította a szükséges kellékeket, majd elindult az alap zene, NaeEun és JiMin meg felsétált a színpad két szélén álló mikrofonokhoz, és ők énekelték végig a dalt. A szemnek és a fülnek is üdítő volt, mint egy büszke anyuka néztem őket.
Széles mosollyal hajoltak meg, majd újabb felkonferálás után jöttek sorra az osztályok, vagy évfolyamok tánccal, vagy egy dallal.
 - Most egy külön kérésre érkezik két harmadikos diákunk, akik sokat gyakoroltak, hogy ezt előadhassák itt is, önök előtt. Fogadják szeretettel Oh HaYoungot és Jeon JungKookot - a színfalak mögül előjöttek, majd megálltak egy méterre egymástól, a színpad elején, a fiú pedig szájához emelte a mikrofont.
 - Talán nem tudom visszaadni az eredeti előadót, de megpróbálom. Ezt a számot Luna és YoonGi tanárainknak küldjük - mosolygott felénk a páros. - I remember - csendült fel a zene, amitől egyből kirázott a hideg. Az összes eddigi emlékem visszatért az elmúlt hónapokról.
JungKook elrappelte a saját versszakait a szám elején, amitől az állam is leesett, hogy ilyet tud, majd HaYoung csodás hangja furakodott az ember fülébe a refrénnél, és a közös részeknél pedig egymásba fonódott a két fiatal hangja. Az előadás közben YoonGi lassan átölelt hátulról, nyomott egy puszit arcomra, akaratom ellenére is elmosolyodtam. Pirosra tapsoltam a kezemet a végén, majd bekönnyezve öleltem át barátomat.
Még fél órányi büszke bőgés után elérkezett az utolsó záró szám, a keringő, amit szintén igazgatónk konferált fel.
 - Most pedig a végzős évfolyam zárókeringője következik, köszönöm, hogy eljöttek, és fogadják mély szeretettel őket is, ahogy eddig tették a többiekkel, remélem elnyerte a tetszésüket a Kirin Art School diákjainak, illetve a L&K Dance Academy tanoncainak előadásai, és akkor jöjjön hát a zárótánc, érezzék magukat jól még egy utolsó szám erejéig - hajolt meg kissé, majd átadta a színpadot a fehér ruhás lányoknak és öltönyös párjaiknak. Csak úgy suhantak az emelvény felületén a zenével egyesülve, teljesen belemerültem.  A vége beállás pedig kecses és elegáns módon zárta le ezt az egész gálát.
Annyiszor gondolkoztam el azon, hogy mi lett volna, ha én nem leszek tanár itt. Az indított el rengeteg dolgot, és még mennyit fog. Büszkén nézhetek a tanoncaimra, a koreai, és az amerikai diákjaimra egyaránt. A kis hang pedig eltűnt a fejemből örökre.
Hátam mögé nézve nem találtam YoonGit, ezért keresni kezdtem a tömegben, majd SiWont láttam csak, hogy újra felment a színpadra.
 - Kérem, maradjanak még egy pár percre - értetlenül néztem, mert azt hittem ennyivel le lett zárva, aztán megszólalt egy zongora valahol, de nem fent, az 'I remember'-t játszotta valaki. Főnököm intett nekem, hogy menjek fel mellé, aztán mikor a közönséggel szembe álltam a szőkeség lépett egy vonalba velem, a zongora tovább szólt, én még értetlenebbül néztem rá. Ezután fél térdre ereszkedett, egyik kezében egy mikrofonnal.
 - Luna Wilson, kertelés nélkül kimondom, beléd zúgtam, ahogy a tinik szoktak egymásba. Nem vagyok egy nagy szám, de itt volnánk.

 - Mi értelme van, hogyha hetente elfelejtem a fél életem, YoonGi? - könnyeztem be.

 - Engem soha nem fogsz elfelejteni, inkább elmesélem hetente, amiket elfelejtesz, de nem akarlak megint látogatni minden nap a kórházban vagy elveszíteni. Úgyhogy mellettem maradsz, mert soha többé nem engedlek el magam mellől - elővett másik kezével egyik zsebéből egy kis dobozkát. - Hozzám jönnél feleségül?

Egy tűzijáték élménye játszódott le a fejemben, az összes emlékem kettőnkről előjött, rosszak s jók egyaránt, a közönség meg elkezdte kántálás szinten mondani, ami nekem is a nyelvem hegyén volt. A szót, ami megváltoztathatná az életemet, nem is csak az enyémet. A szót, amit ezerszer talán már kimondtam, de csupán most van nagyon nagy jelentősége. A szüleimre néztem a tömeg első soraiban, akik boldogan mosolyogva adták a szavakat a többi vendéggel együtt. Jinre terelődött tekintetem, akivel összeházasodtam volna, ha nincs MoMo, aztán ott vannak a többiek, mindegyikőjüknek megköszönhetnék valami apróságot.

Letérdeltem YoonGi elé, de még így is látott az utolsó sor is, rámosolyogtam barátomra, a tömeg elhallgatott, várták válaszomat síri csendben, vettem egy nagy levegőt. Megfogtam YoonGi kezét, amelyikben a mikrofont tartotta még mindig.

