37.rész - Missing patch

A szobámban, az ágyamon hanyatt fekve bámultam a plafonom. A hófehér felület akár rám is szakadhatott volna, akkor sem tettem volna semmit csak gondolkoztam volna tovább.

 - Vállaljam-e a kezeléseket vagy nem? - őrlődtem, mivel rákerestem neten a kockázatokra, plusz azok, amiket mondott a doki, amik felmerülhetnek közben, aztán hasamra fordultam, magamhoz vettem a kemény fedelű könyvecskét, ami anyu adott, majd ami csak úgy jött leírtam. Az összes gondolatomat, kérdésemet.

A teleírt oldalt nem vettem jó jelnek, túl sok kérdőjel volt a fejemben. Összecsuktam az oldalakat, aztán a már lassan meggyógyult lábammal lesántikáltam a konyhába. Mit ne mondjak, most jól esne YoonGi jelenléte.

Egy almát unatkozásképpen elfalatozva dőltem neki a konyhapultnak.
Visszaemlékeztem arra, mikor régen a dokik azt mondták a két személyiségemre, hogy képzeletbeli barát, akkor talán az is volt, a nagymamám halála által létrejött barát, de most inkább örülnék egy az agyam által létrehozott embernek, mint egy gombócszerű valaminek a koponyámon belül.


*YoonGi pov*

Túlságosan is érzem, hogy nincs mellettem, érzem, hogy nem csak pár napra marad távol, érzem, hogy nincs is WooJinál, érzem, hogy nincs a kontinensen. Nem foghatom meg kezét, ha akarnám.
Az óráimat, mint egy zombi, aki nem rég ébredt fel álmából tartottam meg, de diákjaimon is láttam, hogy hiányolják Lunát.
Később, az utolsó órák előtt, délután TaeHyunggal elegyedtem beszélgetésbe.
 - YoonGi, tudom, hogy hiányzik, de ne legyél ilyen hangulatban tőle. Mesélek valamit, rendben? - válasz nélkül hagytam, hogy tudja folytatni. - Kedveltem Lunát, de neked köszönhetően egyre többet beszélgetek HaYival, mivel ugye te hoztad el a múltkori buliba.
 - Ne is beszéljünk arról a buliról, - szakítottam félbe. - de folytasd, kérlek.
 - Ezek előtt viszont féltékeny voltam rád, hiányzott, ha nem volt ott. Most ezzel nem a feldühíteni akartalak, hanem azért, mert valamiért mégsem engem választott, hanem téged, meg sokat kibírt már a kapcsolatotok, nem fog egy kis távolság megártani. Nem fogalmaztam annyira érthetően viszont remélem, azért megértetted a lényeget.
 - Meg - bólintottam.
 - Látni fogod még, nyugodj meg - veregette meg hátamat.
Sajnos túlságosan is láttam valaminek a végét ekkor, nem tudtam magam mosolyra késztetni.
Utolsó órám végeztével is még mindig a táncteremben üldögéltem a zongoraszéken. Néztem magam elé. Ez egyszer nem Lunára gondoltam, hanem azokra az estékre, amikor este tizenegyig is gyakoroltam a táncokat, hogy ne utáljam annyira a munkámat, hogy meg tudjam szerezni magamnak a biztos állást. Nem, én nem akartam eredetileg tánctanár lenni, de hát muszáj volt így lennie, mert ha maradtam volna az alap felállásnál, annál, amivé akartam válni, nem nagyon jutottam volna sokra.
A zene viszont minden tervemben szerepelt valamilyen formában.
Szüleim sohasem foglalkoztak igazán velem anno, ezért a zenével menekültem el tőlük és a világtól, mint sok, még otthonlakó a húszas évei előtt.
Már este hat fele járt, mikor BoMi toppant be az ajtón.
 - Mit keresel itt, YoonGi? - huppant le mellém.
 - Gondolkoznom kellett, de ilyenkor nagyon elrontom a kedvem. Igazából te mit keresel itt, BoMi?
 - Bent hagytam a tanáriban a telefonomat, te viszont mióta Luna nem jött vissza veled talán kicsit lehangolt vagy, mármint én annak látlak. Ha tényleg látni akarod, videóhívás már létezik vagy menj vissza hozzá, YoonGi. Harcolj érte - mosolygott biztatóan rám. - Ha már értem nem volt erőd - nevette el magát. - Viccelek, maradsz vagy jössz? - lökte el magát a bútorzattól.
 - Menj csak. Majd megyek én is - erőltettem egy vigyort arcomra, majd belenéztem a tükörbe, és rám jött a köhögő roham. Sajnos, láttam már olyat, mint ami Lunának van most, és nem lett jó vége. Nem tudom, hogy megéri-e leszoknom a cigiről, hogy ne károsodjon tovább a tüdőm, vagy hagyjam, mert úgysem bírok majd Luna nélkül élni, és hát valamiben meg kell halni.


