36.rész - Promise

*Luna pov*

Még nagyobbra nőtt a gombóc torkomba, amint befejezte mondatát.

- Ön.. rákos.. egy daganat nyomja azt az agyi részét, ami a viselkedésért felel, ez válthatta ki a viselkedésváltozást. - elakadt a levegővételem is. - Ha vállalni szeretné a kezeléseket, amikkel megszüntethető, el kell mondanom, lehet, hogy a kezelések illetve beavatkozások nem hatnak, nem segítenek, plusz még kockázatokkal is járhat. Viszont, ha nem vállalja el, akkor lehetséges, hogy lerövidül az élete. - komoly tekintettel, határozottan beszélt a dolgokról, a kockázatokat taglalta, amivel a műtét járhat, ha a kisebb kezelések nem segítenek.

- Öhm.. - szedtem össze a gondolataimat. - Hányan élték túl az ilyen műtétet? - muszáj volt megkérdeznem, mire mondta, az esetek kilencven százaléka nem.

Olyan gyorsan történt minden, hogy megismertem YoonGit, hogy összejöttünk, hogy barátokat szereztem. Talán néha túl felelőtlenül hoztam döntéseket, nem nőttem még fel egyes dolgokhoz. Ezúttal viszont megváltozik minden, mert tudom, mi van a fejemben.

Csak nem tudom, mit akarok kezdeni vele.

Elköszöntünk, megígértük, majd telefonálunk, és azzal a lendülettel el is hagytuk a kórházat.

Hazafelé kocsikáztunk, mikor még egy dugó közébe is csöppentünk. Szótlanul meredtem kifelé az ablakon, amikor YoonGi felsóhajtott elég feltűnően. Felé nézve hümmögtem egyet.

- Mit fogunk csinálni most? - nézett továbbra is előre.

- Te visszamész SiWonnal Szöulba, én itt maradok, és elvállalok pár kezelést, azután kiderül, hogy életben maradok-e. - YoonGi szemöldöke egyből felszaladt homloka közepére.

- Miért hagynálak egyedül? Miért hagynálak itt? - akadt ki hangosan beszélve hozzám.

- Nem akarlak visszatartani, SiWon meg nem fog engedni ennyi szabadságot neked. - próbáltam nem felemelni hangom, higgadt maradni. - Légyszi ne is kezdjünk el ezen veszekedni, veszek ki betegszabadságot. Megoldom.

- Miért nem hagyod, hogy ott legyek veled, és fogjam a kezed?

- Mert. Két hónap alatt igen sok minden történt velünk, és mégsem elég. Most nem is tudom, hogy együtt vagyunk-e... - hajtottam le a fejem, az ölem bámultam.

- Sajnálom, de én úgy gondolom, mióta az a lakat ott van fent a torony korlátján, együtt vagyunk, viszont bocsánat, ha te nem így gondolod. - síri csend lett hirtelen a járműben, ami apám birtokát képezte, majd megindult a kocsisor, és szinte elakadás nélkül mehetünk előre. Nem szóltunk egymáshoz egész úton, majd leparkolt a házunk felhajtóján, kisegített a kocsiból, kinyitotta nekem az ajtót, hogy tudja a mankóimmal előre haladni, de egyetlen szót sem szólt, aztán feltrappolt a lépcsőn a szobámig, utána már nem láttam alakját.

- Szia, Luna. Mi történt YoonGival? - jött a nappaliba anyum, amint letettem fenekem a kanapéra. - Mi volt a dokinál?

- Daganat van az agyamban, ami a viselkedésemet megváltoztatja, mert olyan részt nyom az agyamnál, YoonGi meg mellettem akar maradni, én meg visszaküldtem Koreába. - mondtam végig egy szusszal, aztán kezeimbe temettem arcomat. - Nem tudom, mit csináljak, anya. - szipogtam.

Elkezdte simogatni hátamat anyum, majd mikor megállította kezét vállamon meg is szólalt.

- Sajnálom, ami történt veled, ezt az én vonalamról örökölted. Az anyai ágamon minden második nőnek ilyen fajta betegsége volt, sajnos, sejthettem volna, hogy neked is lesz, ha nekem nem volt. Viszont mielőtt félreérted, nem akarom, hogy most elkezdj sírni, ezért tartom magamat. Apádnak mikor fogod elmondani, ha nem mész vissza amúgy? - hallottam hangján, hogy sírni tudna, azért amim van, de örültem neki, hogy nem tette, mert én is rákezdtem volna.

- Nem tudom, nem tudom, mit szólna.

- Mi az, hogy mit szólna? Nem állapotos vagy, hanem beteg, kicsit másképpen beteg, de amúgy az. El kéne mondanod neki is.

- Anya, több hete nem is beszélgettem vele szinte, nem fogom most zaklatni.

- Rendben, rád hagyom a dolgot, de egyet kérdezek még. Biztos nem akarsz visszamenni? - szemébe néztem. - Én még emlékszem arra a lányra, akinek a parafatáblája tele volt ragasztgatva cetlikkel, hogy miket akar elérni, aki el akart jutni Koreába, mert ott akart dolgozni, aki kézzel-lábbal ragaszkodott a terveihez, majd csak elrontotta úgy, hogy hívta őt az este, de mégis visszatalált, egyetemet végzett, csodás lány lett belőle, és én még mindig tudom, hogy egy ilyen betegség sem fog legyőzni, mert te akkor sem sírtál, ha eltörted a lábad kiskorodban, tudom, hogy az idő azért sok sebet ejtett rajtad, de nem lesz baj, amíg vannak melletted, akik tartják a hátukat bármi is van.

- Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem akartál sírni, de én nekem most már muszáj. - könnyeztem be nevetve. - Hogy tudsz mindig ilyen bölcseket mondani, meg egyszerűen hogyan emlékszel mindenre?

- Anya vagyok. Majd megérted. - mosolygott. - Na, de menj fel YoonGihoz. - bólintottam, majd felbicegtem az emeletre, és beléptem szobám rejtekébe.

Barátom már békésen aludt ágyamon, leültem mellé az ágyra, sóhajtottam egyet.

- Sajnálom, hogy hazaküldtelek, de szeretném, hogy továbbra is tanítsd a diákokat, mert én nem megyek vissza. Nem szakítok veled, nyugi, de lehet most ezt nem is hallod, szóval majd holnap kikísérlek titeket a repülőtérre, elbúcsúzunk, - néztem előre elképzelve a jelenetet. - aztán lesz, ami lesz. - mosolyodtam el nagyot sóhajtva, majd egy zuhanyzás után én is lefeküdtem aludni YoonGi mellé.