 - Igen - mondtam bele határozottan, aztán megcsókoltam YoonGit, együtt felálltunk, ráhúzta az ujjamra a csillogó gyűrűt, a közönség ezerrel tapsolt, ujjongott nekünk.

Elsírtam magam, mert YoonGiból, akibe csak úgy beleütköztem anno augusztusban, ezúttal a vőlegényemként tekinthetek mostantól. És az a lakat ott fent a toronyban Örökre ott is marad.

- Vége -

36.rész - Promise

*Luna pov*

Még nagyobbra nőtt a gombóc torkomba, amint befejezte mondatát.

- Ön.. rákos.. egy daganat nyomja azt az agyi részét, ami a viselkedésért felel, ez válthatta ki a viselkedésváltozást. - elakadt a levegővételem is. - Ha vállalni szeretné a kezeléseket, amikkel megszüntethető, el kell mondanom, lehet, hogy a kezelések illetve beavatkozások nem hatnak, nem segítenek, plusz még kockázatokkal is járhat. Viszont, ha nem vállalja el, akkor lehetséges, hogy lerövidül az élete. - komoly tekintettel, határozottan beszélt a dolgokról, a kockázatokat taglalta, amivel a műtét járhat, ha a kisebb kezelések nem segítenek.

- Öhm.. - szedtem össze a gondolataimat. - Hányan élték túl az ilyen műtétet? - muszáj volt megkérdeznem, mire mondta, az esetek kilencven százaléka nem.

Olyan gyorsan történt minden, hogy megismertem YoonGit, hogy összejöttünk, hogy barátokat szereztem. Talán néha túl felelőtlenül hoztam döntéseket, nem nőttem még fel egyes dolgokhoz. Ezúttal viszont megváltozik minden, mert tudom, mi van a fejemben.

Csak nem tudom, mit akarok kezdeni vele.

Elköszöntünk, megígértük, majd telefonálunk, és azzal a lendülettel el is hagytuk a kórházat.

Hazafelé kocsikáztunk, mikor még egy dugó közébe is csöppentünk. Szótlanul meredtem kifelé az ablakon, amikor YoonGi felsóhajtott elég feltűnően. Felé nézve hümmögtem egyet.

- Mit fogunk csinálni most? - nézett továbbra is előre.

- Te visszamész SiWonnal Szöulba, én itt maradok, és elvállalok pár kezelést, azután kiderül, hogy életben maradok-e. - YoonGi szemöldöke egyből felszaladt homloka közepére.

- Miért hagynálak egyedül? Miért hagynálak itt? - akadt ki hangosan beszélve hozzám.

- Nem akarlak visszatartani, SiWon meg nem fog engedni ennyi szabadságot neked. - próbáltam nem felemelni hangom, higgadt maradni. - Légyszi ne is kezdjünk el ezen veszekedni, veszek ki betegszabadságot. Megoldom.

- Miért nem hagyod, hogy ott legyek veled, és fogjam a kezed?

- Mert. Két hónap alatt igen sok minden történt velünk, és mégsem elég. Most nem is tudom, hogy együtt vagyunk-e... - hajtottam le a fejem, az ölem bámultam.

- Sajnálom, de én úgy gondolom, mióta az a lakat ott van fent a torony korlátján, együtt vagyunk, viszont bocsánat, ha te nem így gondolod. - síri csend lett hirtelen a járműben, ami apám birtokát képezte, majd megindult a kocsisor, és szinte elakadás nélkül mehetünk előre. Nem szóltunk egymáshoz egész úton, majd leparkolt a házunk felhajtóján, kisegített a kocsiból, kinyitotta nekem az ajtót, hogy tudja a mankóimmal előre haladni, de egyetlen szót sem szólt, aztán feltrappolt a lépcsőn a szobámig, utána már nem láttam alakját.

- Szia, Luna. Mi történt YoonGival? - jött a nappaliba anyum, amint letettem fenekem a kanapéra. - Mi volt a dokinál?

- Daganat van az agyamban, ami a viselkedésemet megváltoztatja, mert olyan részt nyom az agyamnál, YoonGi meg mellettem akar maradni, én meg visszaküldtem Koreába. - mondtam végig egy szusszal, aztán kezeimbe temettem arcomat. - Nem tudom, mit csináljak, anya. - szipogtam.

Elkezdte simogatni hátamat anyum, majd mikor megállította kezét vállamon meg is szólalt.

- Sajnálom, ami történt veled, ezt az én vonalamról örökölted. Az anyai ágamon minden második nőnek ilyen fajta betegsége volt, sajnos, sejthettem volna, hogy neked is lesz, ha nekem nem volt. Viszont mielőtt félreérted, nem akarom, hogy most elkezdj sírni, ezért tartom magamat. Apádnak mikor fogod elmondani, ha nem mész vissza amúgy? - hallottam hangján, hogy sírni tudna, azért amim van, de örültem neki, hogy nem tette, mert én is rákezdtem volna.

- Nem tudom, nem tudom, mit szólna.

- Mi az, hogy mit szólna? Nem állapotos vagy, hanem beteg, kicsit másképpen beteg, de amúgy az. El kéne mondanod neki is.