*Luna pov*

A hajnali decemberi hideg érte arcomat, amikor rávettem magam, hogy elmegyek sétálni, elsétáltam a házunk előtt fekvő útig, és le is ültem a padkára, olyat belehasított egyet talpamba a fájdalom, hogy nem bírtam volna talpon maradni. Erről a helyzetemről az a régi karácsony jutott eszembe, amikor tele voltam sebekkel és leültem a padkára sírva. Nem vállalom. Szellemi leépüléssel járna. Nem vállalom. Nem is élnék utána normális életet. Nem vállalom. Eldöntöttem. Nem vállalom. Meg kell tennem még pár dolgot.
 - Jesszusom, Luna, miért ülsz itt kint? - rohant hozzám anya.
 - Nem vállalom, anya - hajtottam le fejem. - Nem lenne utána jó senkinek, főleg nem nekem.
 - Így döntöttél? - húzott fel a hideg aszfaltpadkáról, bólintottam kérdésére. - Elvesztem hát egy szem lányom, de ha így jó neked, ám legyen - ölelt magához szorosan, talán ennyire még nem szorított meg egyetlen ölelésénél sem eddigi életem során. - De menjünk be, szívem - törölte le úgy, hogy ne láthassam egy könnyét, de megláttam. Nem akarnék úgy élni tovább.
Kicsit később, dél táján skypeolni akartam YoonGival, amint elérhető lett a státusza. Amikor felvette rámosolyogtam laptopom kamerájára.
 - Szia, YoonGi.
 - Hiányzol - sóhajtott egy mélyet, követtem példáját és én is sóhajtottam egy mélyet.
 - YoonGi, nem vállalom a kezeléseket. Tudom, mivel járna egy idő után, nem akarom.
 - Tudtam, hogy ez lesz az elhatározásod, de akkor miért nem engedted, hogy ott maradjak?
 - Neked továbbra is tanítanod kell a diákokat, én meg el leszek itt is.
 - Hogyan tudnék lenni csak úgy, hogy nem látlak?
 - Most is látsz.
 - Ismertem olyat, akinek ilyen volt, mint neked. Tudom, mi a vége. Én akkor mit fogok csinálni, ha..- lehajtotta fejét, haja belelógott arcába, nem láttam. - Jó éjt, Luna. - tűnt el a képernyőről, és ekkor görcsbe rándult gyomrom, a sírás kerülgetett. Betoppant szobámba anyum, gyorsan elkezdtem mosolyogni, de aggódva leült mellém.
 - Mi történt?
 - Semmi, YoonGi, csak, nem akar elveszíteni azt hiszem. - hajtottam le fejemet.
 - Miért akartál sírni, drágám? - simogatta meg hátamat.
 - Mert én sem akarom őt, anya. Augusztus óta ismerem, de nem bírok nélküle meglenni. Nem akarok ezzel nyálas lenni, tényleg, de tudom, hogy mi fog következni - magam elé néztem, eldőltem az ágyamon. - Neked leesett már, hogy mi fog velem történni, anya? - nem szólt semmit, csak kiment a szobámból.
Sírni fog. Anyu mindig olyan volt, hogy nem akarta, hogy sírni lássam. Nem tudom, hogy apu előtt sírt-e már, de biztos. Anya azt szerette volna elérni, hogy ne lássam őt gyengének soha, egyszer sem. Viszont tudom, hogy mikor fájnak neki dolgok. Látszik valakin, ha valami emészti.
Nem akarok még tovább menni.

Az elkövetkezendő napon lábamról szinte egész végig megfeledkeztem, mert a fejfájásom elnyomta. Semmilyen fejfájás csillapító nem volt otthon, ezért anyum elment a dokimhoz kérni valamilyen receptet. Lekísértem az ajtóig, és ahogy elhajtott a kocsival, egy másik jármű gördült a házunk elé, mielőtt még becsuktam volna az ajtót. Kiszálltak belőle az utasai, a lábam viszont újra bejelzett, nem bírta el súlyom hirtelen, így összerogytam. Fájdalmasan, de mégis boldogan néztem a felém közeledőkre.

37.rész vége

36.rész - Promise

*Luna pov*

Még nagyobbra nőtt a gombóc torkomba, amint befejezte mondatát.

- Ön.. rákos.. egy daganat nyomja azt az agyi részét, ami a viselkedésért felel, ez válthatta ki a viselkedésváltozást. - elakadt a levegővételem is. - Ha vállalni szeretné a kezeléseket, amikkel megszüntethető, el kell mondanom, lehet, hogy a kezelések illetve beavatkozások nem hatnak, nem segítenek, plusz még kockázatokkal is járhat. Viszont, ha nem vállalja el, akkor lehetséges, hogy lerövidül az élete. - komoly tekintettel, határozottan beszélt a dolgokról, a kockázatokat taglalta, amivel a műtét járhat, ha a kisebb kezelések nem segítenek.

- Öhm.. - szedtem össze a gondolataimat. - Hányan élték túl az ilyen műtétet? - muszáj volt megkérdeznem, mire mondta, az esetek kilencven százaléka nem.