Másnap fájdalmasan néztem kicsit, ahogy YoonGi bepakolta cuccát táskájába, de hitegettem magam, hogy neki dolga van Szöulba.
Átsétáltam a vendégszobába, ahol SiWon pakolt nagyban, erre felém fordult.
- Bejöhetek? - kopogtam azért illendőségből.
- Ez nem az én házam. - mosolygott.
- Nem megyek vissza a Kirinbe, nem tudom, meddig ugyan, de kellett szólnom.
- Tudom, hallottam a beszélgetését az édesanyjával tegnap, mikor hazaértek YoonGival. Én azért hallom az egyes dolgokat, ne higgyen rólam semmit, csak mindig akkor vagyok ott, amikor ilyeneket beszélgetnek. Sajnálom, hogy nem tud visszajönni, én nem rúgom ki azért, csak kicsit felfüggesztem önt, rendben? Ha egy ideig nem is viszont márciusban látjuk önt a megnyitógálán. - bólintottam elsomolyogva, majd elindultunk lefelé. Anyum, mint sofőr elfoglalta helyét a kormány mögött, SiWon az anyósülést foglalta be magának, barátommal meg hátra ültünk, és amint mindenki bekötötte biztonsági övét le is gördült a feljáróról a jármű. Zöldet kaptunk egész úton, ezért zökkenőmentesen haladtunk Los Angeles utcáin. YoonGi nem szólt semmit hozzám, hallgatás volt a kocsiban, ekkor anyum bekapcsolta a rádiót, mert nem szerette amúgy sem soha a kínos csendet.
Leparkolt anyum az egyik üres helyre, majd elköszönt a két utastól, akik már nem ültek vissza, én meg elkísértem őket a kapuig, ahonnan indult a gépük.
- Megígéred, hogy nem csinálsz bajt? - fordult felém YoonGi megfogva vállaimat, kicsit meglepett ez a hirtelen, ezért csak feltettem a kisujjam elmosolyodva. - Tényleg megígéred? - fogta meg saját kisujjával az enyémet és összeérintette nagyujjunkat.
- I promise. - öleltem át ezek után, majd ő meg magához szorított.

- Ideje mennünk, YoonGi. - lépett hozzánk SiWon.
- Menj csak, megleszek. - engedtem el kezét, már távolodott a beszálló kapu felé, nem is nézett felém, integetve fordultam meg, mikor hirtelen visszarohant hozzám, és megcsókolt, majdnem sírva fakadtam ekkor. Megfogta arcom, szemembe nézett.
- Ne hiányolj, légyszi, és ne sírj, kérlek. - nyomott még egy puszit homlokomra még mielőtt tényleg eltűnt volna a tömegben. Szipogva kimentem a kocsinkhoz, behuppantam az ülésre, mankómat hátratettem az ülésre, majd egy biccentéssel jeleztem, hogy indulhatunk, nem szóltunk semmit, csak csendben mentünk haza. Hiányzik már most...

Egy héttel később is még mindig éreztem a számon a csókjának ízét.
Az idő sajnos túl lassan telt, így túl sokszor volt időm gondolkozni, ilyenkor mindig az eszembe jutott, hogy milyen távol is volt. Tudtam a napi rutinját, de mégsem tudtam, mit csinált akkor abban a pillanatban.
Le kell valamivel foglalnom magam. 
Ezért anyum, mielőtt még elment volna odaadott pár kemény fedelű, barnás színű noteszt, amik kívülről könyveknek látszottak, majd egy azzal a mondattal távozott, hogy találjam fel magam.
Lehetséges, hogy arra célzott, írjak valamit, de az első oldalt csak végig rajzolgattam.
Aztán rájöttem, miért ne lehetne belőle egy naplóregény.

36.rész vége

35.rész - Az eredmény

*Luna pov*

Valamiért az este, az éjszaka és a hajnal sem akart telni. Ahogy előre megmondtam nem aludtam két óránál többet. Elszundikáltam, de felriadtam valami rémálom folytán hideg verejtékkel arcomon és az egész este így játszódott le számomra.

Olyan hajnali négy táján azonban már YoonGi is felkelt a motoszkálásomra. Álmos fejjel fordult felém.

- Mi a baj, Luna? - törölte ki a csipát a szeméből.

- Aggódom, YoonGi. - ültem fel az ágyon lelógatva lábaimat. - Elmentem orvoshoz, - lehajtottam fejemet, hajam arcomba bomlott. - mert már elegem volt a két személyiségemből, hogy mindig a bajt okozta nekem. Agyi ct-t hajtottak végre rajtam, hogy hátha valami látszó probléma van-e. - sóhajtottam egyet ölembe tekintve. - Félek, YoonGi. - bugyogtak ki a könnyeim.

- Semmi baj, drágám. - puszilt hajamba. - Itt vagyok melletted. - ölelt át.

Igaz, ölelése kicsit megnyugtatott, de a baj gondolatát nem terelte el a fejemből. Talán tényleg így mégis jobb volt, hogy elmondtam neki a dolgot.

*HaYoung pov*

Egyszerűen nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor JungKook csak úgy ott hagyott, nem is kérdeztem meg azóta meg tőle, hogy mit gondolt, vagy mit miért tett.

Ma is kénytelen voltam menni suliba.

Amint megláttam a suliban, elkerültem, de sajnos a tanórákról nem tudtam lógni többet, így késve is, de be kellett mennem.

- Elnézést a késésért! - szólaltam meg, amikor beléptem a terembe.

- Semmi baj, HaYoung, ülj le valahova. - mosolygott rám megértően BoMi, aki a lyukas órája miatt helyettesítette Lunát. - JungKook mellett jó lesz, közel van. Na, szóval ott tartottam, hogy.. - folytatta, amit elkezdett, míg én leültem az említett helyre.

- Szia. - húzta arrébb cuccait a padon. Szinten tartások vannak, hetente pár órák, de tényleg csak az alapok.

Többször akaratlanul is rápillantottam a mellettem helyet foglaló ajkaira, be is villant ekkor az, mikor meg akart csókolni, én meg naiv módon elszalasztottam a leghelyesebb srác közeledését. Majd az óra közepe felé megint azt a hideg tenyeret éreztem, mint akkor délután, de körülbelül két másodperc erejéig, míg le nem pillantottam lábamra. Azután felnéztem a balomon ülő fiúra, aki kajánul mosolygott előre. Valami megint jár a fejében.

Mikor meghallottam a diákok által isteni hangnak nevezett csengőszót, azonnal kirohantam a teremből, a szekrényem mellett álltam meg csak, amit nagy ritkán ha használok, néha meg az osztálytársaim használják, ha elhagyják az ő kulcsukat. Kinyitottam, bepakoltam a tankönyvem, amire jövő héten lesz csak szükségem, majd becsuktam az ajtaját, és valahogy a semmiből ott termett JungKook.

- Mit akarsz? - vetettem oda a kérdést.

- Nem állhatok itt? - hajolt közelebb arcomhoz.

- Amíg nem zavarsz engem, azt csinálsz, amit akarsz. - dobtam hátra hajamat a távozás jeleként.

- Nagyon nehezen adod magad. Kerülsz. Mi az oka? - fogta meg csuklómat. - Tetszem én neked, de próbálod magadban letagadni. - állapította meg a nyilvánvalót. Hirtelen minden lélek eltűnt a folyosóról, amikor az igen rövidnek tűnő szünet a csengő jelzésével véget ért. JungKook közelebb húzott magához, szemembe nézett. - Bocsánat, hogy ott hagytalak. Tetszel, én meg néha nem tudom kifejezni az érzéseimet. - közeledett ajkaimhoz, én meg ezúttal nem távolodtam el, vette is a jelet, megcsókolt, egy hosszú csók erejéig összeért ajkunk, majd én szólaltam meg.

