40.rész (Befejezés 2/2) - Last dance

*YoonGi pov*

Egyszerűen elviselhetetlen volt nézni, hogy semmit sem tehettem, hogy felébredjen a kómából. Alig aludtam pár órát esténként. Forgolódtam az ágyban, amiben nem volt velem Luna, néztem a plafont azon rágódva, hogy vajon jól van-e. Ha még nem is volt időm, akkor is elmentem meglátogatni.
BoMiéknak is elmondtam a dolgot, SiWonnak is, hogy ezért nem tudtam még visszautazni, megértően adott több időt.

Aztán egy hét után, hétfőn mikor látogatóban voltam nála, ültem a szokásos ponton az ágya mellett, majd egyszer csak elkezdte felnyitni pilláit. Rémület ült a szemére, de mikor engem meglátott kicsit lejjebb csillapodott. Hívtam a nővéreket, majd levették őt a lélegeztető gépről.
Feljebb ült kicsit, majd rám pillantott kérdően. Elmagyaráztam aggódó lényének a helyzetet, fejéhez kapott, ahol kötését, illetve varrásait felfedezve elrántotta ujjait.
 - Kezdem úgy érezni, hogy bajba kerülsz, ha velem vagy - fogtam meg kezét.
 - Ne mondd ezt - álmoskás erőtlen hangon szólalt meg, és szorította meg kézfejem, majd egy apró mosolyt vett fel, hogy megnyugodjak, hogy minden rendben lesz. - Sétálni akarok.
 - Nem lehet még, most keltél fel - tartott vissza, és engedtem neki inkább, és csak néztem békés mosolyát, amivel rám nézett.


*Luna pov*

Felébredtem, felültem az ágyban, és hirtelen ugrottam egy nagyot, mikor realizáltam, hogy nem Los Angelesben keltem. Még egyszer körülnézve kicsit megnyugtatott, hogy azért a szoba ismerős volt, majd belépett YoonGi, a szoba tulaja az ajtón ingben, nagy mosollyal az arcán.
 - Jó reggelt, drágám! - süllyedt be alatta az ágy széle, mikor leült.
 - Én..hogyan kerültem ide? - szegeztem felé a kérdést. - Én,.. mi még Los Angelesben voltunk - forgattam a fejem, majd megakadt a tekintetem az erkélyajtón, amin csak úgy kúsztak be a nap meleg, fényes sugarai. - Miért van ilyen napos idő decemberben? - pattantam fel, és lépkedtem az üvegajtóhoz, kinézve rügyező fákat véltem felfedezni. - Mi folyik itt? Ezt most álmodom? - fogtam a fejem, idegesen beletúrtam hajamba.
 - Nyugodj meg, tudom, mi a baj. Mi az utolsó emléked? - kezdett nyugodt léptekkel felém sétálni.
 - Öhm..- szedtem össze gondolataimat. - Iszonyú fejfájással aludtam el, de kint még december volt,  és hideg - tapasztottam mutatóujjamat az üvegre.
 - Ne ijedj meg attól, amit mondani fogok, de már lassan április - elképedtem. - Aznap, amire utoljára emlékszel, az volt az a nap, amikor este elvittünk a sürgősségire, mert nyöszörögtél álmodban, nem akartál felkelni, nem is tudtunk felébreszteni - kezdett neki a mesélésnek. - A szüleid nagyon megrémültek, ahogyan én is. Elértünk a kórházba, ahol megműtötték a daganatodat, mert nem volt más választás. Engem nem engedtek be, de amilyen fájdalmasan arcod volt alvás közben, nagyon féltem. Telt az idő, a műtét az esetek tíz százalékába esett, hála istennek, és sikeres volt, de egyből visszatért az aggodalmam, amikor a doktor közölte, hogy te kómába kerültél. Annyi minden történt ok nélkül, hogy nem tudtam, merre kapkodjam a fejem. Bejártam hozzád minden nap, délután, együtt hallgattuk az első közös dalunk, igaz, nem voltál fent - egy könny szökött YoonGi szemébe. - Egy hét után felébredtél, és ugyanúgy ez volt az utolsó emléked, azóta minden héten hétfőn így kelsz fel, hogy nem emlékszel annál többre, hogy elaludtál decemberben - vonta meg vállát. - Aztán visszatérnek valahogyan, de csak egy hétre.
 - Azt mondod, hogy már körülbelül három hónapja így élek, hogy elfelejtem hetente a dolgokat? - próbáltam összerakni a kirakóst az agyamban.
 - Igen. Lehet, van rá megoldás, de félek, hogy annak is rossz vége lenne - lépett elém, és húzott magához egy ölelésre. - Legalább nem mindent felejtesz el ilyenkor - Aggódok minden nap, hogy nem-e felejtesz el engem is - suttogta. Meleg ölelése jól esett, el is hagyott az aggodalom. - Öltözz, mert mennünk kell.
 - Hova? - értetlenül néztem rá.
 - Ma van a gála a Kirinben, öltözz és utána indulunk is - hagyott magamra a szobában, én meg a szekrényhez sétáltam, ahol egy vállfára már ki volt készítve öltözékem. Fel is vettem a hófehér árnyalatú, kicsivel térd alá érő ruhát, amihez járt egy vékony barna öv, ami  derekamnál szépen megadta alakomat. Megpillantottam az asztalon óvatosan lehelyezve a nyakláncomat, amit fel is vettem, és tökéletesen illett öltözékemhez.