Olyan gyorsan történt minden, hogy megismertem YoonGit, hogy összejöttünk, hogy barátokat szereztem. Talán néha túl felelőtlenül hoztam döntéseket, nem nőttem még fel egyes dolgokhoz. Ezúttal viszont megváltozik minden, mert tudom, mi van a fejemben.

Csak nem tudom, mit akarok kezdeni vele.

Elköszöntünk, megígértük, majd telefonálunk, és azzal a lendülettel el is hagytuk a kórházat.

Hazafelé kocsikáztunk, mikor még egy dugó közébe is csöppentünk. Szótlanul meredtem kifelé az ablakon, amikor YoonGi felsóhajtott elég feltűnően. Felé nézve hümmögtem egyet.

- Mit fogunk csinálni most? - nézett továbbra is előre.

- Te visszamész SiWonnal Szöulba, én itt maradok, és elvállalok pár kezelést, azután kiderül, hogy életben maradok-e. - YoonGi szemöldöke egyből felszaladt homloka közepére.

- Miért hagynálak egyedül? Miért hagynálak itt? - akadt ki hangosan beszélve hozzám.

- Nem akarlak visszatartani, SiWon meg nem fog engedni ennyi szabadságot neked. - próbáltam nem felemelni hangom, higgadt maradni. - Légyszi ne is kezdjünk el ezen veszekedni, veszek ki betegszabadságot. Megoldom.

- Miért nem hagyod, hogy ott legyek veled, és fogjam a kezed?

- Mert. Két hónap alatt igen sok minden történt velünk, és mégsem elég. Most nem is tudom, hogy együtt vagyunk-e... - hajtottam le a fejem, az ölem bámultam.

- Sajnálom, de én úgy gondolom, mióta az a lakat ott van fent a torony korlátján, együtt vagyunk, viszont bocsánat, ha te nem így gondolod. - síri csend lett hirtelen a járműben, ami apám birtokát képezte, majd megindult a kocsisor, és szinte elakadás nélkül mehetünk előre. Nem szóltunk egymáshoz egész úton, majd leparkolt a házunk felhajtóján, kisegített a kocsiból, kinyitotta nekem az ajtót, hogy tudja a mankóimmal előre haladni, de egyetlen szót sem szólt, aztán feltrappolt a lépcsőn a szobámig, utána már nem láttam alakját.

- Szia, Luna. Mi történt YoonGival? - jött a nappaliba anyum, amint letettem fenekem a kanapéra. - Mi volt a dokinál?

- Daganat van az agyamban, ami a viselkedésemet megváltoztatja, mert olyan részt nyom az agyamnál, YoonGi meg mellettem akar maradni, én meg visszaküldtem Koreába. - mondtam végig egy szusszal, aztán kezeimbe temettem arcomat. - Nem tudom, mit csináljak, anya. - szipogtam.

Elkezdte simogatni hátamat anyum, majd mikor megállította kezét vállamon meg is szólalt.

- Sajnálom, ami történt veled, ezt az én vonalamról örökölted. Az anyai ágamon minden második nőnek ilyen fajta betegsége volt, sajnos, sejthettem volna, hogy neked is lesz, ha nekem nem volt. Viszont mielőtt félreérted, nem akarom, hogy most elkezdj sírni, ezért tartom magamat. Apádnak mikor fogod elmondani, ha nem mész vissza amúgy? - hallottam hangján, hogy sírni tudna, azért amim van, de örültem neki, hogy nem tette, mert én is rákezdtem volna.

- Nem tudom, nem tudom, mit szólna.

- Mi az, hogy mit szólna? Nem állapotos vagy, hanem beteg, kicsit másképpen beteg, de amúgy az. El kéne mondanod neki is.

- Anya, több hete nem is beszélgettem vele szinte, nem fogom most zaklatni.

- Rendben, rád hagyom a dolgot, de egyet kérdezek még. Biztos nem akarsz visszamenni? - szemébe néztem. - Én még emlékszem arra a lányra, akinek a parafatáblája tele volt ragasztgatva cetlikkel, hogy miket akar elérni, aki el akart jutni Koreába, mert ott akart dolgozni, aki kézzel-lábbal ragaszkodott a terveihez, majd csak elrontotta úgy, hogy hívta őt az este, de mégis visszatalált, egyetemet végzett, csodás lány lett belőle, és én még mindig tudom, hogy egy ilyen betegség sem fog legyőzni, mert te akkor sem sírtál, ha eltörted a lábad kiskorodban, tudom, hogy az idő azért sok sebet ejtett rajtad, de nem lesz baj, amíg vannak melletted, akik tartják a hátukat bármi is van.

- Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem akartál sírni, de én nekem most már muszáj. - könnyeztem be nevetve. - Hogy tudsz mindig ilyen bölcseket mondani, meg egyszerűen hogyan emlékszel mindenre?

- Anya vagyok. Majd megérted. - mosolygott. - Na, de menj fel YoonGihoz. - bólintottam, majd felbicegtem az emeletre, és beléptem szobám rejtekébe.

Barátom már békésen aludt ágyamon, leültem mellé az ágyra, sóhajtottam egyet.