- Nem kéne órára menni? Csak sok a késésem már, anyámék meg kinyírnak. - kezdtem el magyarázkodni.

- Ne menekülj előlem többet. - karolt át, adva fejemre egy óvatos puszit.

Miért löktem el először?

*MoMo pov*

Mióta SiWon visszahívott, hogy tanítsak a Kirinbe japán nyelvet meg, hogy különfoglalkozásokat tartsak a kicsit lemaradottabb diákoknak kezdem hiányolni az otthonomat, a szüleimet.

Minden nap ebben az időpontban van egy lyukas órám, ekkor általában Jinnel leülök a suli előtti padra beszélgetni, ugyanis van mit beszélgetnünk végül is, tavasszal hozzámegyek.

- Messze van még az esküvő, de meg kéne ismerned a szüleimet. - szólalt meg a beszélőkém. - Én már találkoztam apukáddal, de illik, hogy a lány szüleivel is kéne találkozni.

- Nem nagyon szeretek találkozgatni, mert a végén kérdezősködnek rólam.

- Jin, nem több év múlva szeretném elmondani nekik, hogy ja, amúgy már férjnél vagyok. Így is apád erőltette rád, hogy házasodj meg, nem? Mondhattál volna neki nemet, de nem akarok most összeveszni. Hiányoznak a szüleim és kész, bocsánat, hogy be akartalak nekik mutatni, bocsánat, de - kaptam el tekintetem róla. - de én azt hiszem, én megyek is. - álltam fel kínosan a helyemről, meg nem álltam a tanáriig.

Lerogytam a székemre. Nem akartam összeveszni vele, de mégis sikerült. Szüleimmel álmodok már egy jó ideje, akikről a jó ég világon semmit sem tudok. Haza akarok menni.

*Nate pov*

Nem tudom, tényleg nem tudom. Hiba volt-e talán, hogy szakítottunk Krystallal vagy nem..

Telefonom lemerült útközben, ezért a legközelebbi telefonfülkébe léptem, mert muszáj volt a kevés aprópénzemből felhívnom valakit. Amint bedobáltam az egy híváshoz szükséges értéket, tárcsáztam. Kicsengett, de a hívott fél nem akarta felvenni. Ránéztem a telefonkagylóra, majd gyorsan átfutott az agyamon, futnom kell.

Elengedtem a kezemben tartott kültéri telefonkagylót, majd kirontottam a fülkéből, és ahogy csak bírtam rohantam a célom felé megállás nélkül. A pirosokon is átszáguldva, az életembe került ez a maratonfutás, hogy elérjek az életemhez.

- Krystal! - ordítottam teli torokból megállva a ház előtt, ami a célom volt, még a maradék energiámmal. - Krystal! - leheltem ki az utolsó energiám is, amit valahol a város utcáin hagytam.

- Nate? - nyitotta ki emeleti ablakát, ami pont a ház elé adott kilátást. - Mit keresel itt hajnalban?

- Gyere le! - ereszkedtem már térdeimre, mert tényleg elfogyott belőlem a lélek. Kabátban, de megjelent előttem Krystal aggódó arccal. - Sajnálom, Krystal. - fogtam meg kezét.

- Mit akarsz Nate?

- Hogy bocsáss meg, legyünk újra együtt. Az egész városon futottam, mert nem vetted fel a telefont. - vettem egy mély levegőt, hogy valamennyivel újra feltöltsem tüdőmet. Lassan újra két lábra álltam, kezembe fogtam az előttem álló lány arcát, majd szemébe néztem. - El akartam mondani, hogy még mindig nem tudlak elfelejteni. Szeretlek.. - hajoltam közelebb hozzá és amikor nem húzódott el megcsókoltam. Közelebb húztam magamhoz, elmélyítve a csókot. Egyik percről a másikra így hajnalok hajnalán olyanokat teszek, hogy nem is tudom, miket cselekszem, de egyet tudok. Szeretem ezt a lányt.

*Luna pov*

Jól tettem, hogy elmondtam YoonGinak, miket csináltam az elmúlt napokban. Kicsit megnyugodott a szívem, mikor láttam és hallottam Nate hajnali akcióját, aki ordítozott a szomszédban lakó barátnőmnek a korai órákban. Ő boldog már legalább. 

A kért időpontra megjelentünk a doki rendelője előtt, aki időben fogadott is egy másik orvos társaságában üldögélt a vizsgálóban. Biztos ezért kellett ma jönnöm, biztos csak ő tudja elmondani az eredmény alapján, hogy mi bajom. Nagyban elmélkedtem, mikor hozzám szólt az új arc a teremben.

- Szóval Ms. Wilson. - fordult felém papírokkal a kezében.

- Luna, hívjon kérem Lunának. - javítottam ki, mert a hivatalos megszólításokat gyűlölöm.

- Luna, én Mr. Choi vagyok, vagyis szólítson így, szóval inkább beszéljünk a lényegről, nem fogom elmesélni az életem történetét. Az eredmények. - kereste meg az én aktám béli eredménylapot. Görcsbe rándult a szívem, gyorsan YoonGi keze felé nyújtózkodtam, hogy fogja meg, mert elájulok. Az idegesség lett rajtam úrrá, ami igazából egész nap kísértett engem, mint ha az árnyékom lett volna egész álló nap. A lapokat forgatva kezében fagyott le az arcáról a mosoly, ami talán mindig a személyisége velejárója volt. - Sajnálom, Luna. - nézett fel rám a lapokból. - Ön.. - nyelte egy nagyot.

35.rész vége

34.rész - A tudat

YoonGi már javában aludt, én meg csak a plafont tudtam elemezni. Az időeltolódást nem tudom megszokni egyből, még akkor sem hogyha ez már a második éjszakám itt Los Angelesben. Már annyira unatkoztam, hogy megfogtam magam és lebicegtem a konyhába, de ahogyan leértem a földszintre anyumat láttam meg a nappaliban. Este tízkor meg sem lepett volna viszont a hajnali órákban igen fura volt látványa.

- Miért nem alszol anya? - szólítottam meg beletúrva hajamba.

- Nem tudok. - vonta meg vállát.

- Ne is mondd.

- Mi a baj Luna? - váltott aggódó anyába.

- El szeretnék menni dokihoz, mert túl sok bajt okozott már nekem ez a két személyiség dolog. Talán tudnak valami értelmeset mondani, és lehet, hogy adnak valamit rá, ellene. Az akadémia után, majd el is battyogok, de egyet kérnék YoonGinak nem akarok elmondani semmit erről, főleg ha valami baj lesz, remélem nem is kell majd semmit elhallgatni előle.

- Ahogy akarod lányom.

*YoonGi pov*

Kicsit szokatlan volt, hogy más környezetben ébredtem, főleg az, hogy más időszakban is, mert egy másik országban, másik kontinensen nyitogattam a szemem. Luna ébresztgetett reggel nyolc környékén, mivel az akadémiájára kellett mennünk, biztos, hogy nekem nem lett volna muszáj, de örült, hogy elkísértem.