Kimentem a szobából, fura volt, hogy lábam már meggyógyult, így könnyedén sétáltam le a lépcsőfokokon. YoonGi rám nézett, és elmosolyodott.
 - Itt van az én szép Lunám. Szólj, ha kérsz valamit enni - ölelt át újra, majd megindultunk a kijárat felé, amikor megráztam fejemet, jelezve, hogy éhes az nem voltam. Az előszobában a több pár cipőből a saját régi tornacipőmet vettem fel, barátom meg sem szólta, csak újra elvigyorodott.
Kilépve a friss, virág illat ütötte meg orromat, amit a kellemes szellő szállított el hozzám, majd a tavaszi napsütés elért az arcomig, éreztem, hogy szívtam be a d-vitamint. Feltöltődtem. YoonGi be akart szállni autójába, de én megfogva kezét rántottam magammal tovább egy sétálásra a suliig. A kellemes napsütést alig szakította meg néhány bárányfelhő időnként.
Az intézményhez érve pedig felfedeztem, milyen sokan jöttek el a gálára. Diákonként egy-két szülő, illetve még egy pár hozzátartozó eljött megnézni a gyerekeket, ami szívmelengető látvány volt. SiWon szorgosan üdvözölte őket a bejáratnál mosolyogva, majd minket is meglátott, odasietett hozzánk.
 - Gyorsan menjenek a diákokhoz, nagyon izgulhatnak. A többi kolléga már velük van a nagy öltözőben - YoonGira néztem értetlenül, mert a ,,nagy öltöző"-ről még nem hallottam.
Majd elindultunk, megálltunk egy folyosónál, ami nem is volt ismerős, ahol egyre csak gyűltek a családtagok, beverekedtük magunkat egy nagy helyiségbe, ami nem az előadó volt, de felfedeztem az összes diákot a suliból. Éppen BoMi szónokolt köztünk lelkesítően.
 - Mindig lelkesíted őket, ugye? - szólaltam meg, majd hirtelen egy BoMi termett a nyakamban.
 - Na, akkor látjátok már semmiért nincs aggódni való. És Luna a szomszédban vannak valakik, akik már vártak - mutatott az ajtó felé, ami a helyiségből nyílt, majd mikor benyitottam, az én kedves Diamond Wolves csapatom idegeskedett. Nem csak azok voltak jelen, akik a múltkori fellépésen hanem a többiek is. Megmosolyogtatott, hogy Amber, Krystal, és még nővére is elkísérték a csapatot.
Krystal fellelkesült arccal nyújtott át egy pólót, amelyen a 'Diamond Wolves' felirat díszelgett esztétikus betűtípussal.
 - Fiúk, lányok! - fordultam Los Angeles-i diákjaim felé. - Ha most kimentek innen nem lesz miért izgulnotok. Sokan vannak, de az ne zavarjon benneteket, mert csak érezzétek a táncot. Táncoljátok úgy el, amit ez a két szépség tanárotok megtanított - bókoltam Krystaléknak egy kicsit ezzel. - mintha csak az utolsó táncotok lenne, rendben? - csillogó szemek vettek kerül egyik pillanatról a másikra.