- Sajnálom, hogy hazaküldtelek, de szeretném, hogy továbbra is tanítsd a diákokat, mert én nem megyek vissza. Nem szakítok veled, nyugi, de lehet most ezt nem is hallod, szóval majd holnap kikísérlek titeket a repülőtérre, elbúcsúzunk, - néztem előre elképzelve a jelenetet. - aztán lesz, ami lesz. - mosolyodtam el nagyot sóhajtva, majd egy zuhanyzás után én is lefeküdtem aludni YoonGi mellé.

Másnap fájdalmasan néztem kicsit, ahogy YoonGi bepakolta cuccát táskájába, de hitegettem magam, hogy neki dolga van Szöulba.
Átsétáltam a vendégszobába, ahol SiWon pakolt nagyban, erre felém fordult.
- Bejöhetek? - kopogtam azért illendőségből.
- Ez nem az én házam. - mosolygott.
- Nem megyek vissza a Kirinbe, nem tudom, meddig ugyan, de kellett szólnom.
- Tudom, hallottam a beszélgetését az édesanyjával tegnap, mikor hazaértek YoonGival. Én azért hallom az egyes dolgokat, ne higgyen rólam semmit, csak mindig akkor vagyok ott, amikor ilyeneket beszélgetnek. Sajnálom, hogy nem tud visszajönni, én nem rúgom ki azért, csak kicsit felfüggesztem önt, rendben? Ha egy ideig nem is viszont márciusban látjuk önt a megnyitógálán. - bólintottam elsomolyogva, majd elindultunk lefelé. Anyum, mint sofőr elfoglalta helyét a kormány mögött, SiWon az anyósülést foglalta be magának, barátommal meg hátra ültünk, és amint mindenki bekötötte biztonsági övét le is gördült a feljáróról a jármű. Zöldet kaptunk egész úton, ezért zökkenőmentesen haladtunk Los Angeles utcáin. YoonGi nem szólt semmit hozzám, hallgatás volt a kocsiban, ekkor anyum bekapcsolta a rádiót, mert nem szerette amúgy sem soha a kínos csendet.
Leparkolt anyum az egyik üres helyre, majd elköszönt a két utastól, akik már nem ültek vissza, én meg elkísértem őket a kapuig, ahonnan indult a gépük.
- Megígéred, hogy nem csinálsz bajt? - fordult felém YoonGi megfogva vállaimat, kicsit meglepett ez a hirtelen, ezért csak feltettem a kisujjam elmosolyodva. - Tényleg megígéred? - fogta meg saját kisujjával az enyémet és összeérintette nagyujjunkat.
- I promise. - öleltem át ezek után, majd ő meg magához szorított.

- Ideje mennünk, YoonGi. - lépett hozzánk SiWon.
- Menj csak, megleszek. - engedtem el kezét, már távolodott a beszálló kapu felé, nem is nézett felém, integetve fordultam meg, mikor hirtelen visszarohant hozzám, és megcsókolt, majdnem sírva fakadtam ekkor. Megfogta arcom, szemembe nézett.
- Ne hiányolj, légyszi, és ne sírj, kérlek. - nyomott még egy puszit homlokomra még mielőtt tényleg eltűnt volna a tömegben. Szipogva kimentem a kocsinkhoz, behuppantam az ülésre, mankómat hátratettem az ülésre, majd egy biccentéssel jeleztem, hogy indulhatunk, nem szóltunk semmit, csak csendben mentünk haza. Hiányzik már most...

Egy héttel később is még mindig éreztem a számon a csókjának ízét.
Az idő sajnos túl lassan telt, így túl sokszor volt időm gondolkozni, ilyenkor mindig az eszembe jutott, hogy milyen távol is volt. Tudtam a napi rutinját, de mégsem tudtam, mit csinált akkor abban a pillanatban.
Le kell valamivel foglalnom magam. 
Ezért anyum, mielőtt még elment volna odaadott pár kemény fedelű, barnás színű noteszt, amik kívülről könyveknek látszottak, majd egy azzal a mondattal távozott, hogy találjam fel magam.
Lehetséges, hogy arra célzott, írjak valamit, de az első oldalt csak végig rajzolgattam.
Aztán rájöttem, miért ne lehetne belőle egy naplóregény.

36.rész vége

35.rész - Az eredmény

*Luna pov*

Valamiért az este, az éjszaka és a hajnal sem akart telni. Ahogy előre megmondtam nem aludtam két óránál többet. Elszundikáltam, de felriadtam valami rémálom folytán hideg verejtékkel arcomon és az egész este így játszódott le számomra.

Olyan hajnali négy táján azonban már YoonGi is felkelt a motoszkálásomra. Álmos fejjel fordult felém.

- Mi a baj, Luna? - törölte ki a csipát a szeméből.

- Aggódom, YoonGi. - ültem fel az ágyon lelógatva lábaimat. - Elmentem orvoshoz, - lehajtottam fejemet, hajam arcomba bomlott. - mert már elegem volt a két személyiségemből, hogy mindig a bajt okozta nekem. Agyi ct-t hajtottak végre rajtam, hogy hátha valami látszó probléma van-e. - sóhajtottam egyet ölembe tekintve. - Félek, YoonGi. - bugyogtak ki a könnyeim.