Teljesen euforikus élményem volt, mialatt én csak néztem a távolból ülve a barátnőmet, amint bemutatja főnökünket tanoncainak, majd SiWon felfedezi az ismerős arcot a tömegben.

- JiHoon? - fordult a fiú felé SiWon.

- Igen, ő, mert tudtam, hogy csak egy kis foglalkozás kell vele és jobb lesz, adtam neki egy lehetőséget. - válaszolt Luna.

A határozott és érett Lunát láttam ott állni főnökünk mellett, akinek talán ha egyszer ellenkeztem vagy beszéltem vissza. Talán újra szerelmes lettem ebbe a Lunába is.

Határozottan a kezében tartotta a dolgokat, mint egy vezető mondta a történéseket, hogy mik lesznek, hogy lesznek márciusban az avató ünnepségen.

A diákok fele fellelkesült, azonban a másik felének azonnal lefagyott a mosoly az arcáról, ezt ugyanúgy tanárjuk is észrevette, vagyis barátnőm, de jó is kimondani ezt.

- Nem lesz semmi baj, srácok, ugyanolyan jól fogjátok nyomni, mint múltkor. - nyugtatta meg őket.

- Köszönöm, hogy eljöhettem ide, személyesen is elmondhattam, hogy meghívom a csapatot a gálára, szóval szeretettel várok mindenkit tavasszal Szöul csodás iskolájába. Addig gyakoroljatok. - köszönt el kivételesen mosolyogva az igazgatónk.

- Márciusig jobban leszek én is, kitartást mindenkinek, viselkedjetek jól Krystalnak és Ambernek. Sziasztok! - integetve mentünk ki az intézményből.

Amilyen nagy vigyor volt a gyerekek arcán, attól még nekem is jobb kedvem lett.

Ahogyan sétáltunk hazafelé lassan ügyelve Lunára, és beértünk a házukba, Luna anyukája azonnal lefoglalt minket. Időközben a ház tulajának lánya eltűnt, szülője pedig nem vallotta be, hová is tűnt a gyereke.

Igaz, többször kérdezett tőlem Anne, de végig azon kattogtam, hol jár szívem hölgye.

SiWon felment szobájába idővel fontos ügyekre hivatkozva, én meg a szokatlan álmosságom nyomása alatt elnyúltam a kanapén és az összes zaj, kérdés, görcsölés elől elmenekültem az álmaimba, de ott is folytatódtak a gondolkodásom fonalai.

Álmaimban is magamhoz akartam ölelni Lunát, mert fura volt, hogy hova kellett elmennie szólás nélkül.

*Luna pov*

A régi dokim vizsgálójában foglaltam helyet, akihez mindig is jártam. Már tinédzser koromban hozzá kellett járnom, annyi bajom volt.

Töviről hegyére elmondtam, miért mentem, mit szerettem volna egyáltalán elérni a látogatásommal.

- Nem tudja, hogy mi okozta még a legelső alkalommal ezt a kettős személyiséget, mert általában nem csak úgy jön, normális esetben egy trauma váltja ki. Mindenkiben meg van a hajlam erre, de Önben mi váltotta ki, emlékszik?

- Nagyon régen volt az első alkalom, nem emlékszem, nincs róla aktám vagy ilyesmi? - kikereste, majd lapozgatni kezdte az aktám.

- Semmit nem találok az esetről, ami fel lenne jegyezve. Esetleg ha támogatni tudja, hogy végre hajtsunk egy agyi ct-t megtudjuk, hogy van-e valami elváltozás és nem csak trauma, ha pedig nincs semmi észlelhető tovább kutatunk, hogy mi lehet az oka, tovább küldjük.. - magyarázta tovább, de levettem, hogy pénzzel való támogatásra gondolt, anyu biztos ki tudja gazdálkodni, de ha apám rá jön, hogy itt ct-zgetik az agyam egyből elkezd összehordani mindenfélét.

- Mikor lehetne végre hajtani ezt az egész vizsgálatot?

- Talán a legkorábbi időpont a holnapi nap, amikor esedékes lehet. Elvállalja?

Elgondolkozva a kérdésén nagyon sok gondolat megfordult a fejemben, hogy mi lehet az eredménye a vizsgálatnak, de meg kellett tudnom, mert tovább nem tudtam két személyiséggel élni.

- El. - jelentettem ki határozottan kicsit félve.

- Rendben, akkor beírom magát, a többit holnap a vizsgálat után elrendezzük, látom még magát. Viszlát! Vigyázzon a lábára. - köszönt el mosolyogva, de én csak egy keserű szájhúzással válaszoltam, majd kiléptem a helyiségből, fülem sípolni kezdett ok nélkül. A hófehérre festett folyosókat átszelve értem ki újra az utcára, ahol hűvös szél fújta meg arcomat.

Mialatt hazataxiztam társamul fogadtam a mankóim, az ülésnek döntöttem őket, tekintetem meg a kinti világra szegeztem, - amely most nem volt annyira derűs, mint mikor jöttem, - de hamar átcikázott az utcákon a jármű, ezért elmélkedni nem volt időm. Kifizettem az utat, majd rá terheltem súlyomat a járást segítő partneremre.

Belépve a házba YoonGi állta utamat, kérdezte merre jártam, lerendeztem annyival, el kellett intéznem dolgokat. Pillantásából viszont kiderült egyből, hogy nem hitte el, amit mondtam neki, nehéz őt átverni mostanában.

Anyumnak meg egy fejbiccentéssel jeleztem, hogy megérkeztem, majd ismét egy kegyetlen lépcsővel néztem farkasszemet és sajgó lábamra néztem. Talán a front miatt, ami áthaladt az országon, de lábfejem egyszerűen le akart szakadni a helyéről.

Este, mikor már rég aludnom kellett volna a gondolataim nem hagytak nyugton. Egyrészről bűntudatom nem csillapodott bennem, mert YoonGinak nem mondtam el, mit csináltam. Másrészről aggodalom ült a szívemre és már torkomban dobogott a kis ketyegőm, mert vállaltam a vizsgálatot, nagyon éreztem, valami baj lesz.

*YoonGi pov*

Azok az emberek közé tartozom, akik nem abban az értelemben a legjobbak az ágyban, hanem úgy, hogy akár a ház leéghetne körülöttem fel nem kelnék. Dél környékén kezdtem el pislogni, addigra Luna ismét eltűnt és csak a hűlt helyét hagyta maga után. A lassú, zombi tempómmal mentem le a lépcsőfokokon, a konyhában a szintén nagyokat pislogó főnökömet fedeztem fel a konyhaszéken támasztva a magas pultot és a mindig mosolygós anyósomat láttam pörögni a konyhakövön, miközben készített nekünk egy déli reggelit.

- Látom, nem vagyunk annyira különbözőek az alvásban, SiWon. - rogytam le főnököm mellé.

- Fogd be a szád, YoonGi. - dörzsölte meg halántékait erősen, jelezve, hogy fejfájással küzd. - Mrs. Wilson, hogyan van mindig ennyi energiája? Nem dolgozik ön valahol?