Befáradtunk mindannyian a nagy előadóba, amit apum és Jin apja tettek lehetővé. Egy tágas csarnok jött létre a Kirin mellett, ahol most talán ezer ember üldögélt fészkelődve, és még pár száz izgult a fellépése miatt. SiWon feltessékelt minket, tanárokat a színpadra, majd ő is fellépett a széles emelvényre. Sorba álltunk, pár méterre egymás mellett, elnyúlva széltében a színpadon. Egyesével végig néztem rajtunk, fessen, de mégis tavaszias öltözékekbe bújva teljesen más volt az összkép. Az első sorokban felfedeztem szüleimet, Jint, apját, és Amberéket is.
 - Mindenki üdvözlök a Kirin Art School gáláján szeretettel! - szólt bele a mikrofonba. - Én Choi SiWon vagyok, az intézmény igazgatója. Itt mögöttem az iskola tanárait láthatják. Hirai MoMo, az ének- és japán nyelv tanár - meghajolt az említett. - Yoon BoMi, az elsősök, illetve a másodikosok tánctanára, Jung HoSeok, aki Miss Yoon tánctanár párja, Son NaeEun, szintén az első két évben tanító énektanár, és mellette az énektanár párja Park JiMin, Kim TaeHyung, a harmadik, illetve negyedik évfolyam énektanára, Min YoonGi, a két évfolyam tánc-, és angoltanára - minden szólított meghajolt illedelmesen, majd SiWon rám nézett. - és végül Luna Wilson, YoonGi tánctanár párja, aki nem rég tért vissza közénk egy kihagyás után - én is előrehajoltam, majd tapsvihar közepette levonultunk. - Akkor hát megnyitnám a gálánkat, és az első fellépők pedig Luna Wilson Los Angelesből érkező táncakadémiai diákjai - pár segítő diák kigurította a szükséges kellékeket, majd elindult az alap zene, NaeEun és JiMin meg felsétált a színpad két szélén álló mikrofonokhoz, és ők énekelték végig a dalt. A szemnek és a fülnek is üdítő volt, mint egy büszke anyuka néztem őket.
Széles mosollyal hajoltak meg, majd újabb felkonferálás után jöttek sorra az osztályok, vagy évfolyamok tánccal, vagy egy dallal.
 - Most egy külön kérésre érkezik két harmadikos diákunk, akik sokat gyakoroltak, hogy ezt előadhassák itt is, önök előtt. Fogadják szeretettel Oh HaYoungot és Jeon JungKookot - a színfalak mögül előjöttek, majd megálltak egy méterre egymástól, a színpad elején, a fiú pedig szájához emelte a mikrofont.
 - Talán nem tudom visszaadni az eredeti előadót, de megpróbálom. Ezt a számot Luna és YoonGi tanárainknak küldjük - mosolygott felénk a páros. - I remember - csendült fel a zene, amitől egyből kirázott a hideg. Az összes eddigi emlékem visszatért az elmúlt hónapokról.
JungKook elrappelte a saját versszakait a szám elején, amitől az állam is leesett, hogy ilyet tud, majd HaYoung csodás hangja furakodott az ember fülébe a refrénnél, és a közös részeknél pedig egymásba fonódott a két fiatal hangja. Az előadás közben YoonGi lassan átölelt hátulról, nyomott egy puszit arcomra, akaratom ellenére is elmosolyodtam. Pirosra tapsoltam a kezemet a végén, majd bekönnyezve öleltem át barátomat.
Még fél órányi büszke bőgés után elérkezett az utolsó záró szám, a keringő, amit szintén igazgatónk konferált fel.
 - Most pedig a végzős évfolyam zárókeringője következik, köszönöm, hogy eljöttek, és fogadják mély szeretettel őket is, ahogy eddig tették a többiekkel, remélem elnyerte a tetszésüket a Kirin Art School diákjainak, illetve a L&K Dance Academy tanoncainak előadásai, és akkor jöjjön hát a zárótánc, érezzék magukat jól még egy utolsó szám erejéig - hajolt meg kissé, majd átadta a színpadot a fehér ruhás lányoknak és öltönyös párjaiknak. Csak úgy suhantak az emelvény felületén a zenével egyesülve, teljesen belemerültem.  A vége beállás pedig kecses és elegáns módon zárta le ezt az egész gálát.
Annyiszor gondolkoztam el azon, hogy mi lett volna, ha én nem leszek tanár itt. Az indított el rengeteg dolgot, és még mennyit fog. Büszkén nézhetek a tanoncaimra, a koreai, és az amerikai diákjaimra egyaránt. A kis hang pedig eltűnt a fejemből örökre.
Hátam mögé nézve nem találtam YoonGit, ezért keresni kezdtem a tömegben, majd SiWont láttam csak, hogy újra felment a színpadra.
 - Kérem, maradjanak még egy pár percre - értetlenül néztem, mert azt hittem ennyivel le lett zárva, aztán megszólalt egy zongora valahol, de nem fent, az 'I remember'-t játszotta valaki. Főnököm intett nekem, hogy menjek fel mellé, aztán mikor a közönséggel szembe álltam a szőkeség lépett egy vonalba velem, a zongora tovább szólt, én még értetlenebbül néztem rá. Ezután fél térdre ereszkedett, egyik kezében egy mikrofonnal.
 - Luna Wilson, kertelés nélkül kimondom, beléd zúgtam, ahogy a tinik szoktak egymásba. Nem vagyok egy nagy szám, de itt volnánk.