- Semmi baj, drágám. - puszilt hajamba. - Itt vagyok melletted. - ölelt át.

Igaz, ölelése kicsit megnyugtatott, de a baj gondolatát nem terelte el a fejemből. Talán tényleg így mégis jobb volt, hogy elmondtam neki a dolgot.

*HaYoung pov*

Egyszerűen nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor JungKook csak úgy ott hagyott, nem is kérdeztem meg azóta meg tőle, hogy mit gondolt, vagy mit miért tett.

Ma is kénytelen voltam menni suliba.

Amint megláttam a suliban, elkerültem, de sajnos a tanórákról nem tudtam lógni többet, így késve is, de be kellett mennem.

- Elnézést a késésért! - szólaltam meg, amikor beléptem a terembe.

- Semmi baj, HaYoung, ülj le valahova. - mosolygott rám megértően BoMi, aki a lyukas órája miatt helyettesítette Lunát. - JungKook mellett jó lesz, közel van. Na, szóval ott tartottam, hogy.. - folytatta, amit elkezdett, míg én leültem az említett helyre.

- Szia. - húzta arrébb cuccait a padon. Szinten tartások vannak, hetente pár órák, de tényleg csak az alapok.

Többször akaratlanul is rápillantottam a mellettem helyet foglaló ajkaira, be is villant ekkor az, mikor meg akart csókolni, én meg naiv módon elszalasztottam a leghelyesebb srác közeledését. Majd az óra közepe felé megint azt a hideg tenyeret éreztem, mint akkor délután, de körülbelül két másodperc erejéig, míg le nem pillantottam lábamra. Azután felnéztem a balomon ülő fiúra, aki kajánul mosolygott előre. Valami megint jár a fejében.

Mikor meghallottam a diákok által isteni hangnak nevezett csengőszót, azonnal kirohantam a teremből, a szekrényem mellett álltam meg csak, amit nagy ritkán ha használok, néha meg az osztálytársaim használják, ha elhagyják az ő kulcsukat. Kinyitottam, bepakoltam a tankönyvem, amire jövő héten lesz csak szükségem, majd becsuktam az ajtaját, és valahogy a semmiből ott termett JungKook.

- Mit akarsz? - vetettem oda a kérdést.

- Nem állhatok itt? - hajolt közelebb arcomhoz.

- Amíg nem zavarsz engem, azt csinálsz, amit akarsz. - dobtam hátra hajamat a távozás jeleként.

- Nagyon nehezen adod magad. Kerülsz. Mi az oka? - fogta meg csuklómat. - Tetszem én neked, de próbálod magadban letagadni. - állapította meg a nyilvánvalót. Hirtelen minden lélek eltűnt a folyosóról, amikor az igen rövidnek tűnő szünet a csengő jelzésével véget ért. JungKook közelebb húzott magához, szemembe nézett. - Bocsánat, hogy ott hagytalak. Tetszel, én meg néha nem tudom kifejezni az érzéseimet. - közeledett ajkaimhoz, én meg ezúttal nem távolodtam el, vette is a jelet, megcsókolt, egy hosszú csók erejéig összeért ajkunk, majd én szólaltam meg.

- Nem kéne órára menni? Csak sok a késésem már, anyámék meg kinyírnak. - kezdtem el magyarázkodni.

- Ne menekülj előlem többet. - karolt át, adva fejemre egy óvatos puszit.

Miért löktem el először?

*MoMo pov*

Mióta SiWon visszahívott, hogy tanítsak a Kirinbe japán nyelvet meg, hogy különfoglalkozásokat tartsak a kicsit lemaradottabb diákoknak kezdem hiányolni az otthonomat, a szüleimet.

Minden nap ebben az időpontban van egy lyukas órám, ekkor általában Jinnel leülök a suli előtti padra beszélgetni, ugyanis van mit beszélgetnünk végül is, tavasszal hozzámegyek.

- Messze van még az esküvő, de meg kéne ismerned a szüleimet. - szólalt meg a beszélőkém. - Én már találkoztam apukáddal, de illik, hogy a lány szüleivel is kéne találkozni.

- Nem nagyon szeretek találkozgatni, mert a végén kérdezősködnek rólam.

- Jin, nem több év múlva szeretném elmondani nekik, hogy ja, amúgy már férjnél vagyok. Így is apád erőltette rád, hogy házasodj meg, nem? Mondhattál volna neki nemet, de nem akarok most összeveszni. Hiányoznak a szüleim és kész, bocsánat, hogy be akartalak nekik mutatni, bocsánat, de - kaptam el tekintetem róla. - de én azt hiszem, én megyek is. - álltam fel kínosan a helyemről, meg nem álltam a tanáriig.

Lerogytam a székemre. Nem akartam összeveszni vele, de mégis sikerült. Szüleimmel álmodok már egy jó ideje, akikről a jó ég világon semmit sem tudok. Haza akarok menni.

*Nate pov*

Nem tudom, tényleg nem tudom. Hiba volt-e talán, hogy szakítottunk Krystallal vagy nem..