- Tegeződjünk nyugodtan. - mosolygott felénk. - De dolgozom én, de író vagyok és szabadságot tudtam kivenni. Az energiám meg csak úgy jön, mert hát, ha én is olyan mosott rongyként jöttem volna le, mint önök, vagyis ti, akkor ki csinálna tápláló reggelit? - tett elénk egy-egy finom tál ételt, ahogyan említette. - Nagyon sok éve már, hogy korán kellett kelnem. - kezdett el mesélni, míg mi termeltük befelé a tálnyi rántottát. - Mióta van nekem az egyetlen szem lányom minden egyes reggel hajnalba kipattannak a szemeim, mert hát neki is reggeli, suliba vittem meg ugye amik ezzel járnak. Viszont amikor már nem kellettem minden nap neki, mert egyedül is boldogult, még akkor is kikeltem és kikészítettem neki a dolgait. Mert egyszerűen szerettem nézni, ahogyan rám mosolyog a korai órákban. Szeretem a lányom, bármi hülyeséget is csinált tinédzser korában, az alkohol meg ezek például, én nem bűntettem meg, egy kicsit talán, de az a fajta anya voltam, aki felkötötte a haját ha másnaposan a kagylót ölelgette. Hmm.. - mosolygott a padlóra kicsit elmerengve. - Mindig volt rá energiám és úgy érzem, megérte a fáradságom.

- Átveszem innentől, Anne. - szólaltam meg sóhajtása után.

- Vigyázz a lányomra.

- Úgy lesz. - nem akartam megkérdezni, merre jár a lánya, mert biztos megkérte őt, hogy ne mondja el nekem.

*Luna pov*

A doki ismeri a családom, tudja, hogy kitudjuk fizetni a vizsgálat költségeit, de azért néha meg kell szánni ezt az embert, vagyis hát mindenki a pénzre hajt, mert ebben a világban a pénz a mozgatórugója a társadalomnak lassan.

- Na, szóval Luna, kedvesem. Ebbe a szerkezetbe befekszel, semmi baj nem lesz, csak csinál egy képet az agyadról, lehet, félelmetesen néz ki ez a kis gép itt melletted, - döntötte félre a fejét. - de minden rendben lesz.

- Nem félek, mehet, túl szeretnék rajta lenni. - befeküdtem a gépbe, majd elkezdődött a folyamat.

Mikor már kiszállhattam magyarázott mindent össze-vissza, de annyira egyértelmű volt számomra, hogy mindent előbb csinál meg ez az orvos, ha egy kis ,,támogatást" kap. Nem értek az orvosi dolgokhoz, mi mikorra lenne kész, de biztosra kimondta a holnapot.

Holnap. Az a nap, amikor kiderül az eredmény, még egy újabb éjszaka, amikor maximum két órát alszok. YoonGi még mindig nem tud semmiről, nem is kell, vagy mégis..

34.rész vége

33.rész - My painkiller

A közelségétől hevesebben vert szívem, mintha egy maraton után próbálnék levegőhöz jutni. A pillantásától minden egyes alkalommal egyszerűen zavarba jövök. Alsó ajkaimat beharapva néztem újra vizslató szemeibe.

Jelzés nélkül megcsókolt ekkor, végül is egy párt alkotunk, ezek után felkapott kezeibe vigyázva lábamra, a lépcsőn felfelé végig csillogó szemeit bámultam, a szobájába beérve letett ágyára, azzal megfordult és megindult kifelé.

- Nem kértelek, hogy hozz fel. - szóltam utána.

- Én sem kértelek, hogy teremj oda nekem a suliba, mégis megtörtént. Megyek lezuhanyzom, rendben?

Bólintottam, majd zsebemből kivettem telefonom időtöltésnek, ekkor meg is csörrent.

- Igen? Ki az? - vettem fel a készüléket.

~ Tudod, nem tetszik, hogy egy éjszakára jó voltam neked, aztán fel sem hívsz.

- JunHong?

~ Ki más, drága? Nem tudom, mit tud az éjszakáról a kis barátod, de mindent elmondok neki és biztos dühös is lesz, de ha most lejössz a ház elé nem mondok egy szót se a részletekről.- sóhajtottam egy mélyet.

- Rendben. - szakítottam meg a vonalat. Lebicegtem a lépcsőfokokon egy lábon, aztán kisétáltam az épület elé kabátomban.

- Szia, kedves. - üdvözölt JunHong.

- Te követtél?

- Mondhatnám. Egyet mondok. Nem kellett volna engem megszólítanod sem, ha csak egyszer akartál velem találkozni. - húzta fel a szemöldökét.

- Részeg voltam! - emeltem fel hangom. - És nem is szeretlek. Nagyon sok egy éjszakás kalandom volt, be kell vallanom, nem nagyon emlékszem minden részletre, de szeretnék ezeknek véget venni.

- Ha valakit szeretsz igazán, nem egy másik emberrel fekszel le, drága Luna. - húzta vigyorgásra szája szélét.

- Igen, ez az én hibám volt, az én féltékenykedésem miatt kaptál meg.

- Többet lehetnél féltékeny. - kacsintott egyet közelebb lépve.

- Na, jó! Most már tűnj innen. - hagytam ott, fordítottam neki hátat.

- Luna, én most elmegyek, de a bűntudatod nem múlik el, egy ideig biztos nem. - jegyezte még meg a távolból. Lehajtott fejjel, idegesen visszabaktattam bénázva a házba, majd mikor felakasztottam dzsekimet YoonGi kabátjából épp kifordulni akaródzott egy cigarettás doboz. Kivettem azt, forgattam kezemben. Mióta cigizhet? Visszamélyesztettem a zsebbe, majd a lépcső felé vettem az irányt, mint egy hegyre úgy néztem fel a tetejére. Mivel lábamra nem állhattam rá, mankómat meg tudtam, hova raktam, egy lábon ugráltam fel az emeletre. YoonGi szobájában lehorgonyoztam újra ágyára. Nyeltem hirtelen egy nagyot, lihegtem is az ugrálástól, majd ezután már levegőért nem amiatt kapkodtam. Belépett az ajtón a kicsit vizes, borzos hajával, ami félig néhol szemébe lógott, egy fehér, bő pólóban egy melegítővel társítva a szoba tulajdonosa.

- Mióta cigizel? - támasztottam hátra kezeimet a besüppedő felületen.

- Láttál már korábban is dohányozni, nem? - lepte meg kérdésem, de aztán hidegen, vállat vonva válaszolt. - De olyan fura vagy, van valami baj?

- Semmi, semmi baj nincs, de én aludni szeretnénk. - feküdtem le, másik oldalamra fordulva, hogy ne lássa arcomat.

- Nem tudom, mi a baj, de ha a cigi, érted leszokom. - takarta be hátam, mire lehunytam szemem. - De talán ma még nem tehetem. - meghallottam az erkélyajtó nyitódását és lassan a beáramló hűvös levegő csapta meg bőröm felületét.