 - Mi értelme van, hogyha hetente elfelejtem a fél életem, YoonGi? - könnyeztem be.

 - Engem soha nem fogsz elfelejteni, inkább elmesélem hetente, amiket elfelejtesz, de nem akarlak megint látogatni minden nap a kórházban vagy elveszíteni. Úgyhogy mellettem maradsz, mert soha többé nem engedlek el magam mellől - elővett másik kezével egyik zsebéből egy kis dobozkát. - Hozzám jönnél feleségül?

Egy tűzijáték élménye játszódott le a fejemben, az összes emlékem kettőnkről előjött, rosszak s jók egyaránt, a közönség meg elkezdte kántálás szinten mondani, ami nekem is a nyelvem hegyén volt. A szót, ami megváltoztathatná az életemet, nem is csak az enyémet. A szót, amit ezerszer talán már kimondtam, de csupán most van nagyon nagy jelentősége. A szüleimre néztem a tömeg első soraiban, akik boldogan mosolyogva adták a szavakat a többi vendéggel együtt. Jinre terelődött tekintetem, akivel összeházasodtam volna, ha nincs MoMo, aztán ott vannak a többiek, mindegyikőjüknek megköszönhetnék valami apróságot.

Letérdeltem YoonGi elé, de még így is látott az utolsó sor is, rámosolyogtam barátomra, a tömeg elhallgatott, várták válaszomat síri csendben, vettem egy nagy levegőt. Megfogtam YoonGi kezét, amelyikben a mikrofont tartotta még mindig.

 - Igen - mondtam bele határozottan, aztán megcsókoltam YoonGit, együtt felálltunk, ráhúzta az ujjamra a csillogó gyűrűt, a közönség ezerrel tapsolt, ujjongott nekünk.

Elsírtam magam, mert YoonGiból, akibe csak úgy beleütköztem anno augusztusban, ezúttal a vőlegényemként tekinthetek mostantól. És az a lakat ott fent a toronyban Örökre ott is marad.

- Vége -

39.rész (Befejezés 1/2) - Good night..

*Luna pov*

Lebattyogtunk enni egyet YoonGival. Nem vagyok éhes, de talán csöndben marad ez hang a fejemben. Leültem a konyhába, elém tett egy előre becsomagolt szendvicset, majd amint újból felnéztem rá ételemből aggódó arcát fedeztem fel.

 - Mit álmodtál?