- Anya, több hete nem is beszélgettem vele szinte, nem fogom most zaklatni.

- Rendben, rád hagyom a dolgot, de egyet kérdezek még. Biztos nem akarsz visszamenni? - szemébe néztem. - Én még emlékszem arra a lányra, akinek a parafatáblája tele volt ragasztgatva cetlikkel, hogy miket akar elérni, aki el akart jutni Koreába, mert ott akart dolgozni, aki kézzel-lábbal ragaszkodott a terveihez, majd csak elrontotta úgy, hogy hívta őt az este, de mégis visszatalált, egyetemet végzett, csodás lány lett belőle, és én még mindig tudom, hogy egy ilyen betegség sem fog legyőzni, mert te akkor sem sírtál, ha eltörted a lábad kiskorodban, tudom, hogy az idő azért sok sebet ejtett rajtad, de nem lesz baj, amíg vannak melletted, akik tartják a hátukat bármi is van.

- Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem akartál sírni, de én nekem most már muszáj. - könnyeztem be nevetve. - Hogy tudsz mindig ilyen bölcseket mondani, meg egyszerűen hogyan emlékszel mindenre?

- Anya vagyok. Majd megérted. - mosolygott. - Na, de menj fel YoonGihoz. - bólintottam, majd felbicegtem az emeletre, és beléptem szobám rejtekébe.

Barátom már békésen aludt ágyamon, leültem mellé az ágyra, sóhajtottam egyet.

- Sajnálom, hogy hazaküldtelek, de szeretném, hogy továbbra is tanítsd a diákokat, mert én nem megyek vissza. Nem szakítok veled, nyugi, de lehet most ezt nem is hallod, szóval majd holnap kikísérlek titeket a repülőtérre, elbúcsúzunk, - néztem előre elképzelve a jelenetet. - aztán lesz, ami lesz. - mosolyodtam el nagyot sóhajtva, majd egy zuhanyzás után én is lefeküdtem aludni YoonGi mellé.

Másnap fájdalmasan néztem kicsit, ahogy YoonGi bepakolta cuccát táskájába, de hitegettem magam, hogy neki dolga van Szöulba.
Átsétáltam a vendégszobába, ahol SiWon pakolt nagyban, erre felém fordult.
- Bejöhetek? - kopogtam azért illendőségből.
- Ez nem az én házam. - mosolygott.
- Nem megyek vissza a Kirinbe, nem tudom, meddig ugyan, de kellett szólnom.
- Tudom, hallottam a beszélgetését az édesanyjával tegnap, mikor hazaértek YoonGival. Én azért hallom az egyes dolgokat, ne higgyen rólam semmit, csak mindig akkor vagyok ott, amikor ilyeneket beszélgetnek. Sajnálom, hogy nem tud visszajönni, én nem rúgom ki azért, csak kicsit felfüggesztem önt, rendben? Ha egy ideig nem is viszont márciusban látjuk önt a megnyitógálán. - bólintottam elsomolyogva, majd elindultunk lefelé. Anyum, mint sofőr elfoglalta helyét a kormány mögött, SiWon az anyósülést foglalta be magának, barátommal meg hátra ültünk, és amint mindenki bekötötte biztonsági övét le is gördült a feljáróról a jármű. Zöldet kaptunk egész úton, ezért zökkenőmentesen haladtunk Los Angeles utcáin. YoonGi nem szólt semmit hozzám, hallgatás volt a kocsiban, ekkor anyum bekapcsolta a rádiót, mert nem szerette amúgy sem soha a kínos csendet.
Leparkolt anyum az egyik üres helyre, majd elköszönt a két utastól, akik már nem ültek vissza, én meg elkísértem őket a kapuig, ahonnan indult a gépük.
- Megígéred, hogy nem csinálsz bajt? - fordult felém YoonGi megfogva vállaimat, kicsit meglepett ez a hirtelen, ezért csak feltettem a kisujjam elmosolyodva. - Tényleg megígéred? - fogta meg saját kisujjával az enyémet és összeérintette nagyujjunkat.
- I promise. - öleltem át ezek után, majd ő meg magához szorított.

- Ideje mennünk, YoonGi. - lépett hozzánk SiWon.
- Menj csak, megleszek. - engedtem el kezét, már távolodott a beszálló kapu felé, nem is nézett felém, integetve fordultam meg, mikor hirtelen visszarohant hozzám, és megcsókolt, majdnem sírva fakadtam ekkor. Megfogta arcom, szemembe nézett.
- Ne hiányolj, légyszi, és ne sírj, kérlek. - nyomott még egy puszit homlokomra még mielőtt tényleg eltűnt volna a tömegben. Szipogva kimentem a kocsinkhoz, behuppantam az ülésre, mankómat hátratettem az ülésre, majd egy biccentéssel jeleztem, hogy indulhatunk, nem szóltunk semmit, csak csendben mentünk haza. Hiányzik már most...