Lassan kinyitottam szemeimet, YoonGi az erkélyen éppen egy szál cigarettáért nyúlt, honnan szedte azt nem tudtam. Rágyújtott, mire feltápászkodtam, az ekkor már ismét csukott erkélyajtóhoz léptem óvatosan vigyázva lábamra. Barátomat néztem, nem vetett rám pillantást, ezért kimentem magam is hozzá a hideg, már besötétedett éjszakába.

- YoonGi.. - szólítottam meg, mire felém fordult. - Nem téged akarlak megbántani vagy nem akarom azt, hogy miattam zsörtölődj a dolgokon, szóval a bajom, ami nem is bajom igazából.. na mindegy, emlékszel még arra a pultos srácra arról az estéről? - egy ideges pillantással válaszolt. - Ő járt itt, míg zuhanyoztál, nem tudom, hogy talált meg, nem én hívtam ide, fenyegetni akart, hogy elmond neked mindent részletesen az éjszakáról. - lépdeltem lassan a korláthoz. - Nem akarom többet látni, de mindig megtalál valahogyan. - ekkor hirtelen átölelt hátulról.

- Nem is kell. - dünnyögte fülembe.

Több percen keresztül így álltunk, semmit sem szóltunk, nem is kezdtem el fázni sem, mert fiúm meleg ölelése védelmet adott nekem. Az örökkévalóságig tudnék így álldogálni.

Másnap, mikor épp beértünk kéz a kézben YoonGival a suliban egy sima, de mégis boldog összebújós éjszaka után SiWon rögtön betalált engem.

- Áh, Luna! Keresni akartam önt, és beszélni.

- Miről?

- Tudom, hogy egy akadémiája van Los Angelesben. Szeretném ezt megnézni újra, és meghívni őket a márciusban megtartandó nyitóünnepségünkre. Lehetséges lenne, hogy elkísér Amerikába? Akár YoonGi, ön is jöhet. - nézett a mellettem álló személyre. - Oh, jó reggelt, Mr. Park! - köszönt rá apumra, akivel már több hete egy szót se váltottam nagyjából.

- Jó reggelt! - jött körünkbe, majd apám éles tekintetét éreztem kézfejemet, amit YoonGi fogott. Ugyanis bemutatni, nem mutattam még be ekkor, mint barátom.

- Rendben, SiWon. Értem, mikor lenne az utazás? - vettem semmibe apám köszönését és pillantását.

- A hétvégén. Mr. Park, kérem akkor a munkatársával beszéljen, hogy márciusig legyen kész az építés.

- Igen, máris. - apám mondatánál elindultam az első óránk helyszínére mankómra támaszkodva.

Bármit is mond bárki is, apám nem tudja még mindig, hogy kihez akart hozzáadni. YoonGit még nem is ismeri úgy, jobb is. Hétvégén látom anyut, aki fel fog lelkesedni ha meglát YoonGi oldalán. Végre láthatom az akadémiám diákjait. Hihetetlen, hogy a világ két felén van a két kis családom.

Úgy érzem, apám számára néha nem az én érzéseim a legfontosabbak.

A hétvége eljövetele egy kisebb felüdülés, egy kis pihenés alkalmát jelentette számomra.

Apám a repülőtérig sem kísért ki, SiWon és YoonGi társaságában taxiztam ki.

Üldögéltem az egyik kékes színű széken, míg főnököm állva a jegyeket, meg is vette azokat.

Felszállva a gépünkre, elfoglalva helyünket egy fura érzés kerített hatalmába. Mintha valami bajt észleltem volna, valami fog történni az út során. A megnyugtató érzést csak YoonGi szorítása kézfejemen volt.

Viszont az agyam továbbra is azon kattogott, hogy talán lemaradok-e valami fontosról, míg távol vagyok, vagy éppen valami bajt okozok majd a jelenlétemmel.

Több órányi repülőút alatt SiWon vagy pihent, vagy olvasott valamit, YoonGi meg a zenében mélyült el teljesen félálomban és én pedig, hát nekem az agyam fáradt ki, de néha a csodás látvány, amit látni lehetett a jármű ablakából magával ragadott. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy a lábamnak bármi baja is lenne. Viszont ahogy teltek a napok tényleg enyhült a fájdalma, szóval az ülés közben már nem is éreztem a dolgot, csak ha rá próbáltam állni mankó nélkül. 

Ahogy landolt a gépünk, kiszálltunk, ugyanúgy leintettünk egy taxit, ami elvitt a házunkhoz, majd mikor leparkolt és már a járdán álldogáltunk, felnéztem az épületre. Ismét itt, ahol felnőttem, ahol fájdalmak és boldog idők is voltak. Anyum arcát láttam meg hirtelen a bejárati ajtó mögül kikukkantani. Hozzánk sietett.

- Mi szél hozott ide titeket? - kérdezte meglepve.

- Anyu, ő itt a főnököm, aki megnézné még egyszer az akadémiát. Ezért kért meg, hogy jöjjek én is Los Angelesbe.

- Üdvözlöm, én Choi SiWon volnék. - szólalt meg SiWon.

- Jó napot kívánok, én Luna anyukája, Anne Wilson. - mosolygott kezet rázva vele. - Áh, és te meg YoonGi, ugye? - húzta már-már vigyorra anyu száját.

- Igen, én lennék. Egyszer már találkoztunk, de akkor más dolgok voltak. - húzott magához YoonGi.

- Gyertek beljebb, kérlek. Luna, te meg szerintem menj át Krystalhoz, jót tenne neki egy kis beszélgetés. - jelentette ki anyu.

- Majd beviszem a cuccaidat. - nyomott egy puszit hajamba.

Átkecmeregtem a másik ház bejáratáig a mankómmal, majd bekopogtam, rég nem látott barátnőm nyitott ajtót, bedagadt szemekkel, ezután egyből nyakamba borult.

- Nagyon hiányoztál, Luna. - motyogta szipogva.

- Mesélj, mi történt Krystal. - lépkedtünk beljebb a házukba.

Nem volt otthon senki más csak ő, ezért a nappaliban foglaltunk helyet.

- Nate és én már nem vagyunk együtt. - sóhajtott. - De igazából tudhattam volna a dolgot, hogy nem lesz túl nagy életű a kapcsolatunk. A féltékenység szakított szét, de inkább hagyjuk, mert eleget sírtam már miatta, veled mi van?

- Jobb lett volna, ha ezt meg sem kérdezed.. - sóhajtottam, majd minden egyes kis momentumot, ami azóta történt, mióta utoljára találkoztam vele elmeséltem. Szerintem barátnőm nem tudta, melyik történeti cselekményre figyeljen oda. A sztorizásom végén egy mondattal tudott válaszolni.

- Minek mentél te vissza? - nézett szúró tekintettel. - Miért nem gondolkodsz egy kicsit?

- El se kezd, el se kezd. - állítottam le, mielőtt belemerült volna. - Szóval az akadémia diákjait ismét el kell vinnünk Szöulba márciusban. - tereltem el a témát.

- Készülünk már egy tánccal, szerintem az tökéletes lesz. - mosolyodott el. - De te meg vigyázz addig a lábadra, rendben?