 - Hagyjuk - haraptam egyet reggelimből. - Nem fontos.

 - Miért ne lenne fontos a számára, Luna? Szeret téged, akkor nem jött volna el eddig, hogy csak annyiban hagyja a rémálmaid.

 - Ennyiben akarod hagyni, hogy hirtelen rosszul lettél, hogy rémálmaid vannak? Nem akarod megtudni, hogy miért vannak? - emelte fel hangját, de aggodalmat, féltést éreztem hangnemváltásában. - Általában egy fejfájás is valami bajt jelez, valamit, aminek nem kéne lennie.
 - Miért nem mondod el az álmodat, azt, hogy hallasz?
 - Nem mondom el - motyogtam magamban.
 - Én jót akarok neked, és ha hallgatsz rám, akkor nem lesz semmi baj, Luna.
 - Luna, miért törted el a tükröt tegnap? - lépett mellém YoonGi. - Miért beszéltél magadban előtte?
 - Hallotta, hogy miket mondtál, aggódik, Luna!
 - Szállj ki a fejemből! - rohantam a nappaliba. Leültem a kanapéra, majd térdeimre támaszkodtam könyökeimmel, és tenyerembe tettem fejemet.
 - Ezt kinek mondtad? - sietett utánam barátom.
 - Nem hagylak békén, amíg nem teszed, ami neked jó!
 - Meghaltam az álmomban, YoonGi! - pillantottam rá fájdalmasan, idegesen, majd elhallgattam.
Leült mellém, értetlenül nézett rám. Hátradőltem a kanapén, magam elé bámultam. Vállam felett áttette karját, magához húzott.
 - Tudod, hogy nem lesz semmi baj, Luna. Én itt vagyok veled. Mindig itt leszek - erre a mondatára beugrott az a jelenet, amikor augusztus végén nála aludtam, szintén magához húzott, úgy aludtunk el.
Mennyi minden történt azóta, pedig csak négy hónap telt el. Annyi minden rosszat csináltam. Annyi 'mi lett volna, ha?' kérdés jár a fejemben. Mi lett volna, ha nem jövök vissza egyszer sem Los Angelesbe, és ott maradtam volna mindig Szöulba? Mi lett volna, ha nem jön a képbe Jin?
Mi lett volna, ha nem akarok tanár lenni?
Lehunytam a szemem, újra megszólalt a fejemben az idegesítő hang.
 - Ne aludj el, most már ne, nem szabad - nem hallgattam az apró hangra, ami halkult el fejemben, mélyültem el, YoonGihoz bújva aludtam el. Végre éreztem, hogy normálisan ki tudom magam pihenni, fejfájással ugyan, de az is csak elnyomott még jobban.


*YoonGi pov*

Éreztem, hogy jobban hozzám bújt, hogy elnehezedett, mert elnyomta az álom. Rámosolyogtam szuszogó alakjára, legbelül örültem, hogy békésen alszik. Én is kicsit beszundikáltam, majd Luna fájdalmas mocorgására ébredtem. Próbáltam felrázni álmából, de nem reagált. Ordítottam a nevét, de nem hatott semmit. Odahívtam a szüleit mellé, ők sem tudtak, mit kezdeni vele. Homlokán apró, hideg verejték csapódott ki, megijedtem. Szülein láttam a kétségbeesést. Felkaptam a rémálmaiban szenvedő barátnőmet, majd a szüleit utasítva az autóhoz siettünk.
Beszálltam a hátsóülésre Lunával, apja a volán mögött, anyja pedig az anyósülésen helyet foglalt, ekkor Mr. Park a gázra lépett. Legördült nyikorgó kerekkel a feljáróról a jármű, aztán már csak szeltük az utakat. A közlekedés nem nekünk kedvezett. Mintha ezernyi piros lámpát kellett volna kivárnunk. Magamhoz szorítottam a remegő testet, próbáltam továbbra is felébreszteni hiába.
Ekkor zöldre váltott a lámpa, olyan sebesen mentünk, talán túl is léptük a megengedett sebességet jóval, de ez Luna apját nem nagyon izgatta valószínűleg.
A kórházba érve siettünk, elmondtunk, miért jöttünk, az orvos kikapta Lunát a kezemből, és egy hordágyon elvitték. Az emeletre vitték, azután már csak eltűnni láttam az egyik műtő ajtaja mögött, ahol mi már csupán a fehér ajtót nézhettük kívülről. Az aggodalom és a félelem érzései ültek a fejembe.
Biztos most megműtik az agyát, de képtelen lennék elviselni, ha elveszteném. Ha az esetek kilencven százalékába esik, én belehalok. Én nem szerettem még senkit így, ilyenképpen.