Egy héttel később is még mindig éreztem a számon a csókjának ízét.
Az idő sajnos túl lassan telt, így túl sokszor volt időm gondolkozni, ilyenkor mindig az eszembe jutott, hogy milyen távol is volt. Tudtam a napi rutinját, de mégsem tudtam, mit csinált akkor abban a pillanatban.
Le kell valamivel foglalnom magam. 
Ezért anyum, mielőtt még elment volna odaadott pár kemény fedelű, barnás színű noteszt, amik kívülről könyveknek látszottak, majd egy azzal a mondattal távozott, hogy találjam fel magam.
Lehetséges, hogy arra célzott, írjak valamit, de az első oldalt csak végig rajzolgattam.
Aztán rájöttem, miért ne lehetne belőle egy naplóregény.

36.rész vége

34.rész - A tudat

YoonGi már javában aludt, én meg csak a plafont tudtam elemezni. Az időeltolódást nem tudom megszokni egyből, még akkor sem hogyha ez már a második éjszakám itt Los Angelesben. Már annyira unatkoztam, hogy megfogtam magam és lebicegtem a konyhába, de ahogyan leértem a földszintre anyumat láttam meg a nappaliban. Este tízkor meg sem lepett volna viszont a hajnali órákban igen fura volt látványa.

- Miért nem alszol anya? - szólítottam meg beletúrva hajamba.

- Nem tudok. - vonta meg vállát.

- Ne is mondd.

- Mi a baj Luna? - váltott aggódó anyába.

- El szeretnék menni dokihoz, mert túl sok bajt okozott már nekem ez a két személyiség dolog. Talán tudnak valami értelmeset mondani, és lehet, hogy adnak valamit rá, ellene. Az akadémia után, majd el is battyogok, de egyet kérnék YoonGinak nem akarok elmondani semmit erről, főleg ha valami baj lesz, remélem nem is kell majd semmit elhallgatni előle.

- Ahogy akarod lányom.

*YoonGi pov*

Kicsit szokatlan volt, hogy más környezetben ébredtem, főleg az, hogy más időszakban is, mert egy másik országban, másik kontinensen nyitogattam a szemem. Luna ébresztgetett reggel nyolc környékén, mivel az akadémiájára kellett mennünk, biztos, hogy nekem nem lett volna muszáj, de örült, hogy elkísértem.

Teljesen euforikus élményem volt, mialatt én csak néztem a távolból ülve a barátnőmet, amint bemutatja főnökünket tanoncainak, majd SiWon felfedezi az ismerős arcot a tömegben.

- JiHoon? - fordult a fiú felé SiWon.

- Igen, ő, mert tudtam, hogy csak egy kis foglalkozás kell vele és jobb lesz, adtam neki egy lehetőséget. - válaszolt Luna.

A határozott és érett Lunát láttam ott állni főnökünk mellett, akinek talán ha egyszer ellenkeztem vagy beszéltem vissza. Talán újra szerelmes lettem ebbe a Lunába is.

Határozottan a kezében tartotta a dolgokat, mint egy vezető mondta a történéseket, hogy mik lesznek, hogy lesznek márciusban az avató ünnepségen.

A diákok fele fellelkesült, azonban a másik felének azonnal lefagyott a mosoly az arcáról, ezt ugyanúgy tanárjuk is észrevette, vagyis barátnőm, de jó is kimondani ezt.

- Nem lesz semmi baj, srácok, ugyanolyan jól fogjátok nyomni, mint múltkor. - nyugtatta meg őket.

- Köszönöm, hogy eljöhettem ide, személyesen is elmondhattam, hogy meghívom a csapatot a gálára, szóval szeretettel várok mindenkit tavasszal Szöul csodás iskolájába. Addig gyakoroljatok. - köszönt el kivételesen mosolyogva az igazgatónk.

- Márciusig jobban leszek én is, kitartást mindenkinek, viselkedjetek jól Krystalnak és Ambernek. Sziasztok! - integetve mentünk ki az intézményből.

Amilyen nagy vigyor volt a gyerekek arcán, attól még nekem is jobb kedvem lett.

Ahogyan sétáltunk hazafelé lassan ügyelve Lunára, és beértünk a házukba, Luna anyukája azonnal lefoglalt minket. Időközben a ház tulajának lánya eltűnt, szülője pedig nem vallotta be, hová is tűnt a gyereke.

Igaz, többször kérdezett tőlem Anne, de végig azon kattogtam, hol jár szívem hölgye.

SiWon felment szobájába idővel fontos ügyekre hivatkozva, én meg a szokatlan álmosságom nyomása alatt elnyúltam a kanapén és az összes zaj, kérdés, görcsölés elől elmenekültem az álmaimba, de ott is folytatódtak a gondolkodásom fonalai.

Álmaimban is magamhoz akartam ölelni Lunát, mert fura volt, hogy hova kellett elmennie szólás nélkül.

*Luna pov*

A régi dokim vizsgálójában foglaltam helyet, akihez mindig is jártam. Már tinédzser koromban hozzá kellett járnom, annyi bajom volt.

Töviről hegyére elmondtam, miért mentem, mit szerettem volna egyáltalán elérni a látogatásommal.

- Nem tudja, hogy mi okozta még a legelső alkalommal ezt a kettős személyiséget, mert általában nem csak úgy jön, normális esetben egy trauma váltja ki. Mindenkiben meg van a hajlam erre, de Önben mi váltotta ki, emlékszik?