- Oké, oké. Hétfőn legyen akkor mindenki az akadémián, mert bejelentjük. Na, de én megyek rendben? - időközben, több óra is eltelt, kint már sötét volt. - Így elment az idő, de beszéljünk még, mert Krystal egy idegroncsnak nézel ki. - köszöntem el az ajtóból még.

- Szia, Luna. - vigyorgott ahogy szokott becsukva mögöttem a bejárati ajtót.

Kint álltam a hűvös, los angeles-i éjszakába, tiszta volt az ég, még jobb lett volna, hogyha nem kellett volna mankót használnom és simán nézhettem volna az eget.

Beléptem a házunkba, épp akkor állt elém YoonGi felém suttogva, ments meg, majd felénk közeledett anyum.

- Luna, szia, csak YoonGival beszélgettem. Nem csatlakozol?

- Megyünk aludni, mert hát holnap vasárnap van már és utána meg menni kell az akadémiára. - próbáltam kimenekíteni barátomat anyám markaiból.

- Rendben, rendben. - mosolygott. - Jó éjszakát.

Felbattyogtuk az emeletre, YoonGi segített is nekem, majd lehuppantam az ágyamra, ő pedig becsukta az ajtót.

- Ha te nem jössz, szerintem már a hajamat téptem volna. Nem rosszból, tényleg, de az anyukádnak van ám beszélőkéje. SiWontól is egy csomó dolgot kérdezett és szegény már fejfájást színlelt, vagy lehet volt is neki, hogy feljöhessen aludni inkább.

- Bocsánat érte, lehet, az a baj, hogy apum is meg én is távol vagyunk, nincs kihez beszélnie, vagy az, hogy nem nagyon csevegett még a fiúimmal. - löktem el magam az ágyamtól, aztán a puha szőnyegemen ellépdeltem YoonGi segítségével az erkélyemig, majd együtt kilépve átkarolt engem.

Megint az a melegség fogott el, mint pár napja az ő erkélyén.

- Hova akartál eljutni mindig is? - motyogtam a kérdésemet.

- New Yorkba, de majd egyszer. Te, drágám?

- Nem volt nagyon ilyen város nekem, de talán Párizs.

- Esküszöm, eljutsz oda. - szorított magához.

Ebben a pillanatban szinte teljesen kiürült elmém, minden gondolatom, amin kattogtam a repülőn, amikről meséltem Krystalnak elhagyta gondolataimat. Felnéztem az égre, majd megfordultam YoonGi ölelésében és rápillantottam. A kissé hűvöskés időjárásban a hold és a csillagok fénye alatt forrtunk össze újra egy csók alkalmával.

33.rész vége

32.rész - In love

Felnéztem a velem szemben álló szemébe, TaeHyung azonnal kiszúrta a mankót mellettem, ami segítette járásomat, újra felemelte ekkor tekintetét.

- Mi történt veled pontosan? - váltott aggódásba hangja félig.

- Beleléptem egy üvegbe, azt kellett műteni. - rövidítettem le a sztorit, végül is a lényeg elmondásával.

- Fogadjunk, hogy YoonGival voltál akkor. - gyűlölet ült szemére. - Mindegy is. - hátat fordított nekem, de egy lépést sem tett meg, mivel még időben megszólaltam.

- Mi a baj, TaeHyung? - fogtam meg vállát.

- Akármennyit is próbálkozok.. - visszafordult nyelve egy nagyot. - ..soha nem tudom elérni azt, hogy ne YoonGi mellett köss ki. Igaz, már le kellett volna mondanom rólad azok után, hogy HaYival voltam, de nem... - tartott egy nagy lélegzetvételnyi szünetet. - ..egyszerűen nem tudtam megtenni.

- Te.. kedvelsz engem...? - szorítottam össze ajkaim dadogva.

- Nem, nem.. HaYi tökéletes partner minden, de tényleg minden téren. - bizonygatta, de láttam szemében az igazságot.

- TaeHyung, sajnálom, hogy így történtek a dolgok, de ennek így kellett lennie. Nem jövök azzal, hogy maradjunk barátok, mivel az a legnagyobb közhely viszont remélem, azok maradunk. - húztam mosolyra számat kicsit szánakozóan.

- Luna, nem jössz? - lépett mellém párom, aki egyből további kérdések nélkül el kezdett előre tolni a táncterem felé, mivel ott volt első óránk. A lábamat helyettesítő, mankónak hívandó szerkezet valamiért nem akart hozzám szokni, így mindig rá akartam állni a sérült lábamra, ami némi fájdalommal járt ekkor.

- Féltékeny vagy? - néztem rá, leültem a zongorapadra magam mellé támasztva mankómat. - Ülj le ide mellém légyszíves. - mikor helyet foglalt folytattam. - Nincs kire féltékenynek lenned, YoonGi, érted? - mosolyogtam rá. Elnéztem a bejárat felé, ott két lány az egyik tanított osztályomból kameráztak minket. - Bejöhettek, lányok. - hátra kapta fejét párom.

- Gyertek, gyertek. - ült továbbra is mellettem.

- Tanár úr, mióta vannak együtt? - kérdezte az egyik lány YoonGitól.

- Miért érdekel ez titeket? - nevette el magát. - Régóta. - karolt át vállamon, majd magához húzott.

Rám vigyorgott, mire elpirultam kissé. A zongora. A zongora lett az a tárgy, ami összekötött még jobban YoonGival. A leütött billentyű minden egyes dallama az agyamban egy apró emlék képében megragadt.

A második, angol óra után BoMival beszélgettem az emeleti folyosón.

- Nem szeretném, hogy bajod essen megint YoonGi közelében, hogy alig bírj feljönni az emeletre.

- BoMi, nyugodj meg, az én hibám volt az egész, nem az övé. - tettem kezem vállára megnyugtatólag.

- Luna, okozott már sok fájdalmat másoknak, köztük már nekem és neked is. Nem szeretném, hogy megbánd, látom viszont, hogy YoonGi olyanokat tesz meg érted, amit még eddig senkiért. Remélem többet nem bánt senkit és melletted marad mostantól.

- Én is, de kétlem, hogy egy életen át együtt leszünk. Az eddigi életében olyanokat tett, amik nem felejthetők, az ember nem tud megváltozni és nagyon félek, hogy beigazolódni látszik ez a feltevésem. - tekintettem le lábamra. - Lejössz velem a táncterembe? Ott a lesz a következő órám.

- Persze. - bólintott mosolyogva. Segített lemenni a lépcsőn, majd az említett helyiség felé vettük az irányt.

*YoonGi pov*

Épphogy befordultam az emeleti folyosón meg is torpantam Luna hangja miatt, BoMival beszélgetett, mikor Luna kimondta, mit gondolt, azt hittem neki megyek a falnak. Tudom, hogy miket tettem, de meg tudok változni ha kell. Bíznia kéne bennem.

Lebaktattam a lépcsőfokokon körülbelül olyan gyök kettő sebességgel. Beléptem a következő órám helyszínére, a padlón üldögélt már barátnőm a falnak döntve fejét, szemben a tükrökkel, kinyújtott lábakkal.

- Luna. - sóhajtottam, majd leültem mellé, oldalra fordította fejét, hogy szemembe nézhessen. - Nem alszol ma nálam?