Telefonom lemerült útközben, ezért a legközelebbi telefonfülkébe léptem, mert muszáj volt a kevés aprópénzemből felhívnom valakit. Amint bedobáltam az egy híváshoz szükséges értéket, tárcsáztam. Kicsengett, de a hívott fél nem akarta felvenni. Ránéztem a telefonkagylóra, majd gyorsan átfutott az agyamon, futnom kell.

Elengedtem a kezemben tartott kültéri telefonkagylót, majd kirontottam a fülkéből, és ahogy csak bírtam rohantam a célom felé megállás nélkül. A pirosokon is átszáguldva, az életembe került ez a maratonfutás, hogy elérjek az életemhez.

- Krystal! - ordítottam teli torokból megállva a ház előtt, ami a célom volt, még a maradék energiámmal. - Krystal! - leheltem ki az utolsó energiám is, amit valahol a város utcáin hagytam.

- Nate? - nyitotta ki emeleti ablakát, ami pont a ház elé adott kilátást. - Mit keresel itt hajnalban?

- Gyere le! - ereszkedtem már térdeimre, mert tényleg elfogyott belőlem a lélek. Kabátban, de megjelent előttem Krystal aggódó arccal. - Sajnálom, Krystal. - fogtam meg kezét.

- Mit akarsz Nate?

- Hogy bocsáss meg, legyünk újra együtt. Az egész városon futottam, mert nem vetted fel a telefont. - vettem egy mély levegőt, hogy valamennyivel újra feltöltsem tüdőmet. Lassan újra két lábra álltam, kezembe fogtam az előttem álló lány arcát, majd szemébe néztem. - El akartam mondani, hogy még mindig nem tudlak elfelejteni. Szeretlek.. - hajoltam közelebb hozzá és amikor nem húzódott el megcsókoltam. Közelebb húztam magamhoz, elmélyítve a csókot. Egyik percről a másikra így hajnalok hajnalán olyanokat teszek, hogy nem is tudom, miket cselekszem, de egyet tudok. Szeretem ezt a lányt.

*Luna pov*

Jól tettem, hogy elmondtam YoonGinak, miket csináltam az elmúlt napokban. Kicsit megnyugodott a szívem, mikor láttam és hallottam Nate hajnali akcióját, aki ordítozott a szomszédban lakó barátnőmnek a korai órákban. Ő boldog már legalább. 

A kért időpontra megjelentünk a doki rendelője előtt, aki időben fogadott is egy másik orvos társaságában üldögélt a vizsgálóban. Biztos ezért kellett ma jönnöm, biztos csak ő tudja elmondani az eredmény alapján, hogy mi bajom. Nagyban elmélkedtem, mikor hozzám szólt az új arc a teremben.

- Szóval Ms. Wilson. - fordult felém papírokkal a kezében.

- Luna, hívjon kérem Lunának. - javítottam ki, mert a hivatalos megszólításokat gyűlölöm.

- Luna, én Mr. Choi vagyok, vagyis szólítson így, szóval inkább beszéljünk a lényegről, nem fogom elmesélni az életem történetét. Az eredmények. - kereste meg az én aktám béli eredménylapot. Görcsbe rándult a szívem, gyorsan YoonGi keze felé nyújtózkodtam, hogy fogja meg, mert elájulok. Az idegesség lett rajtam úrrá, ami igazából egész nap kísértett engem, mint ha az árnyékom lett volna egész álló nap. A lapokat forgatva kezében fagyott le az arcáról a mosoly, ami talán mindig a személyisége velejárója volt. - Sajnálom, Luna. - nézett fel rám a lapokból. - Ön.. - nyelte egy nagyot.

35.rész vége

34.rész - A tudat

YoonGi már javában aludt, én meg csak a plafont tudtam elemezni. Az időeltolódást nem tudom megszokni egyből, még akkor sem hogyha ez már a második éjszakám itt Los Angelesben. Már annyira unatkoztam, hogy megfogtam magam és lebicegtem a konyhába, de ahogyan leértem a földszintre anyumat láttam meg a nappaliban. Este tízkor meg sem lepett volna viszont a hajnali órákban igen fura volt látványa.

- Miért nem alszol anya? - szólítottam meg beletúrva hajamba.

- Nem tudok. - vonta meg vállát.

- Ne is mondd.

- Mi a baj Luna? - váltott aggódó anyába.

- El szeretnék menni dokihoz, mert túl sok bajt okozott már nekem ez a két személyiség dolog. Talán tudnak valami értelmeset mondani, és lehet, hogy adnak valamit rá, ellene. Az akadémia után, majd el is battyogok, de egyet kérnék YoonGinak nem akarok elmondani semmit erről, főleg ha valami baj lesz, remélem nem is kell majd semmit elhallgatni előle.

- Ahogy akarod lányom.

*YoonGi pov*

Kicsit szokatlan volt, hogy más környezetben ébredtem, főleg az, hogy más időszakban is, mert egy másik országban, másik kontinensen nyitogattam a szemem. Luna ébresztgetett reggel nyolc környékén, mivel az akadémiájára kellett mennünk, biztos, hogy nekem nem lett volna muszáj, de örült, hogy elkísértem.