- Nagyon régen volt az első alkalom, nem emlékszem, nincs róla aktám vagy ilyesmi? - kikereste, majd lapozgatni kezdte az aktám.

- Semmit nem találok az esetről, ami fel lenne jegyezve. Esetleg ha támogatni tudja, hogy végre hajtsunk egy agyi ct-t megtudjuk, hogy van-e valami elváltozás és nem csak trauma, ha pedig nincs semmi észlelhető tovább kutatunk, hogy mi lehet az oka, tovább küldjük.. - magyarázta tovább, de levettem, hogy pénzzel való támogatásra gondolt, anyu biztos ki tudja gazdálkodni, de ha apám rá jön, hogy itt ct-zgetik az agyam egyből elkezd összehordani mindenfélét.

- Mikor lehetne végre hajtani ezt az egész vizsgálatot?

- Talán a legkorábbi időpont a holnapi nap, amikor esedékes lehet. Elvállalja?

Elgondolkozva a kérdésén nagyon sok gondolat megfordult a fejemben, hogy mi lehet az eredménye a vizsgálatnak, de meg kellett tudnom, mert tovább nem tudtam két személyiséggel élni.

- El. - jelentettem ki határozottan kicsit félve.

- Rendben, akkor beírom magát, a többit holnap a vizsgálat után elrendezzük, látom még magát. Viszlát! Vigyázzon a lábára. - köszönt el mosolyogva, de én csak egy keserű szájhúzással válaszoltam, majd kiléptem a helyiségből, fülem sípolni kezdett ok nélkül. A hófehérre festett folyosókat átszelve értem ki újra az utcára, ahol hűvös szél fújta meg arcomat.

Mialatt hazataxiztam társamul fogadtam a mankóim, az ülésnek döntöttem őket, tekintetem meg a kinti világra szegeztem, - amely most nem volt annyira derűs, mint mikor jöttem, - de hamar átcikázott az utcákon a jármű, ezért elmélkedni nem volt időm. Kifizettem az utat, majd rá terheltem súlyomat a járást segítő partneremre.

Belépve a házba YoonGi állta utamat, kérdezte merre jártam, lerendeztem annyival, el kellett intéznem dolgokat. Pillantásából viszont kiderült egyből, hogy nem hitte el, amit mondtam neki, nehéz őt átverni mostanában.

Anyumnak meg egy fejbiccentéssel jeleztem, hogy megérkeztem, majd ismét egy kegyetlen lépcsővel néztem farkasszemet és sajgó lábamra néztem. Talán a front miatt, ami áthaladt az országon, de lábfejem egyszerűen le akart szakadni a helyéről.

Este, mikor már rég aludnom kellett volna a gondolataim nem hagytak nyugton. Egyrészről bűntudatom nem csillapodott bennem, mert YoonGinak nem mondtam el, mit csináltam. Másrészről aggodalom ült a szívemre és már torkomban dobogott a kis ketyegőm, mert vállaltam a vizsgálatot, nagyon éreztem, valami baj lesz.

*YoonGi pov*

Azok az emberek közé tartozom, akik nem abban az értelemben a legjobbak az ágyban, hanem úgy, hogy akár a ház leéghetne körülöttem fel nem kelnék. Dél környékén kezdtem el pislogni, addigra Luna ismét eltűnt és csak a hűlt helyét hagyta maga után. A lassú, zombi tempómmal mentem le a lépcsőfokokon, a konyhában a szintén nagyokat pislogó főnökömet fedeztem fel a konyhaszéken támasztva a magas pultot és a mindig mosolygós anyósomat láttam pörögni a konyhakövön, miközben készített nekünk egy déli reggelit.

- Látom, nem vagyunk annyira különbözőek az alvásban, SiWon. - rogytam le főnököm mellé.

- Fogd be a szád, YoonGi. - dörzsölte meg halántékait erősen, jelezve, hogy fejfájással küzd. - Mrs. Wilson, hogyan van mindig ennyi energiája? Nem dolgozik ön valahol?

- Tegeződjünk nyugodtan. - mosolygott felénk. - De dolgozom én, de író vagyok és szabadságot tudtam kivenni. Az energiám meg csak úgy jön, mert hát, ha én is olyan mosott rongyként jöttem volna le, mint önök, vagyis ti, akkor ki csinálna tápláló reggelit? - tett elénk egy-egy finom tál ételt, ahogyan említette. - Nagyon sok éve már, hogy korán kellett kelnem. - kezdett el mesélni, míg mi termeltük befelé a tálnyi rántottát. - Mióta van nekem az egyetlen szem lányom minden egyes reggel hajnalba kipattannak a szemeim, mert hát neki is reggeli, suliba vittem meg ugye amik ezzel járnak. Viszont amikor már nem kellettem minden nap neki, mert egyedül is boldogult, még akkor is kikeltem és kikészítettem neki a dolgait. Mert egyszerűen szerettem nézni, ahogyan rám mosolyog a korai órákban. Szeretem a lányom, bármi hülyeséget is csinált tinédzser korában, az alkohol meg ezek például, én nem bűntettem meg, egy kicsit talán, de az a fajta anya voltam, aki felkötötte a haját ha másnaposan a kagylót ölelgette. Hmm.. - mosolygott a padlóra kicsit elmerengve. - Mindig volt rá energiám és úgy érzem, megérte a fáradságom.