*Luna pov*

Hirtelen az ágyamban ébredtem fel, hihetetlenül lüktető fejfájással. Tettem egy lépést ágyamtól távolodtam, de belehasított egyet halántékomba a fájdalom, lépni is alig bírtam, aztán összecsuklottam a lépcsőn lefelé. Bevertem sípcsontjaimat, belilultak egyből. Összehúztam inkább magam, lábaimat magamhoz húztam. 
A másik pillanatban kint teremtem a hidegben, valamilyen vonatállomáson. A sínek között ücsörögtem, ugyanolyan pózban, mint ahogy az előző pillanatban még a lépcsőnkön. Elkezdtem vacogni a fagyos szellőtől. Többen is kérdezték, mit keresek ott, ordítottak, hogy keljek fel onnan, de mozdulni sem bírtam. Remegni kezdtek a sínek mellettem, fényességet láttam meg a távolban, a vonat közeledett felém.
 - Ez így jó neked, hogy nem hallgattál rám? - szólalt meg bennem a kis hang. - Jobb így, hogy ilyen dolgok szélén állsz? Jó, hogy itt ülsz, és semmit nem tehetsz, hogy elkerüld? Rendben van, hogy annyi mindent tehettél volna ellenne, de nem tetted? - sírva fakadtam. A vonat egyre jobban csak közeledett. Lehunytam a szemem, ekkor kicsordult egy könnycsepp pilláim közül, a vonatkürt összerezzentett. Aztán már csak a csapódást éreztem, de mikor kinyitottam szemeimet, egy fehér folyosón álltam, kórházi ruhában, amit a betegekre adnak. Senki, egy lélek sem volt körülöttem.

A folyosó üres volt, csupán a plafonon, néhány méterenként elhelyezett, téglalap alakú lámpák alkották a bútorzatot. Cipő és bármi lábbeli híján éreztem a hideg, szintén fehér követ lábaim alatt.
 - Örülsz, hogy ide jutottál? - szólalt meg mögöttem valaki. Megfordulva saját magamat fedeztem fel rendes ruhában.
 - Ki vagy?
 - Én te vagyok - felelte keserű mosollyal az arcán. - Csak éppen az a Luna vagyok, aki legbelül volt mindig is. Én döntöttem el néha a helyes utat helyetted is, de mivel nem hallgattál rám, néha átvettem az irányítást, hát ha rájössz utána, hogy a rossz útra nem kéne rálépned. Csomó gondot okoztam neked, valóban, nélkülem viszont nem is élnél már.
 - Hagyj békén - fordultam meg, mire az üres folyosón megjelentek különböző kinézetű ajtók, lefagytam.
 - Nem volt jobb, mikor nem csináltál semmi rosszat, boldog voltál YoonGival? - nyitott be egy szép, barna faajtón, ahol azt a jelenetet láttam, mikor fent voltam YoonGival a toronyban, és éppen a lakatot helyezte a korlátra. - Nem volt így jobb?
 - Ezek emlékek? - mutattam a többi ajtóra.
 - Igen. Vannak itt fájdalmasak, mikor elvesztettél valakit, például a nagymamád. Vannak olyan ajtók, amik mögött megbánt dolgok vannak, félrelépések, hasonlók. Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tette nyakamba a saját nyakláncom, amin a kis kulcs még mindig ott volt. - Rég volt rajtad, hordd mostantól. Én itt is hagylak, többet hallani sem fogsz.
 - Meg fogok halni? - fogtam meg karját.
 - Ezt nem tudhatom, annyit tudok csupán, amennyit te - tűnt el alakja.
Így újra egyedül voltam, de az ajtók nem tűntek el.