Teljesen euforikus élményem volt, mialatt én csak néztem a távolból ülve a barátnőmet, amint bemutatja főnökünket tanoncainak, majd SiWon felfedezi az ismerős arcot a tömegben.

- JiHoon? - fordult a fiú felé SiWon.

- Igen, ő, mert tudtam, hogy csak egy kis foglalkozás kell vele és jobb lesz, adtam neki egy lehetőséget. - válaszolt Luna.

A határozott és érett Lunát láttam ott állni főnökünk mellett, akinek talán ha egyszer ellenkeztem vagy beszéltem vissza. Talán újra szerelmes lettem ebbe a Lunába is.

Határozottan a kezében tartotta a dolgokat, mint egy vezető mondta a történéseket, hogy mik lesznek, hogy lesznek márciusban az avató ünnepségen.

A diákok fele fellelkesült, azonban a másik felének azonnal lefagyott a mosoly az arcáról, ezt ugyanúgy tanárjuk is észrevette, vagyis barátnőm, de jó is kimondani ezt.

- Nem lesz semmi baj, srácok, ugyanolyan jól fogjátok nyomni, mint múltkor. - nyugtatta meg őket.

- Köszönöm, hogy eljöhettem ide, személyesen is elmondhattam, hogy meghívom a csapatot a gálára, szóval szeretettel várok mindenkit tavasszal Szöul csodás iskolájába. Addig gyakoroljatok. - köszönt el kivételesen mosolyogva az igazgatónk.

- Márciusig jobban leszek én is, kitartást mindenkinek, viselkedjetek jól Krystalnak és Ambernek. Sziasztok! - integetve mentünk ki az intézményből.

Amilyen nagy vigyor volt a gyerekek arcán, attól még nekem is jobb kedvem lett.

Ahogyan sétáltunk hazafelé lassan ügyelve Lunára, és beértünk a házukba, Luna anyukája azonnal lefoglalt minket. Időközben a ház tulajának lánya eltűnt, szülője pedig nem vallotta be, hová is tűnt a gyereke.

Igaz, többször kérdezett tőlem Anne, de végig azon kattogtam, hol jár szívem hölgye.

SiWon felment szobájába idővel fontos ügyekre hivatkozva, én meg a szokatlan álmosságom nyomása alatt elnyúltam a kanapén és az összes zaj, kérdés, görcsölés elől elmenekültem az álmaimba, de ott is folytatódtak a gondolkodásom fonalai.

Álmaimban is magamhoz akartam ölelni Lunát, mert fura volt, hogy hova kellett elmennie szólás nélkül.

*Luna pov*

A régi dokim vizsgálójában foglaltam helyet, akihez mindig is jártam. Már tinédzser koromban hozzá kellett járnom, annyi bajom volt.

Töviről hegyére elmondtam, miért mentem, mit szerettem volna egyáltalán elérni a látogatásommal.

- Nem tudja, hogy mi okozta még a legelső alkalommal ezt a kettős személyiséget, mert általában nem csak úgy jön, normális esetben egy trauma váltja ki. Mindenkiben meg van a hajlam erre, de Önben mi váltotta ki, emlékszik?

- Nagyon régen volt az első alkalom, nem emlékszem, nincs róla aktám vagy ilyesmi? - kikereste, majd lapozgatni kezdte az aktám.

- Semmit nem találok az esetről, ami fel lenne jegyezve. Esetleg ha támogatni tudja, hogy végre hajtsunk egy agyi ct-t megtudjuk, hogy van-e valami elváltozás és nem csak trauma, ha pedig nincs semmi észlelhető tovább kutatunk, hogy mi lehet az oka, tovább küldjük.. - magyarázta tovább, de levettem, hogy pénzzel való támogatásra gondolt, anyu biztos ki tudja gazdálkodni, de ha apám rá jön, hogy itt ct-zgetik az agyam egyből elkezd összehordani mindenfélét.

- Mikor lehetne végre hajtani ezt az egész vizsgálatot?

- Talán a legkorábbi időpont a holnapi nap, amikor esedékes lehet. Elvállalja?

Elgondolkozva a kérdésén nagyon sok gondolat megfordult a fejemben, hogy mi lehet az eredménye a vizsgálatnak, de meg kellett tudnom, mert tovább nem tudtam két személyiséggel élni.

- El. - jelentettem ki határozottan kicsit félve.

- Rendben, akkor beírom magát, a többit holnap a vizsgálat után elrendezzük, látom még magát. Viszlát! Vigyázzon a lábára. - köszönt el mosolyogva, de én csak egy keserű szájhúzással válaszoltam, majd kiléptem a helyiségből, fülem sípolni kezdett ok nélkül. A hófehérre festett folyosókat átszelve értem ki újra az utcára, ahol hűvös szél fújta meg arcomat.