- Átveszem innentől, Anne. - szólaltam meg sóhajtása után.

- Vigyázz a lányomra.

- Úgy lesz. - nem akartam megkérdezni, merre jár a lánya, mert biztos megkérte őt, hogy ne mondja el nekem.

*Luna pov*

A doki ismeri a családom, tudja, hogy kitudjuk fizetni a vizsgálat költségeit, de azért néha meg kell szánni ezt az embert, vagyis hát mindenki a pénzre hajt, mert ebben a világban a pénz a mozgatórugója a társadalomnak lassan.

- Na, szóval Luna, kedvesem. Ebbe a szerkezetbe befekszel, semmi baj nem lesz, csak csinál egy képet az agyadról, lehet, félelmetesen néz ki ez a kis gép itt melletted, - döntötte félre a fejét. - de minden rendben lesz.

- Nem félek, mehet, túl szeretnék rajta lenni. - befeküdtem a gépbe, majd elkezdődött a folyamat.

Mikor már kiszállhattam magyarázott mindent össze-vissza, de annyira egyértelmű volt számomra, hogy mindent előbb csinál meg ez az orvos, ha egy kis ,,támogatást" kap. Nem értek az orvosi dolgokhoz, mi mikorra lenne kész, de biztosra kimondta a holnapot.

Holnap. Az a nap, amikor kiderül az eredmény, még egy újabb éjszaka, amikor maximum két órát alszok. YoonGi még mindig nem tud semmiről, nem is kell, vagy mégis..

34.rész vége

33.rész - My painkiller

A közelségétől hevesebben vert szívem, mintha egy maraton után próbálnék levegőhöz jutni. A pillantásától minden egyes alkalommal egyszerűen zavarba jövök. Alsó ajkaimat beharapva néztem újra vizslató szemeibe.

Jelzés nélkül megcsókolt ekkor, végül is egy párt alkotunk, ezek után felkapott kezeibe vigyázva lábamra, a lépcsőn felfelé végig csillogó szemeit bámultam, a szobájába beérve letett ágyára, azzal megfordult és megindult kifelé.

- Nem kértelek, hogy hozz fel. - szóltam utána.

- Én sem kértelek, hogy teremj oda nekem a suliba, mégis megtörtént. Megyek lezuhanyzom, rendben?

Bólintottam, majd zsebemből kivettem telefonom időtöltésnek, ekkor meg is csörrent.

- Igen? Ki az? - vettem fel a készüléket.

~ Tudod, nem tetszik, hogy egy éjszakára jó voltam neked, aztán fel sem hívsz.

- JunHong?

~ Ki más, drága? Nem tudom, mit tud az éjszakáról a kis barátod, de mindent elmondok neki és biztos dühös is lesz, de ha most lejössz a ház elé nem mondok egy szót se a részletekről.- sóhajtottam egy mélyet.

- Rendben. - szakítottam meg a vonalat. Lebicegtem a lépcsőfokokon egy lábon, aztán kisétáltam az épület elé kabátomban.

- Szia, kedves. - üdvözölt JunHong.

- Te követtél?

- Mondhatnám. Egyet mondok. Nem kellett volna engem megszólítanod sem, ha csak egyszer akartál velem találkozni. - húzta fel a szemöldökét.

- Részeg voltam! - emeltem fel hangom. - És nem is szeretlek. Nagyon sok egy éjszakás kalandom volt, be kell vallanom, nem nagyon emlékszem minden részletre, de szeretnék ezeknek véget venni.

- Ha valakit szeretsz igazán, nem egy másik emberrel fekszel le, drága Luna. - húzta vigyorgásra szája szélét.

- Igen, ez az én hibám volt, az én féltékenykedésem miatt kaptál meg.

- Többet lehetnél féltékeny. - kacsintott egyet közelebb lépve.

- Na, jó! Most már tűnj innen. - hagytam ott, fordítottam neki hátat.

- Luna, én most elmegyek, de a bűntudatod nem múlik el, egy ideig biztos nem. - jegyezte még meg a távolból. Lehajtott fejjel, idegesen visszabaktattam bénázva a házba, majd mikor felakasztottam dzsekimet YoonGi kabátjából épp kifordulni akaródzott egy cigarettás doboz. Kivettem azt, forgattam kezemben. Mióta cigizhet? Visszamélyesztettem a zsebbe, majd a lépcső felé vettem az irányt, mint egy hegyre úgy néztem fel a tetejére. Mivel lábamra nem állhattam rá, mankómat meg tudtam, hova raktam, egy lábon ugráltam fel az emeletre. YoonGi szobájában lehorgonyoztam újra ágyára. Nyeltem hirtelen egy nagyot, lihegtem is az ugrálástól, majd ezután már levegőért nem amiatt kapkodtam. Belépett az ajtón a kicsit vizes, borzos hajával, ami félig néhol szemébe lógott, egy fehér, bő pólóban egy melegítővel társítva a szoba tulajdonosa.

- Mióta cigizel? - támasztottam hátra kezeimet a besüppedő felületen.