*YoonGi pov*

Órák óta egy mondat sem derült ki, de aztán az orvosa kilépett a műtőből.
 - Luna hozzátartozói? - fordult felénk. - Rendben lesz. Meg kellett műteni a daganatát, mert már a szervezete nem bírta, és ezért lehettek a rosszullétei, meg az állapota, ahogyan idehozták, azt is ez váltotta ki. Túlélte szerencsésen - ekkor mind a hárman fellélegeztünk. -, de sajnos kómában van. Az okát még nem tudjuk, lehet sokk is, de holnapig dolgozunk a megoldásokon, viszont addig is megkérném önöket, hogy menjenek haza, mert nem is tudnák ma látni őt. Holnap délután már látogathatják.
 - Rendben, köszönjük - higgadtan, de aggódva szólalt meg Luna apja.
Elhagytuk az épületet, majd hazamentünk.
Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert túlságosan is sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet Lunával. Nézegettem Luna dolgait szobájában, majd a polcán megtaláltam a nyakláncát az apró kis kulccsal.
Másnap, pedig meglátogathattuk. Egy kórteremben helyezték el egyedül. Lélegeztető gépre volt kötve. A látványtól anyukája sírásban tört ki, ezért Mr. Park ki is vitte a folyosóra. Egyedül voltam barátnőmmel a szobában ekkor.
 - Szia, drágám - ültem le az ágya melletti székre. - Ja, amúgy ezt oda akartam adni neked - tettem le a nyakláncot a kis éjjeliszekrényre. - Nem tudom, most hallasz-e vagy nem, de nem akarlak elveszteni. Öhm..szeretnél hallgatni egy kis zenét? - vettem elő telefonomat, majd a fülhallgatót betettem Luna fülébe, és elindítottam az első közös emlékünk első dalát.
Megijedtem tényleg, mert nem volt még senkim kómában. Nem is akartam soha.
 - Ezt itt hagyom neked, mert mennem kell - jeleztek a nővérek az ajtóból. - Jó éjszakát..szerelmem - nyomtam egy puszit homlokára.


*Luna pov*

Elkezdődött egy ismerős dallam visszhangozni a folyosón, majd az egyik ajtóhoz léptem, ahol csak felerősödött a hangja. Benyitottam, és egy újabb emlék ütközött velem szembe.
Együtt táncoltunk a Kirin tánctermében, az 'I remember' című dalra. Vagyis kívülről néztem az emlékem. Rám mosolygott.
 - Nem olyan vagy, mint amilyennek látszol.
 - A felét sem ismered.
 - Meg szeretnélek ismerni, Luna.
 - Lesz időd rá, YoonGi.
Éreztem, hogy már itt beleszerettem. Ezek után megismertem BoMit is, aki Krytallal együtt, nővérem helyett nővérem volt. Bekönnyeztem, összerogytam.
Nem akarok elmenni innen. Elhalkult a zene is körülöttem. Kilökött onnan valami, az ajtó becsapódott. Feltápászkodtam, elkezdtem szaladni, amennyire lábaim bírták. Végtelen folyosó, milliónyi, különböző kinézetű ajtókkal. Nem jutottam semmi végére, csak futottam.
 - Jó éjszakát, szerelmem - hallottam ismét visszhangozni egy ismerős hangot, de nem tudtam merre szaladjak, hogy utolérjem.
Futottam, ahogyan csak bírtam, hirtelen viszont a talpaim alatt már nem járólap volt, hanem hideg, vizes homok. A parton voltam. Messzebb már melegebb, és szárazabb volt a homok, de én maradtam az árnyékban.

A távolba néztem, két szülő alakját fedeztem fel. Egy kis pöttöm kislány kezeit fogták, lóbálták a víz felett játékból. Újabb könnyeket kezdtem hullatni, mikor felismertem a saját kis családomat. Talán ez volt az utolsó együtt töltött napunk, amikor nem a munkával törődtek a szüleim. Hiányoznak ezek a napok, amiket lassan húsz éve vissza nem tudnék már hozni.

39.rész vége