- Csak a terhedre lennék, hogy még lépcsőzni is segítened kéne. - legyintett, majd előre felé nézett.

- Akár a kezemben is felviszlek az emeletre. - csúszott ki a számon, de már kimondott mondatom után nem érdekelt. Kerek szemekkel ismét felém fordult Luna. - Hallottam, amit beszélgettél BoMival. - döntöttem hátamat a falnak.

Újra lepörögtek szavai az agyamban, a tükrön megcsillant a lámpa fénye, aztán a visszatükröződő felületen kiszúrtam Luna még nagyobbra nyílt szemeit. - Meg tudok változni, ha van kiért, de ha neked nem vagyok így jó, akkor rendben. - egyenesedtem fel állásba.

- YoonGi, én nem úgy gondoltam. - próbált ő is feltápászkodni a földről. Segítő kezet nyújtottam neki és mikor féllábra állt előttem tekintetünk összeakadt, pillantásom pedig szájára tévedt. - Én csak félek, hogy szakítani fogunk, mert valamelyikünk félrelép egy esetleges gyengébb vagy éppen bealkoholozott pillanatban.

- Ettől félsz? Miért? - mélyen belenéztem szemébe. - Én nem akarok mást, mint téged és azt szeretném ha hozzám költöznél. - szemei ki akartak esni helyükről már szinte, arca elpirult.

- Komolyan beszélsz? - cirógatta meg mellkasom. - Tudod, hányszor meg fogsz ölni?

- Plusz feladat, naponta kikészíteni téged. - vigyorodtam el kajánul. - Meg kellett tennem ezt a lépést most úgy érzem, Luna.

- És én ennek nagyon örülök. - ölelt át bal, sérült lábát felemelve, ahogy a filmekben szokás csók közben. - De mire.. - befejezetlenül maradt kérdése, mivel azonnal megcsókoltam, nem bírtam volna tovább kiállni, hogy puha ajkai pár centire vannak az enyémektől. Csak a csengetés zavart meg.

- Ez az utolsó óránk. Ülj le a zongorához, pihentesd a lábad. - alig bírtam elhinni, hogy ennyire változásba sarkalt. Magamon is észre vettem, megváltoztam, talán figyelmesebb is vagyok..

*HaYoung pov*

Most jön a tánc óra. Minden egyes ilyen tanórán behalok JungKook mozgásától, felém sem néz, de én bámulom ezerrel néha. Az a végzős lány fel is kérte keringőzni, a féltékenység néha úrrá is lesz rajtam ilyenkor.

- HaYoung, mennyit gyakoroltad a táncot? - szólított meg Luna az óra végén, mikor már kicsöngettek, de annyira elmerengtem, észre sem vettem. - Nagyon máshol jártál egész órán, kelj fel a földről közbe kérlek. - lépett mellém, mire felpattantam.

- Igen, máshol.. - hajtottam le fejem.

- Még mindig tetszik, látom rajtad, de légyszi ne vonja el a figyelmedet JungKook, rendben? - simogatta meg karom, aztán kiment a teremből YoonGi tanár úr társáságában. Kikullogtam a cuccommal, mivel utolsó órám fejeződött be, hazamehettem. A bejárat előtt álmaim fiúja támaszkodott egy fekete sportautónak, az órájára pillantgatott, majd mikor elkanyarodtam volna mellette megszólított.

- HaYoung! - fogta meg vállamat hátulról. Ajkaimat nem is akartam kinyitni a fém miatt alsó fogsoromon, ami maximum fél évig raboskodott számban, csak hogy szebb legyen az összhatása. - Hazavigyelek?

- Nem kell, nem kell. - takartam el kezemmel számat.

- De-de. - fogta meg kezem, a kocsiig elhúzott, aztán beültetett. Sokáig kocsikáztunk, nem is kérdezte, hol lakom, egyből levettem, hogy nem hazavisz.

- Hova megyünk? - néztem kifelé az ablakon.

- Velem akarsz lenni, nem? - kaptam rá tekintetem.

- Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni. - próbáltam elterelni a témát más vizekre.

- Tudok, de inkább úgy teszek, mintha nem vettem volna észre a témaváltásod. - vigyorodott el és csak vezetett tovább. - Be kell vallanom valamit. - nézett előre az útra komoly hangvétellel. - Szerintem nem kéne rejtegetned a fogszabályzód. - pillantott rám, összeszorított számra. - Aranyos. - sóhajtott.

- Nekem nem tetszik. - vontam meg vállamat, majd bámultam a mellettünk elhaladó dolgokat. Egyszer csak egy hűvös kezet éreztem combomon, odanézve JungKook tenyere láttam nyugodni lábamon, ekkor leparkolt és rám nézett. Kezét elvettem lábamról, összehúzódtam, ez egy nagyon szenvedélyes pillantást váltott ki belőle, megijedtem kissé.

- Mit akarsz tőlem? - csúszott ki a számon a kérdés.

- Szerinted nem vettem észre, hogy tetszem neked? Szerencséd, hogy észrevettelek. - simított végig arcomon, a gyengéd érintésétől pedig elolvadtam. Közelíteni kezdett arcomhoz, de védekező mechanizmusként eltávolodtam.

- Nem mondtam egy szóval se, hogy ezt neked szabad. - szálltam ki a járműből, majd neki támaszkodtam a fekete felületnek. Érezni akartam az édes ajkait, de mégsem adhattam magam ilyen könnyen.

- Tetszem, nem? - kerülte meg az autót megtorpanva mellettem.

- Ez egyből azt jelenti neked, hogy megcsókolhatsz? Akkor minden lányt megcsókolhatnál a suliban. - fontam össze karjaimat magam előtt.

- Jössz te még az én utcámba, HaYoung. - húzta fel szemöldökét, bepattanva a kocsiba elhajtott. Ott hagyott egy szál magamban, láttam távolodni a jármű sziluettjét, már eltűnőben volt a horizonton, rájöttem, nem csak be akart ijeszteni.

*Luna pov*

YoonGi nappalijában üldögéltem, a ház tulaja mellettem ült, kapcsolgatta tévét. Rá pillantgattam néha, de semmi reakció.

- Ezt tervezted? - szólaltam meg mély barna szemeibe nézve.

- Mit mást? - kapcsolgatta tovább a televíziót, rám se tekintve.

- Szórakozol velem, esküszöm. - lábam, igaz még nem a legjobb állapotba volt, de feltápászkodtam a kanapéról. - Ez lesz a programod, amiért azt akartad, hogy itt aludjak, sőt, hogy majd költözzek is ide? - emeltem fel a hangom.

- Igazad van. - kapcsolta ki a készüléket. - Csinálok valami harapnivalót. - állt két lábra a konyhába sietve.

- Hát én ezt nem hiszem el. - fordultam utána egy lábon. - Legalább ide adnád a mankót mellőled, hogy felmehessek a szobába?

A düh és a csalódottság kezdett elhatalmasodni bennem, egyre nagyobbakat sóhajtoztam, nehogy elkezdjek veszekedni. Mosolyogva állt elém, félre döntötte fejét.

- Mit szeretnél? - húztam fel szemöldököm.

32.rész vége