- Láttál már korábban is dohányozni, nem? - lepte meg kérdésem, de aztán hidegen, vállat vonva válaszolt. - De olyan fura vagy, van valami baj?

- Semmi, semmi baj nincs, de én aludni szeretnénk. - feküdtem le, másik oldalamra fordulva, hogy ne lássa arcomat.

- Nem tudom, mi a baj, de ha a cigi, érted leszokom. - takarta be hátam, mire lehunytam szemem. - De talán ma még nem tehetem. - meghallottam az erkélyajtó nyitódását és lassan a beáramló hűvös levegő csapta meg bőröm felületét.

Lassan kinyitottam szemeimet, YoonGi az erkélyen éppen egy szál cigarettáért nyúlt, honnan szedte azt nem tudtam. Rágyújtott, mire feltápászkodtam, az ekkor már ismét csukott erkélyajtóhoz léptem óvatosan vigyázva lábamra. Barátomat néztem, nem vetett rám pillantást, ezért kimentem magam is hozzá a hideg, már besötétedett éjszakába.

- YoonGi.. - szólítottam meg, mire felém fordult. - Nem téged akarlak megbántani vagy nem akarom azt, hogy miattam zsörtölődj a dolgokon, szóval a bajom, ami nem is bajom igazából.. na mindegy, emlékszel még arra a pultos srácra arról az estéről? - egy ideges pillantással válaszolt. - Ő járt itt, míg zuhanyoztál, nem tudom, hogy talált meg, nem én hívtam ide, fenyegetni akart, hogy elmond neked mindent részletesen az éjszakáról. - lépdeltem lassan a korláthoz. - Nem akarom többet látni, de mindig megtalál valahogyan. - ekkor hirtelen átölelt hátulról.

- Nem is kell. - dünnyögte fülembe.

Több percen keresztül így álltunk, semmit sem szóltunk, nem is kezdtem el fázni sem, mert fiúm meleg ölelése védelmet adott nekem. Az örökkévalóságig tudnék így álldogálni.

Másnap, mikor épp beértünk kéz a kézben YoonGival a suliban egy sima, de mégis boldog összebújós éjszaka után SiWon rögtön betalált engem.

- Áh, Luna! Keresni akartam önt, és beszélni.

- Miről?

- Tudom, hogy egy akadémiája van Los Angelesben. Szeretném ezt megnézni újra, és meghívni őket a márciusban megtartandó nyitóünnepségünkre. Lehetséges lenne, hogy elkísér Amerikába? Akár YoonGi, ön is jöhet. - nézett a mellettem álló személyre. - Oh, jó reggelt, Mr. Park! - köszönt rá apumra, akivel már több hete egy szót se váltottam nagyjából.

- Jó reggelt! - jött körünkbe, majd apám éles tekintetét éreztem kézfejemet, amit YoonGi fogott. Ugyanis bemutatni, nem mutattam még be ekkor, mint barátom.

- Rendben, SiWon. Értem, mikor lenne az utazás? - vettem semmibe apám köszönését és pillantását.

- A hétvégén. Mr. Park, kérem akkor a munkatársával beszéljen, hogy márciusig legyen kész az építés.

- Igen, máris. - apám mondatánál elindultam az első óránk helyszínére mankómra támaszkodva.

Bármit is mond bárki is, apám nem tudja még mindig, hogy kihez akart hozzáadni. YoonGit még nem is ismeri úgy, jobb is. Hétvégén látom anyut, aki fel fog lelkesedni ha meglát YoonGi oldalán. Végre láthatom az akadémiám diákjait. Hihetetlen, hogy a világ két felén van a két kis családom.

Úgy érzem, apám számára néha nem az én érzéseim a legfontosabbak.

A hétvége eljövetele egy kisebb felüdülés, egy kis pihenés alkalmát jelentette számomra.

Apám a repülőtérig sem kísért ki, SiWon és YoonGi társaságában taxiztam ki.

Üldögéltem az egyik kékes színű széken, míg főnököm állva a jegyeket, meg is vette azokat.

Felszállva a gépünkre, elfoglalva helyünket egy fura érzés kerített hatalmába. Mintha valami bajt észleltem volna, valami fog történni az út során. A megnyugtató érzést csak YoonGi szorítása kézfejemen volt.

Viszont az agyam továbbra is azon kattogott, hogy talán lemaradok-e valami fontosról, míg távol vagyok, vagy éppen valami bajt okozok majd a jelenlétemmel.

Több órányi repülőút alatt SiWon vagy pihent, vagy olvasott valamit, YoonGi meg a zenében mélyült el teljesen félálomban és én pedig, hát nekem az agyam fáradt ki, de néha a csodás látvány, amit látni lehetett a jármű ablakából magával ragadott. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy a lábamnak bármi baja is lenne. Viszont ahogy teltek a napok tényleg enyhült a fájdalma, szóval az ülés közben már nem is éreztem a dolgot, csak ha rá próbáltam állni mankó nélkül. 

Ahogy landolt a gépünk, kiszálltunk, ugyanúgy leintettünk egy taxit, ami elvitt a házunkhoz, majd mikor leparkolt és már a járdán álldogáltunk, felnéztem az épületre. Ismét itt, ahol felnőttem, ahol fájdalmak és boldog idők is voltak. Anyum arcát láttam meg hirtelen a bejárati ajtó mögül kikukkantani. Hozzánk sietett.