Mialatt hazataxiztam társamul fogadtam a mankóim, az ülésnek döntöttem őket, tekintetem meg a kinti világra szegeztem, - amely most nem volt annyira derűs, mint mikor jöttem, - de hamar átcikázott az utcákon a jármű, ezért elmélkedni nem volt időm. Kifizettem az utat, majd rá terheltem súlyomat a járást segítő partneremre.

Belépve a házba YoonGi állta utamat, kérdezte merre jártam, lerendeztem annyival, el kellett intéznem dolgokat. Pillantásából viszont kiderült egyből, hogy nem hitte el, amit mondtam neki, nehéz őt átverni mostanában.

Anyumnak meg egy fejbiccentéssel jeleztem, hogy megérkeztem, majd ismét egy kegyetlen lépcsővel néztem farkasszemet és sajgó lábamra néztem. Talán a front miatt, ami áthaladt az országon, de lábfejem egyszerűen le akart szakadni a helyéről.

Este, mikor már rég aludnom kellett volna a gondolataim nem hagytak nyugton. Egyrészről bűntudatom nem csillapodott bennem, mert YoonGinak nem mondtam el, mit csináltam. Másrészről aggodalom ült a szívemre és már torkomban dobogott a kis ketyegőm, mert vállaltam a vizsgálatot, nagyon éreztem, valami baj lesz.

*YoonGi pov*

Azok az emberek közé tartozom, akik nem abban az értelemben a legjobbak az ágyban, hanem úgy, hogy akár a ház leéghetne körülöttem fel nem kelnék. Dél környékén kezdtem el pislogni, addigra Luna ismét eltűnt és csak a hűlt helyét hagyta maga után. A lassú, zombi tempómmal mentem le a lépcsőfokokon, a konyhában a szintén nagyokat pislogó főnökömet fedeztem fel a konyhaszéken támasztva a magas pultot és a mindig mosolygós anyósomat láttam pörögni a konyhakövön, miközben készített nekünk egy déli reggelit.

- Látom, nem vagyunk annyira különbözőek az alvásban, SiWon. - rogytam le főnököm mellé.

- Fogd be a szád, YoonGi. - dörzsölte meg halántékait erősen, jelezve, hogy fejfájással küzd. - Mrs. Wilson, hogyan van mindig ennyi energiája? Nem dolgozik ön valahol?

- Tegeződjünk nyugodtan. - mosolygott felénk. - De dolgozom én, de író vagyok és szabadságot tudtam kivenni. Az energiám meg csak úgy jön, mert hát, ha én is olyan mosott rongyként jöttem volna le, mint önök, vagyis ti, akkor ki csinálna tápláló reggelit? - tett elénk egy-egy finom tál ételt, ahogyan említette. - Nagyon sok éve már, hogy korán kellett kelnem. - kezdett el mesélni, míg mi termeltük befelé a tálnyi rántottát. - Mióta van nekem az egyetlen szem lányom minden egyes reggel hajnalba kipattannak a szemeim, mert hát neki is reggeli, suliba vittem meg ugye amik ezzel járnak. Viszont amikor már nem kellettem minden nap neki, mert egyedül is boldogult, még akkor is kikeltem és kikészítettem neki a dolgait. Mert egyszerűen szerettem nézni, ahogyan rám mosolyog a korai órákban. Szeretem a lányom, bármi hülyeséget is csinált tinédzser korában, az alkohol meg ezek például, én nem bűntettem meg, egy kicsit talán, de az a fajta anya voltam, aki felkötötte a haját ha másnaposan a kagylót ölelgette. Hmm.. - mosolygott a padlóra kicsit elmerengve. - Mindig volt rá energiám és úgy érzem, megérte a fáradságom.

- Átveszem innentől, Anne. - szólaltam meg sóhajtása után.

- Vigyázz a lányomra.

- Úgy lesz. - nem akartam megkérdezni, merre jár a lánya, mert biztos megkérte őt, hogy ne mondja el nekem.

*Luna pov*

A doki ismeri a családom, tudja, hogy kitudjuk fizetni a vizsgálat költségeit, de azért néha meg kell szánni ezt az embert, vagyis hát mindenki a pénzre hajt, mert ebben a világban a pénz a mozgatórugója a társadalomnak lassan.

- Na, szóval Luna, kedvesem. Ebbe a szerkezetbe befekszel, semmi baj nem lesz, csak csinál egy képet az agyadról, lehet, félelmetesen néz ki ez a kis gép itt melletted, - döntötte félre a fejét. - de minden rendben lesz.

- Nem félek, mehet, túl szeretnék rajta lenni. - befeküdtem a gépbe, majd elkezdődött a folyamat.

Mikor már kiszállhattam magyarázott mindent össze-vissza, de annyira egyértelmű volt számomra, hogy mindent előbb csinál meg ez az orvos, ha egy kis ,,támogatást" kap. Nem értek az orvosi dolgokhoz, mi mikorra lenne kész, de biztosra kimondta a holnapot.

Holnap. Az a nap, amikor kiderül az eredmény, még egy újabb éjszaka, amikor maximum két órát alszok. YoonGi még mindig nem tud semmiről, nem is kell, vagy mégis..

34.rész vége