- Mi szél hozott ide titeket? - kérdezte meglepve.

- Anyu, ő itt a főnököm, aki megnézné még egyszer az akadémiát. Ezért kért meg, hogy jöjjek én is Los Angelesbe.

- Üdvözlöm, én Choi SiWon volnék. - szólalt meg SiWon.

- Jó napot kívánok, én Luna anyukája, Anne Wilson. - mosolygott kezet rázva vele. - Áh, és te meg YoonGi, ugye? - húzta már-már vigyorra anyu száját.

- Igen, én lennék. Egyszer már találkoztunk, de akkor más dolgok voltak. - húzott magához YoonGi.

- Gyertek beljebb, kérlek. Luna, te meg szerintem menj át Krystalhoz, jót tenne neki egy kis beszélgetés. - jelentette ki anyu.

- Majd beviszem a cuccaidat. - nyomott egy puszit hajamba.

Átkecmeregtem a másik ház bejáratáig a mankómmal, majd bekopogtam, rég nem látott barátnőm nyitott ajtót, bedagadt szemekkel, ezután egyből nyakamba borult.

- Nagyon hiányoztál, Luna. - motyogta szipogva.

- Mesélj, mi történt Krystal. - lépkedtünk beljebb a házukba.

Nem volt otthon senki más csak ő, ezért a nappaliban foglaltunk helyet.

- Nate és én már nem vagyunk együtt. - sóhajtott. - De igazából tudhattam volna a dolgot, hogy nem lesz túl nagy életű a kapcsolatunk. A féltékenység szakított szét, de inkább hagyjuk, mert eleget sírtam már miatta, veled mi van?

- Jobb lett volna, ha ezt meg sem kérdezed.. - sóhajtottam, majd minden egyes kis momentumot, ami azóta történt, mióta utoljára találkoztam vele elmeséltem. Szerintem barátnőm nem tudta, melyik történeti cselekményre figyeljen oda. A sztorizásom végén egy mondattal tudott válaszolni.

- Minek mentél te vissza? - nézett szúró tekintettel. - Miért nem gondolkodsz egy kicsit?

- El se kezd, el se kezd. - állítottam le, mielőtt belemerült volna. - Szóval az akadémia diákjait ismét el kell vinnünk Szöulba márciusban. - tereltem el a témát.

- Készülünk már egy tánccal, szerintem az tökéletes lesz. - mosolyodott el. - De te meg vigyázz addig a lábadra, rendben?

- Oké, oké. Hétfőn legyen akkor mindenki az akadémián, mert bejelentjük. Na, de én megyek rendben? - időközben, több óra is eltelt, kint már sötét volt. - Így elment az idő, de beszéljünk még, mert Krystal egy idegroncsnak nézel ki. - köszöntem el az ajtóból még.

- Szia, Luna. - vigyorgott ahogy szokott becsukva mögöttem a bejárati ajtót.

Kint álltam a hűvös, los angeles-i éjszakába, tiszta volt az ég, még jobb lett volna, hogyha nem kellett volna mankót használnom és simán nézhettem volna az eget.

Beléptem a házunkba, épp akkor állt elém YoonGi felém suttogva, ments meg, majd felénk közeledett anyum.

- Luna, szia, csak YoonGival beszélgettem. Nem csatlakozol?

- Megyünk aludni, mert hát holnap vasárnap van már és utána meg menni kell az akadémiára. - próbáltam kimenekíteni barátomat anyám markaiból.

- Rendben, rendben. - mosolygott. - Jó éjszakát.

Felbattyogtuk az emeletre, YoonGi segített is nekem, majd lehuppantam az ágyamra, ő pedig becsukta az ajtót.

- Ha te nem jössz, szerintem már a hajamat téptem volna. Nem rosszból, tényleg, de az anyukádnak van ám beszélőkéje. SiWontól is egy csomó dolgot kérdezett és szegény már fejfájást színlelt, vagy lehet volt is neki, hogy feljöhessen aludni inkább.

- Bocsánat érte, lehet, az a baj, hogy apum is meg én is távol vagyunk, nincs kihez beszélnie, vagy az, hogy nem nagyon csevegett még a fiúimmal. - löktem el magam az ágyamtól, aztán a puha szőnyegemen ellépdeltem YoonGi segítségével az erkélyemig, majd együtt kilépve átkarolt engem.

Megint az a melegség fogott el, mint pár napja az ő erkélyén.

- Hova akartál eljutni mindig is? - motyogtam a kérdésemet.

- New Yorkba, de majd egyszer. Te, drágám?

- Nem volt nagyon ilyen város nekem, de talán Párizs.

- Esküszöm, eljutsz oda. - szorított magához.

Ebben a pillanatban szinte teljesen kiürült elmém, minden gondolatom, amin kattogtam a repülőn, amikről meséltem Krystalnak elhagyta gondolataimat. Felnéztem az égre, majd megfordultam YoonGi ölelésében és rápillantottam. A kissé hűvöskés időjárásban a hold és a csillagok fénye alatt forrtunk össze újra egy csók alkalmával.

33.rész vége